Nem vagy méltó ehhez a kislányhoz. Ezek voltak az utolsó szavaim a számára. És csak reméltem végre felfogja. Öt éve ő nem más, mint egy hang a telefon túl végén. Öt éve nem más, mint valaki, aki apa, aki azt mondja szeret, de akivel nem lehet már semmiről beszélni, hiszen öt éve nem része az életünknek, nem része az életének. A "szeretlek" szó jelen esetben nem más, mint egy szó... tartalom nélkül.

Öt éve nem láttuk őt, öt éve nem tudjuk merre jár... öt éve csak egy hang a telefon végén. Öt éve valaki, akivel valaha együtt éltem, öt éve valaki, aki olyan, mintha nem is lenne. Már nem része az életünknek. 15 év... 15 év kellett ahhoz, hogy végre békén hagyjon minket, hogy ne ártson, hogy ne árthasson nekünk.

Még élénken él bennem az a februári nap. Akkor született meg benne végre, hogy muszáj mennem, muszáj véget vetnem ennek az évek óta tartó rémálomnak. Nem léteztem, nem létezhettem. Fogolyként éltem a saját otthonomban, amelynek négy fala számomra nem a biztonságot jelentette, hanem a börtönt. Fogva tartott engem, fogva tartotta az életem. Rendelkezett az életem felett. 15 év elég hosszú időnek bizonyult ahhoz, hogy elvegye minden  akaratomat, személyiségemet, mindenemet. Olyanná formált, amilyenné akart, hogy alázatos, kedves felesége legyek, aki bólogat mindenre, aki nem mond ellent, aki nem tesz semmit, csak azt, amire engedélyt kap. 15 év alatt megtanultam, hogy ne ellenkezzek, megtanultam, hogy mit ne tegyek, hogy béke és nyugalom legyen. 

Menekülni akartam... sokszor... de visszatartottak a saját gondolataim. Annyiszor de annyiszor hallottam, hogy nélkülem éhen döglesz, hogy elveszik a gyereket, hogy alkoholista leszel, ha én nem lennék, te sehol se lennél... .hogy elhittem. Elhittem, és nem mertem menni. Féltem... a sors fintora, hogy jobban féltem menni, mint maradni. Abban az életben már ismertem a túlélés szabályait. Már ismertem, hogy mit kell ahhoz tegyek, hogy ne fájjon, hogy ne bántson, hogy ne terrorizáljon. És nem mertem menni. Féltem... nem tőle... az élettől... attól az élettől, ahol a saját lábamon kell majd megálljak, mert nem lesz, aki eltart, attól az élettől, ahol magamnak kell megteremtenem mindent a számunkra.

Lélek nélkül éltem, léteztem. Csak a testem vonszoltam egyik napból a másikba. De menni akartam. A lelkem menni akart! A lelkem élni akart! Emlékszem az óránkénti telefonokra. A vonalas számon hívott, hogy biztos legyen benne, itthon vagyok. Engedéllyel mentem el bevásárolni, és engedély kellett mindenhez. Szabadságra vágytam, egy olyan életre, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik, csak hittem benne. Aztán egy februári napon legyőztem önmagam, és legyőztem a félelmeimet, és megfogtam a kiskutyánkat, és megfogtam a kislányom kezét, és hátrahagyva mindent elindultunk az életbe! Csak mi hárman! 

A következő évek nem szóltak másról, mint a tőle, előle való meneküléstől. Nem akartam, hogy megtaláljon, nem akartam, hogy ránk találjon. Féltem, hogy elviszi a kislányomat, és soha többé nem láthatom őt. Mindig ezzel zsarolt. Ha már érezte, hogy kezdek kicsúszni a kezei közül, a gyermekemmel kezdett el zsarolni. Majd elviszi és én soha többé nem láthatom. ÉS ezt egyszer megtette. Azóta ettől félek. 

Menekültünk... előle...tőle... aztán egyszer összeszedtem a bátorságom, és már nem voltam hajlandó futni! Élni akartam, élni szerettem volna félelem nélkül, ezért szembefordultam vele. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. A döbbenetet. A meglepődést, mert én ezt meg mertem tenni. Ellene fordulni! Hát semmit nem tanultam a 15 év alatt? De már nem féltem tőle! Már nem! ÉS ő megérezte az erőt, amely áradt belőlem! Megérezte, hogy elveszítette felettem az irányítást, mert már megerősödtem, mert már bíztam magamban annyira, hogy ezt megtehetem. És én szembefordultam vele. 

Még próbálkozott egy párszor, de amikor végképp be kellett ismernie, hogy már nincs felettem hatalma... egyszerűen elment. Keres, vagy keresett magának valakit, akit ugyanúgy az uralma alá vonhat, mint éveken át engem.

Sok sok év küzdelme után végre sikerült elválnunk. Én elvesztettem mindent, amit a 15 év alatt összegyűjtöttünk, de megmaradt nekem a kislányom. 15 évből nem maradt semmi más, csak a gyermekem, viszont számomra ő a minden. Így valójában elveszítettem mindent, mégis mindent megkaptam, ami számított. 

Nem volt könnyű felállnom, nem volt könnyű a nulláról... vagy talán a mínuszról felállnom, de sikerült! Megtettem, és most itt vagyok! 

Azon gondolkodtam az elmúlt években hányszor hitte azt, hogy győzött. Talán minden este úgy hajtotta álomra a fejét, hogy igen... győzött... megint elvett belőlem valamit, ami a saját személyiségemet jelentette. 15 év alatt minden nap győzött... én pedig úgy tértem nyugovóra, hogy túléltem... ezt a napot is túléltem. 

Emlékszem mennyire büszke volt, amikor tudta, hogy anyagi értelemben semmim sem maradt. De engem akkor ez már nem érdekelt. Semmim sem volt, és semmim sem maradt. Tárgyak voltak, amelyeket elvesztettem, de ami igazán fontos, ő megmaradt nekem. A gyermekem! Ő adott nekem erőt mindennap felkelni, újra és újra, menni tovább egyenesen előre! Aztán ő adott nekem erőt azon a februári napon, hogy menjek, menjünk, induljunk, mert vár ránk az élet! Vár ránk egy élet! Vár ránk az életünk, az az élet, amelyet mindig is élhettünk volna. Ő adott nekem erőt, amikor azt hittem feladom! 

A győztes mindent visz... ezen gondolatok járnak a fejemben. A győztes mindent visz.... Pedig a nagy emberi játszmákban valójában nincsenek győztesek! Csak vesztesek vannak! Maximum az egyik fél azt hiszi győzött. 

Nem vagy méltó ehhez a kislányhoz! Mondtam neki, és komolyan is gondoltam. ÉS ő ezt nagyon is jól tudja. Csak vissza kellett gondolnia a 15 évre... az elmúlt 15 évre, mit is tett ezért a gyermekért... vagy ellene. És ő ezt nagyon is jól tudta. Nem méltó rá. Soha nem is volt méltó rá. 

Már nem telefonál. Már nem hangzanak el üres szavak, és hamis ígéretek a telefonban. Már nincsenek hazugságok, már nincsenek nagy, soha be nem váltott ígéretek! Csend van... mély hallgatás.

Elment.. és remélem örökre. Már néma a telefon... és remélem néma is marad. 

A győztes mindent visz! Bizony... pedig ebben a játszmában csak vesztesek voltak. Egy férfi, egy nő, egy gyermek... és a semmivé vált 15 év, amely egy szempillantás alatt eltelt, és nem hagyott hátra semmit. 15 év... 15 hosszú év...