Már napok, vagy talán hetek óta érlelődött bennem, hogy ideje lenne kitakarítanom az otthonomból mindazt, amire már nincs szükségünk. 28 játékos doboz hevert a szobákban öt éve érintetlenül. A konyhaszekrényben már nem lehetett helyet lelni, mert minden csak volt... és a lomtáramat, vagyis a spejzt sem lehetett rendeltetésszerűen használni. Ott is volt minden. 

Talán, ha az ember elveszít szinte mindent, jobban ragaszkodik a dolgaihoz, amik maradtak, vagy amelyeket az évek alatt gondosan összegyűjtött. Annyiszor nevettem, hogy kellene egy nagyobb lakás, mert nem férünk el. 

Most éreztem elérkezettnek az időt, hogy nekilássak eme nagy feladatnak. A szobámban kezdtem egy sarokban. ÉS csak az tűnt fel egyre több és több a 110 literes szemeteszsák. Volt, ami a padlásra került, volt, ami a szemétbe. Csak tettem ki a dolgokat, a múltam darabjait. És azt éreztem egyre könnyebb és könnyebb leszek. És egyre több és több a hely mindannak, ami marad.

Néztem a medve gyűjteményemet. Manapság megszaporodott a számuk. Még kislány koromban kezdtem el gyűjteni a plüssmedvéket. Aztán abba maradt. Ez is abba maradt, mint oly sok minden az életemben. Ez a gyűjtemény túlélte a lakástüzemet, amikor mindenünk odaveszett pár óra leforgása alatt, túlélte a sok költözést, és túlélte, hogy éveken át egy garázsban volt. Amikor menekülnöm kellett a régi éltemből, nem volt lehetőségem magammal vinni se azokat, sem semmi mást. Csak a gyermekem és a kiskutyám jött velem.

Amikor ki kellett pakoljam az addigi házat amiben éltünk, akkor került barátnőm garázsába az addigi teljes éltem.A macik, a gyerekjátékok, egy tükör, pár lámpa... ennyi maradt... ennyi maradt 15 évből. Űzött vadként élve, menekülve csak annyi tárgyunk volt, amelyet könnyen lehetett mozdítani, ha menni kellett... és sokszor kellett menni. Túl sokszor... Csak pár gyermekjátékot cipeltünk magunkkal, minden másunk ott volt egy garázsban... valahol távol tőlünk.

Évekig porosodtak abban a helységben, mire békére leltünk, és megtaláltuk az otthonunkat. Kis személyautóval hordtam fel mindent.. mindent, ami maradt, és amit nem tett tönkre a beázó garázs, vagy a patkányok, és az egerek. A macik megúszták. A macik valahogy mindig megúszták. És akkor már megint itt voltak velünk, a gyermekem összes játékával együtt. Amelyet éveken át nem láthattunk, amelyeket ott kellett hagynunk. Soha nem játszott már azokkal a kislányom, de kellett neki is a tudat, hogy itt vannak, velünk vannak.

Ha az ember otthonra lel, már nem csak egy matrac, két tányér, és egy késkészlet lesz életének a része. Mi is szépen el kezdtük otthonosítani kicsinyke házunkat, végre lettek díszeink, akváriumok, és a maci gyűjtemény is elkezdett nőni, pedig előtte sem volt kevés. De szeretem, ha rájuk nézek. Bár ők a múltam emlékei, mégis mosolygok, ha rájuk nézek. Szinte mindegyiket tudom, mikor és hogyan került hozzám, kitől kaptam, milyen alkalomra. Tele van a ház plüss medvével. ÉS plüss lóval. A gyermekem annyira szerette a lovakat, és csak így adhattam meg neki, hogy legyen lova. Bármelyik ménes büszke lehetne, annyian vannak. Ezek maradtak. Mindegyik.

Szépen gondosan elrendeztem mindegyiket. Hozzábújtam egy nyúlhoz. Igen, ő nem medve, ő nyúl. Még fiatal lány koromban nyertem egy játékon. A sógorom vitte haza a nyakában akkora. Kicsit már elszakadt a füle, és látszik rajta az idő, de ő is itt van még. Ő is túlélt mindent. 

A gyermekem először kétségbeesve nézte, hogy mit csinálok. Nézte, ahogyan a dobozok tartalma egyre másra végezte a szemeteszsákban. Játékok... törött... kopott.. már semmire sem használható játékok... és most mentek a szemétbe.... oly sok mindennel együtt. Aztán, amikor látta, hogy egyre rendezettebb és rendezettebb a szobája, már lelkes lett. Hosszú órákon át mást sem csináltam, mint szemeteszsákokba dobáltam mindazt, amiről azt gondoltam, már nem kellenek. 

Törött díszek... emlékek, a múlt emlékei. ÉS én csak dobáltam őket, csak dobáltam. Ez sem kell, és ez sem kell ... minden ment egy egy zsákba. Estére gyönyörű lett a két szoba. A gyermekem nagyon boldog volt. Persze, ami olyan játék volt, amelyeket még én sem szívesen dobtam volna ki, azok mentek a padlásra. Nem is tudom, hányszor jártam meg a lépcsőket. És hányszor az udvart, ahogy nőtt a zsákok száma.

Ma még kipakoltam a lakás maradék részeit. Vízmelegítő, amelynek már régen eltört a kancsója, rossz lábasok, amelyek nem bírták az évek súlyát, műanyag ételtartók, amelyek vagy eltörtek, vagy nem volt meg vagy az aljuk vagy a tetejük. Kidobtam mindent... mindent... Sokszor meglepődtem mikre bukkantam. A múlt egy egy tárgy következtében elég erősen szembejött velem. De nem érdekelt. Landolt a zsákban... minden... 

Fellélegeztem.. én is, a kislányom is, a lakás is. Megkönnyebbültünk.

32 darab 110 liter szemeteszsák. Az elmúlt évek emlékei, az elmúlt évek tárgyai. 32 darab szemeteszsák. Már nem ragaszkodtam hozzájuk... eljött az idő, amikor menniük kellett. Ideje volt. 

Késő este van. Ülök a konyhámban, és sírok. Siratom az elmúlt,  elveszett éveket, mindazt, ami megtörtént, és mindazt, aminek talán sosem lett volna szabad megtörténnie. 32 szemeteszsák... ennyi volt... ennyi maradt még... mindenből... Az elmúlt 15 évből. 32 szemeteszsák.... és csak sírok. Ideje elengedni a múltat, ideje megszabadulni mindentől, ami már nem kell. 

Fáradt vagyok... elfáradtam, mégis a lelkem megkönnyebbült. Most már csak azok a dolgok vannak, amelyek már a mieink, és ezé a házé amiben élünk. Elfáradtam, és elköszöntem a múlttól, a múltam szereplőitől, és talán meg is bocsátottam... magamnak... amiért hagytam, hogy ezen dolgok megtörténjenek, amiért hagytam, hogy 15 évből semmi se maradjon... csak 32 szemeteszsák.