Sétálunk. Hideg van, de már több, mint egy hete az otthonunkból ki sem tettük a lábunk. Betegek vagyunk. Ma elérkezettnek láttam az időt, ha csak pár percre is, de kimozduljunk. Csodáljuk meg a közelgő karácsony fényeit a környező házakon, és  mélyen szívjuk be a friss levegő illatát. A legnagyszerűbb időpontot választottam. Esni kezdett a hó. Sétáltunk, nézelődtünk, miközben egyre nagyobb szemekben hullott a hó. Közben valamelyik otthonból karácsonyi dalok szűrődtek ki. Tökéletes pillanat volt. Séta a hóesésben, a karácsonyi fények ölelésében, miközben csodás zenék érkeznek a távolból. Csak pár perc volt az egész. Pár perc.. pár tökéletes pillanat. 

Azon gondolkodtam, hogy az elmúlt időben hányan kerestek meg azzal, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Én sosem fejezem be úgy a mondatot, ahogyan a legtöbben. Számomra ez a mondat úgy létezik:"Ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az még lehet igaz!" 

Emberek, akik egész életükben vágytak valamire, és most, hogy ott állnak a megvalósulás kapujában, hirtelen elbizonytalanodnak, és rettegnek attól, hogy mi van, ha ez mind nem igaz, mi van, ha ez hazugság? Hiszen generációk óta él ez a mondat a köztudatban, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az hazugság! És amikor egy karnyújtásnyira kerül tőlünk a csoda, elutasítjuk, félelemből. Mert félünk. Félünk, hogy csalódunk. Félünk, hogy kiderül hazugság volt! 

Miért olyan egyértelmű elfogadni a rosszat? Miért fogadjuk el kérdések nélkül, aggódás nélkül? Beletörődünk... szépen... csendben... és amikor végre megkapnánk, vagy megkaphatnánk azt, ami jár nekünk, ott állunk és félünk! 

Csalódtunk... igen... sokan... emberekben, élethelyzetekben, családban, barátokban, munkában.... és a csalódást, mégis olyan könnyen elfogadjuk. Fáj... egy kicsit... de a sokadik után már csak megrántjuk a vállunkat, és azt mondjuk... már megszoktuk. Talán vártuk is egy kicsit. Talán nem tudatosan... de minden annyira szép... minden annyira tökéletes... itt valami nem stimmel. 

Sokan elfelejtik megélni az adott pillanat szépségét abban való félelmükben, hogy erről is kiderül, hogy hazugság volt! De mi történik akkor, ha ez lesz a vége? Addig megélünk sok tökéletes pillanatot, megéljük a boldogságot, azt a boldogságot, amire mindig is vágytunk! Aztán, ha kiderül, hogy valami valóban nem stimmel, akkor bár ugyan fáj, de elfogadjuk, és elengedjük... de addig is részünk lehetett a csodában! ÉS a megélt pillanatok szépsége, az nem hazugság volt! Abban a percekben töltődött a lelkünk, és töltődött a szívünk! 

De mi félünk! Félünk a széptől, és félünk a jótól. Talán azért, mert azt hisszük, nekünk ez nem jár! 

Ott az álom munka... ott az álom férfi... és nekem csörög a telefonom, mert kétségbeesnek a vonal túlsó végén lévők! Most mi legyen? Elfogadjam? El merjem hinni? De mi van akkor, vagy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy hazugság?

Mi lesz? Ezen majd ráérünk akkor gondolkodni, ha bekövetkezik! Addig pedig éld meg a pillanatokat, és ne engedd, hogy a félelem visszatartson ettől!

A vonal túlsó végén ilyenkor mindig mély hallgatás a válasz. "DE mi van akkor, ha  túl szép, hogy igaz legyen, és hazugság az egész?" - kérdezik ismét. Akkor fájdalom, és űr marad utána, és egy nagy tanítás. 

Igen.. én is sokszor hittem, hogy bár túl szép, hogy igaz legyen, mégis igaz! A legutolsó esetben egy hónap után hullott le a hazugság álarca feltárva elém azt az igazságot, ami ugyan fájt, mégis olyan hálás voltam azért az egy hónap adta szépségekért. 

El kell hinnünk, hogy a szépség ugyanúgy járhat nekünk, mint a csalódások, a félelem, az aggódás, és a fájdalom! Miért ne járhatna? De amíg az a gondolat kavarog a fejünkben, hogy túl szép, hogy igaz legyen... addig bizony nehéz önzetlenül, és félelmek nélkül átadni magunkat a jelennek, a jelen pillanatok megélésének. 

Igen... túl régóta gondoljuk ezt a mondatot igaznak... túl régóta... és persze a tapasztalatok... igen.. hiszen mindannyian megéltük a csalódásainkat. De vajon miért engedjük, hogy a múltunk miatt ne éljük meg a jelent? Miért utasítjuk el a boldogságot, ha az legyen csak rövid ideig tartó is, attól való félelmünkben, hogy mi lesz ha.... ? És miért fogadjuk el teljesen természetesnek, ha fáj, ha rossz? Miért?

Hányszor teszem fel a kérdést a kétségbeesetteknek: ÉS mi van, ha tényleg igaz? Mi van, ha most megkaptad mind azt, amire vágytál? Mi van, ha örökké fog tartani?  ... - és megint mély csend és hallgatás van. A legtöbben elképzelni sem tudják ezt a lehetőséget, ami szép, jó, örökké tart. Elképzelni sem tudják. Ilyen lehet? 

Bizony lehet! 

ÉS amikor felteszem azt a kérdést, hogy mi az, ami nem engedi, hogy elfogadd? Mi tart vissza ettől? A válaszok szinte mindig ugyanazok... "Mert, mi van akkor, ha hazugság volt?" "Mi van, ha nem működik?" "Mi van, ha csalódok?"... megint... ÉS oly sokszor nagyobb a félelem. Eldobjuk magunktól a boldogságot! Azt a boldogságot, amiről mindig is álmodtunk! Mert félünk... félünk attól, hogy mi lesz, ha nem működik! 

DE vajon miért tesszük ezt? Miért? Miért nem azt a kérdést tesszük fel magunknak:"Mi lesz, ha kiderül, hogy igaz?" "Mi lesz, ha kiderül, hogy egy álmunk valósult meg?" De olyan kevesen merik ezeket a kérdéseket így feltenni. Olyan kevesen.

És állunk életünkben egy megvalósuló csodában, és nem merjük elhinni, elfogadni, és inkább ellökjük magunktól.

Mi van, ha nem  működik?  Akkor is lesz tovább! Hiszen annyi mindent túléltünk már! Annyi mindent megtapasztaltunk már! Fájni fog... hogyne fájna... de attól még a szép pillanatok szépek maradnak, a megélt boldogság nem válik hazuggá. Csak annak az igazságnak ennyi ideig kellett tartania... napokig... hetekig... hónapokig.. évekig... vagy egy életen át... De amíg tartott igaz volt. Addig igaz volt!

Legyünk óvatosak, a múltban megtapasztalt történeteket tanításként  kaptuk, éltük meg... de ne dobjuk el a lehetőséget egy szebbre, egy jobbra! 

Tanuljuk meg befejezni úgy a mondatot, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az még lehet igaz!