Szeretem a decembert, szeretem a karácsonyi készülődést. A szeretet ünnepére az ember lelke egy kicsit békére lel. Nálunk a karácsonyt megelőzi a szeretetteljes várakozás. Nincs idegeskedés, aggódás. Várjuk ezt a csodás ünnepet, és eme három napot, amikor minden annyira más. Szép, békés, nyugodt. 

Készült a lakás feldíszítése. Már egy hete mondogatom, hogy ideje lenne elkészülni vele. Bár még van időnk, de olyan szép a ház, amikor a fények élettel töltik meg az estéket. A mécsesek illatoznak, miközben az égők meseszerűvé varázsolják a helységet. Az utolsó kedves kis angyalka, hógömb is a helyére került, a kicsiny falut is felállítottuk már. Szeretem ezt a falut. A gyermekem születése óta része a karácsonyainknak. Volt pár év, amikor nélkülöznünk kellett, de amióta révbe ért az életünk, újból itt vannak velünk a kicsinyke házak, a templom, a szánkózó gyermekek, a rájuk vigyázó felnőttek, és a fenyőfák. Az utolsó fenyő is a helyére került. 

Mosolyogtunk a gyermekemmel. Már nagyon várjuk a karácsonyt... szeretjük a karácsonyt. 

A telefonon csörgése visszahozott minket a jelenbe. Egy kedves barátom hívott, hogy szeretne meglátogatni. Régóta szívében hordozza a történetét, és úgy érzi ideje, hogy elmesélje, talán mások tanulhatnak, okulhatnak belőle. Következzen eme élettörténet, amely szívszorító, fájdalmas, mégis gyönyörű. Egy igaz mese a szeretetről, a megbocsátásról, a múltról, és egy találkozásról, amely több, mint harminc évet váratott magára! 

"Születésemkor édesanyám otthagyott a kórházban. Többet nem tudtam sem róla, sem arról, hogyan is kezdődött az életem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert csodálatos nevelőszülőkhöz kerültem. Én tudtam, mi a szeretet, engem nagyon szerettek. Mindent megtettek értem. Igazi családban nőhettem fel. A nevelőanyám sosem tagadta, hogy nem ő szült engem, és mindig vigyázott arra, hogy semmi rosszat ne mondjon az édesanyámról: "Hogyan is sérthetném meg őt, hogyan is szidhatnám őt, amikor neki köszönhetem a legnagyobb kincsemet. Téged Drága gyermekem!" Mindig ezt mondta nekem, amikor szóba került az édesanyám." 

"Sok ember mondta nekem mégis, hogy, bizony nem lehetne olyan a helyzete, hogy elhagyja a gyermekét. Így óhatatlanul is kialakult bennem némi gyűlölet az igazi anyám kapcsán. De nevelőanyám mindent elkövetett, hogy a gyűlölet szikráját kioltsa bennem. "Nem ítélkezhetünk. Nem tudhatjuk, mi volt az, amitől ezt a nagyon nehéz döntést meghozta!" Nem tudtunk róla semmit." 

"Aztán teltek az évek, és ahogyan elérkezett a kamaszkor, körbe nézve az életben azt láttam, hogy az osztálytársaim többsége szinte "gyűlöli" az anyját, állandóan veszekednek, nincs béke és nyugalom közöttük. Én pedig mennyire irigyeltem őket, amiért ők legalább ismerték az édesanyjukat. Amikor mondtam ezt nekik, csak kinevettek, és annyit mondtak: "Bárcsak mi se ismernénk!" Én nem veszekedtem nevelőanyámmal, mert vele nem lehetett. Annyi szeretet, és megértés volt benne, hogy nem reagálta le a kamaszkori dolgaimat. Visszagondolva csak csodálni tudom ezért."

"Nagy szeretet volt benne irántam, és a nevelőapám iránt. Én olyan békességben nőttem fel, amelyben kevés ember. ÉS, amikor már kitombolták bennem magukat a hormonok, egy éjszaka felébredvén az jutott eszembe, hogy lehet engem édesanyám elhagyott, de ezáltal egy csodás életet kaptam. Lehet nem az igazi szüleimmel élhettem, de olyan gyermekkorom volt, amilyenre oly sokan csak vágyhattak. Aznap éjjel felhívtam a nevelőanyámat. Ő persze megijedt, mert azt hitte baj van. Felhívtam és megköszöntem neki mindent. ÉS mondtam neki, nekem ők az igazi szüleim."

"Persze nem hagyott nyugodni a származásom, így el kezdtem keresni a szülőanyám. Nem volt bennem harag, de volt bennem egy csomó kérdés, amelyet szerettem volna feltenni neki. Nem haragudtam rá,  nekem könnyű volt nem haragudni, hiszen  egy csodás élettel kárpótolt a sors. Az internet világában nem nehéz rábukkani senkire. Vagy helyesebben fogalmazva nem nehéz rábukkani arra, aki szeretné, hogy megtalálják." 

"Azért így is kellett több, mint fél év, mire valaki írt nekem. Nem volt benne biztos, hogy én vagyok a fia, de szeretne megismerni. Ő is hasonlót cselekedett a születésem idejében, és nagyon bizakodott, hogy meglelte a gyermekét." 

"Hát, először nagyon megdöbbentem. Erre vágytam, és amikor megérkezett ez a levél, kétségbe esetem. Talán nem kellett volna bolygatni a múltat. Ott fog előttem állni egy nő, aki az édesanyám. Ott fog állni előttem egy nő, aki annak idején elhagyott. Vajon, mit mondhatok majd neki? ÉS ő akar-e nekem mondani bármit is? Féltem... féltem a találkozástól. Nem kellett volna bolygatni a múltat. Szép életet kaptam ajándékba a sorstól. Szép életet. ÉS én most felbolygattam a kíváncsiságommal."

"Elérkezett a találkozásunk pillanata. Őszinte legyek, mást vártam. Én egy összetört szívű és lelkű asszonyra számítottam, ehelyett ott állt előttem egy nagyon csinos, fiatalos hölgy, akiről meg sem mondtam volna, hogy micsoda terhet visel.  Ő volt az édesanyám. Ő volt. Közben ő is kért segítséget bizonyos szervezetektől, és én is. Harminc év telt el a születésem óta, és ott állt előttem ő... az édesanyám." 

"Csak öleltük egymást, és sírtunk... hosszú hosszú perceken keresztül. Úgy nőttem fel, hogy szerettem őt, úgy nőttem fel, hogy nevelőanyám mindig tisztelettel beszélt róla. Úgy nőttem fel, hogy ő él valahol, létezik valahol.. és most itt volt. Itt állt velem szemben." 

"Nem kért felmentést, nem kért megbocsátást. Elmesélte, szülei kényszerítették rá, hogy elhagyjon engem, és miután még nagyon fiatal volt, nem mert ellenszegülni a szülőknek. Élete legfájdalmasabb időszaka volt. Miután elköltözött a szülői házból, és elvégezte az egyetemet, keresett, kutatott engem, mert szerette volna tudni, mi van velem, de bárhová is fordult, bárkihez is fordult zárt ajtókra lelt. Azt sikerült kiderítenie, hogy nem nevelőintézetbe kerültem, de többet nem. Minden éjjel kérte Istent, hogy jó szüleim legyenek, akik megadnak nekem mindent, amit ő nem tudott." Hát, eme kívánsága teljesült." 

"Aztán férjhez ment, nagyon jó férje lett, de soha többé nem lehetett gyermeke. Ezért örökbe fogadtak három gyermeket. Ezáltal is megpróbálta jóvátenni a bűnét."

"Csak néztem rá. Végtelen szeretet áradt belőle, végtelen szeretet. Vajon elgondolkodott azon, mi lett volna, ha akkor másként dönt? Istenem, én hányszor. De nem vágtam a fejéhez a kérdéseket. Szerettem őt... szeretem őt... "

"Szeretném, hogy megismerd a múltam, szeretném, hogy tudd, mi miért történt. Nem bocsánatért esedezem, csak azt szeretném, hogy ismerd a múltam, a döntésem okát, hogy aztán szabadon dönthess meg akarsz-e engem ismerni." Ezt mondta nekem. És csak beszéltünk és beszéltünk, mintha nem lenne múltunk, csak a jelenünk."  

"Két év telt el azóta. És kaptam még egy családot. Megbeszéltük a múltunkat, és elengedtük azt. Szerencsés emberek vagyunk mi, mert a szeretet erejével mindent megoldottunk. Nincsenek elfojtott félelmek, és fájdalmak. Csak a jelen van, és a szeretet."

"Igen... tudom, nagyon szerencsés ember vagyok, amiért ilyen csodálatos szüleim lettek, akik felneveltek. Nagyon szerencsés vagyok, mert én nem kerültem be a rendszerbe, amiről oly sok jót nem hallani. Szerencsés ember vagyok. Az egyik legszerencsésebb, aki valaha eme földön élt."

Ült velem szemben és csillogott a szeme, ahogyan mesélt. Látszott rajta, hogy boldog, hogy kiegyensúlyozott. Szerettem a történetét. Születésekor, amikor otthagyták a kórházban sokan azt hihették, vagy azt gondolhatták, örökre megpecsételődött a sorsa. Aztán kapott egy csodálatos családot ajándékba, akik felnevelték őt, és a szívében rejlő minden gyűlöletet a szeretet erejével semlegesítették. ÉS most itt ül velem szemben, és mesél a családjáról, mind a kettőről, a szeretetről, a megbocsátásról, a hitről, az újra találkozásról, és arról a csodáról, amit életnek hívnak. Arról a csodáról, ami az ő élete. Köszönöm neki ezt a történetet.