Közeledik a karácsony. Az ünnepi hangolódás nálam a teljes káosz jegyében telik. Próbálom utolérni magam, hogy mire elérkezik eme csodás ünnep, minden el legyen rendezve. Semmi másról nem szólnak a napjaim, csak a rohanásról. 

Pár napja hiába szólítom a kiskutyát nem figyel. Lassan 14 éves. Már nem hall. Teljesen megsüketült. Az állatorvos szerint ne foglalkozzak ezzel a kérdéssel, Ő attól még jól érzi magát a bundájában. Még nem szoktam meg, hogy nem hall. Hiába kiáltom a nevét, nem reagál.  Már a látása sem a régi. Csak bízni és remélni tudjuk, sokáig lesz még itt velünk. Már kézzel kell etessem őt. És csak pépes ételeket. Már fogai sincsenek. 

Eluralkodott a káosz az életünkben. ÉS én rohanok, hogy az év utolsó napjai már békében teljenek.

Rohanok. Még be kell menjek a postára. Már régen lejártak a fizetési határidők. Mint mindenhol a postán is tömeg fogad. Húzok egy sorszámot, és várom, hogy sorra kerüljek. Egy idős néni szólít meg. Hajlott háta miatt szinte nem lát semmit csak a földet, kopottas botján támaszkodva türelmesen vár. Már nem adják neki át a helyet. Manapság már nem ilyen világot élünk. "Segítene nekem kedves!" szólít meg. Hogyne segítenék. Épp ráérek. Várok, mint oly sokan mások. Átnyújt egy képeslapot. Olyan rég fogtam a kezemben már ilyet.

Manapság sms-t, e-mailt küldünk, vagy kiírjuk a facebookra a dolgokat. Képeslap. Letűnt korok emléke. Már nagyon rosszul lát, szeretné, ha megcímezném. Akkor csak be kellene dobnia a levélszekrénybe és mehetne is. Eddig a postáskisasszonyok címezték meg neki. Postáskisasszony... milyen régen hallottam már ezt a kifejezést.

Nézem a képeslapot. Látszik rajta, hogy nagyon régi. Bár alig látom az arcát, mégis mosolyt  látok felfedezni azon. "Réges régen vettem ezeket. Van annak már vagy tíz éve. 50 éve minden karácsonykor elküldök egyet egy címre. Valakinek, aki valaha olyan fontos volt nekem, és akinek én is fontos voltam. De talán nem eléggé. Rég volt Kedves! Nagyon rég! Talán igaz sem volt." Letörli arcáról a könnyet. 

"Szerettem valakit... nagyon rég. ÉS ő is szertett engem. Régi történet ez már. Olyan fiatal volt, olyan fess, igazi úriember. Én meg egy egyszerű család gyermeke. Nem lehettünk egymáséi. Nem lehettünk. ÉN még náluk szolgáltam, így ismertem meg őt. De akkoriban a cselédet nem vehette feleségül az úr. Nem illett. Már cselédek sincsenek... már urak sincsenek... már semmi nincs. Aztán az élet írta a történetet, a történetünket. Én elkerültem a családtól. Évekig nem hallottam róla semmit. Férjhez mentem, de nem lettek gyermekeim. Tíz év után találkoztunk. Tíz év után. Az én férjem meghalt. Ő feleségül vett egy rangban hozzáillőt. Micsoda találkozás volt." 

"Sok időt töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk. De ő nem akart válni. Akkoriban nem volt divat a válás. Én elfogadtam ezt. Szerettem őt. Szeretni valakit, annyit jelent, mint elengedni. Én elengedtem őt, de mindvégig reméltem egyszer majd meggondolja magát. De nem ez történt. Nem ez történt. "

"Minden évben feladok egy képeslapot karácsonykor neki. Csak két szó áll ezen a papíron. Csak két szó. Azt sem tudom ott él-e még, semmit nem tudok. De ötven év alatt még egyszer sem érkezett vissza üdvözlőlap. Minden évben feladok neki egy lapot, hogy tudja, érezze, itt vagyok és gondolok rá. Sosem érkezett válasz. 50 év alatt egyszer sem. De nekem ez fontos. Fontos." 

Megcímzem a képeslapot. Gondosan, gyöngybetűkkel. Nézem a nénit. 50 éve minden évben  ezt teszi. ÉS remél. Remél, hogy egyszer, talán majd csak érkezik válasz. Csak két szó. Ennyi szerepel rajta.

Nem hagy nyugodni a történet. Látom magam előtt a nénit, és látom milyen szeretettel bánik azzal a képeslappal. Emlékszem a címre, amelyet ráírtam. Mindent elfelejtek, de most mégis élénken él bennem a cím. Leírom egy papírra. Nincs messze... nincs olyan messze. Beülök az autóba, és megkeresem. Nem tudom, mi vezérel, nem tudom, mi vár ott rám. De azt érzem mennem kell. Egy családi háznál állok meg. Gondosan ápolt épület, gondosan ápolt kert.

Azon gondolkodom, ha becsengetek, mit fogok mondani? Egyáltalán, mit is keresek én itt? Csak ülök az autómban, és próbálom eldönteni mit is tegyek? Ha már itt vagyok nem mehetek el! Kiszállok a kocsiból. Megszólít valaki. "Segíthetek?" Egy idős férfi áll velem szemben. Nézem őt, és próbálom összeszedni a gondolataimat, mit is mondhatnék neki.  Végül belekezdek. Mesélek a néniről, a képeslapokról, a két szóról. Látom, hogy könnybe lábad a szeme.

"Maradjon itt!" -mondja nekem. Én meg állok az utcán az autóm mellett, és azt sem tudom, miért is avatkoztam bele ebbe az egészbe. Pár perc múlva megjelenik a bácsi egy dobozzal a kezében. A doboz papírja már megsárgult, az évek nyomot hagytak rajta. "50 éve minden évben írok neki levelet, és üdvözlőlapokat az ünnepekre. De nem tudom a címet. Soha nem írta rá egyetlen képeslapra sem, a régi címe meg már nem él. Sokszor elutaztam oda az elmúlt ötven évben, hátha... de már semmi nem áll annak a háznak a helyén." Ekkor sírva fakadtam. Ez a két ember ötven éve minden nap gondol egymásra, de a bácsi nem tudta a néni címét. ÉS akkor rádöbbentem, én sem tudok a néniről semmit. A postán találkoztunk.

A bácsi látni szerette volna őt nagyon. Megígértem neki, hogy mindent megteszek, hogy megtaláljam a nénit. Visszarohantam a postára. A gondolataim össze vissza cikáztak. Isten, sors, Univerzum, most segíts! Aztán rájöttem, nem a megfelelő a gondolatom. "Köszönöm Univerzum, hogy megtaláltam a nénit!" Ezt mondogattam magamban. Kérdezgettem az össze ott dolgozót. Az öreg hátú néniről. A képeslapot feladóról, akiknek ők címezték meg a képeslapját. Senki nem emlékezett rá. Túl sokan fordulnak meg a postán. Túl sokan.

Kicsit elkeseredtem. Talán ennek így kellett történnie. Vagyis ennek biztosan így kellett történnie. De akkor is. Bántott, hogy ennél többet nem  tehettem. Már haragudtam is magamra, amiért olyan dologba avatkoztam bele, amihez semmi közöm, és most a bácsinak adtam ugyan reményt, de semmi többet. ÉS nem tudom megtalálni a nénit. Ekkor az egyik buszon megláttam a nénit. Remek... gondoltam magamban. Messze parkolok, mire eljutok az autómhoz a busz már ki tudja merre jár.  Gondoltam egyet, és az épp induló buszra felrohantam. Gyorsan vettem a sofőrtől egy jegyet, miközben remegtek a kezeim. Meg van a néni! De most hogyan tovább? Álljak oda elé, és meséljek el neki mindent? Végül is, mi mást tehetnék.

Megszólítottam. Reméltem emlékszik rám. Felemelte fejét, de látszott, hogy nehezére esnek számára a mozdulatok. Elmeséltem neki, találkoztam a képeslapok címzettjével. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy helyes az, amit teszek. A következő megállóban leszálltunk erről a járatról, és visszamentünk az autómhoz. Elvittem őt a bácsihoz.

Végig szótlanul ült az autóban és sírt. ÉS reméltem, hogy minden rendben lesz vele, hogy jól érzi magát. 50 év... 50 év és egy cím, amely sosem került fel a lapokra. ÉS hiába volt minden. Ötven éve vártak egymásra, és egy cím, ami ehhez hiányzott. Manapság a facebook világában könnyű rálelni bárkire. De ők nem facebookoznak.

Szinte kipattant az autóból. Mintha 30 évet fiatalodott volna. Megigazította a haját. Letörölte a könnyeit. A bácsi szaladt ki a kapuhoz. Néztem őket. Néztem a pillanatot, és sírtam. ÉS végtelen hálát éreztem, amiért ennek a csodának a  részese lehetek.  Mennyit féltem és aggódtam, amiért beleavatkoztam ebbe a történetbe. ÉS most minden olyan tökéletes volt, minden. Csak néztem a két embert, néztem, ahogyan hosszú percekig csak ölelik egymást, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat. Elköszöntem tőlük. Meghagytam eme percek szépségét kettőjüknek. 

50 évet vártak erre a találkozásra. Ötven évet. A sors útjai... a sors útjai kifürkészhetetlenek.