Történetek idősekről, betegekről, akik, ahogy mondták elfelejtette őket a halál. Ők már mennének, de még maradniuk kell. 

Egy idős bácsi története érintette meg először a lelkem. Alzheimer kórban szenved. Vagyis, amikor elmentem hozzájuk látogatóba, én azt láttam ő nem szenved, viszont a körülötte lévők igen. A bácsi csak ült az ágyán, miközben én beszélgettem feleségével, aki gondosan ápolja őt. Néha feltett egy kérdést: "És jól van?" A kérdése nekem szólt. Én mosolyogva feleltem neki mindig. "Igen." Ő ült tovább az ágyában mosolyogva, aztán pár perc múlva megint megkérdezte. A külvilágról semmit nem tud, már nincsenek emlékei. "Csak" van. Az Alzheimer kórról az Életünk lapjai film jut az eszembe. A valóságban az Alzheimer kór nem ilyen... vagy fogalmazzak úgy, ritkán ilyen. Jelen esetben is a bácsi már alapvető szükségleteit sem képes maga egyedül megtenni... elfeledkezik róla. "Ebben az  életben már nincs méltóság!" - mondja a felesége. Aki feláldozott párjáért mindent. 

25 évig építették a házukat, addig egy kis garázsban éltek a kertjük végében. 25 évig, mert a bácsi nem volt hajlandó fizetni senkinek, inkább elment és megtanulta, mit és hogyan kell csinálni. Mire elkészült a ház, a bácsinál diagnosztizálták az Alzheimer kórt. A leépülése gyors volt. Gyors, és számára fájdalom mentes. A feleségén látom, hogy egy megtört asszony. Belebetegedett az elmúlt évekbe. Mégis tűri, alázattal elviseli az életét. A bácsi meg csak mosolyog. " ÉS jól van?" Volt, hogy nyáron a negyven fokban bundában, sapkával a fején elindult sétálni. 60 km. ment... nem tudni hogyan, mire megtalálták. Azóta nem lehet magára hagyni egy percre sem. A néni pedig ápolja, magát feláldozva segít a férjének. Gyermekeik nem születtek, már csak ketten vannak ők ebben a világban. Illetve, talán a néni egyedül van ebben a világban. A bácsi már rég nincs itt. Az ő lelke már valahol távol jár. Mosolyog. Boldog. ÉS nem tudja mi történik vele és körülötte. A néni pedig nem kér segítséget. ÉS ahogyan fogalmaz, nincs is kitől segítséget kérnie. Így élnek ők ketten.

 A következő, akihez ellátogatok egy idős néni. Lassan száz éves. Már nem lát. Évek óta vak. Ahogyan fogalmazott ő megtanult ezzel élni. Gyermekeit, unokáit is rég eltemette. Annak idején a saját temetésére kezdte el összetenni a kis pénzét, hogy ne terhelje ezzel a gyermekeit. Aztán az élet, illetve a halál úgy hozta, hogy sorban el kellett búcsúznia mind a három gyermekétől, és mind a négy unokájától. Már nem maradt neki senkije, csak távoli rokonai, akik néha ránéznek, leginkább, ha pénzre van szükségük. Most "idegeneknél" él, nekik fizet, hogy ápolják őt. Vakon nehéz ellátnia önmagát. Mégis árad belőle valami nagyon pozitív kisugárzás. "Ha Isten ezt a sorsot mérte rám, akkor el kell, hogy fogadjam. " Most a helyi nyugdíjas klubban próbál tevékenykedni, de mint mondja nem könnyű az öregekkel! 100 évesek már nem nagyon vannak a hetvenes éveikben járók meg túl puhányak és betegesek. Nehéz életet lehelni beléjük! - fogalmaz. Együtt nevetünk. Ő nem várja a halált. Azt mondta, ha a halál elfelejtette, akkor nem tehet mást, mint éli az életét. Nem panaszkodik, nevet, mosolyog, és elkerüli az orvosokat. Mint mondotta, ha orvoshoz járna, már rég halott lenne. 

 Talán a legszomorúbb sors, amit az elmúlt hetekben láthattam. Nyolcvan éves néni, aki a korához képest egészséges... lenne... De ő ezt nem fogadja el. 16 éve várja a halált, 16 éve követ el mindent, hogy végre férje után mehessen. ÉS még mindig itt van. Közben a gyermekei, unokái már nagyon nehezen viselik az állandó panaszkodását, de nem merik egyedül hagyni, mert többször is öngyilkos akart lenni. De nem sikerült neki. Most gyógyszereket szed, hogy jobb legyen a kedélyállapota, de valójában nem segít ez rajta. Szinte könyörög a halálnak, hogy vigye el végre őt. ÉS bármennyire is várja ezt a pillanatot, a halál csak nem akar megérkezni. Ő pedig mérgezi az emberi kapcsolatait. Újabb és újabb indokokat keres, amivel orvoshoz lehet fordulni, elfekvőbe akar menni, és bántja azokat, akik még nehéz természete ellenére is szeretik, és megpróbálják megóvni őt... legfőképp önmagától. 

 Évek óta él egy lakókocsiban, eldugva a világ elől. Felnevelt három gyereket. Aztán elvették a házát. A lakásmaffia lecsapott rá. Aláíratták vele a papírokat, ő aláírta. És elveszítette a lakását. Akkor még nem volt gyámság alatt, így a szerződést nem lehet semmissé nyilvánítani. Azóta földönfutó. Pár éve a fia beköltöztette a lakókocsiba. Skizofrén. Így nevelte fel a gyerekit is, ezzel a súlyos betegséggel. De akkoriban nem volt családvédelem, gyámügy... az emberek nem foglalkoztak a bántalmazott gyerekekkel, így az ő gyerekeivel sem. A gyerekei mégsem hagyták magára, de tehetetlenek.  A skizofréniát évtizedekkel ezelőtt diagnosztizálták nála. Ha szedi a gyógyszereit jól van... ha nem szedi? .... Él egy lakókocsiban. Kevés nyugdíjából vonják azon tartozásokat, amelyek ugyan az ő nevére szólnak, de a pénzt sosem látta. Csak aláírta a papírokat. Sokszor nincs mit ennie, napokig nem fürdik. A nyugdíja hamar elmegy. Olyankor cserél. Kávét cigarettára, cigit élelemre. ÉS így él... évek óta. Amikor a halálról kérdezem, csak mosolyog. "Megváltás lenne"... mondja... "de túl nagy a bűnöm, amit a gyerekeim ellen elkövettem. Beteg voltam, és nem volt, aki segítsen, sem nekik, sem nekem. Ők nem tudtak megbocsátani. Engem hibáztatnak, hogy félresiklott az életük... engem hibáztatnak. Túl nagy a bűnöm... és nekem ezért élnem kell! Így, mint az állatoknak! " - mondja. Beletörődött, és elfogadta, hogy ennek így kell lennie. Megy és éli az életét. Nem panaszkodik. Csak néha elege van. Ő tudja, hogy csak azt kapta a sorstól, amit megérdemelt! Ezt mondta nekem. 

 A bácsival nem terveztem találkozni. Egyszerűen úgy hozta az élet. A fogorvosi rendelőben ültem, és vártam a szokásos évi ellenőrzésre. Láttam őt belépve a váróba, köszöntem, és ültem nem foglalkozva a külvilággal. A bácsin látszott, hogy energikus. "Az első száz év olyan könnyen elment!" - fordult felém. "Száz év? Miért, mennyi idős a bácsi?" - kérdeztem vissza. "Száztíz!" felelte büszkén. Nem akartam elhinni. Először azt hittem tréfál. "Onnan tudom, hogy öregszem, hogy már a gyümölcsfáimmal is veszekszem!" - mondja nekem. Olyan energia áradt a bácsiból, amelyet sok fiatal  megirigyelhetne. Ő nem beteg, és nem betegeskedik, most is csak ellenőrzésre jött. "Jobb a békesség!" Reggelente még fut, aztán ebben a hidegben nem nagyon tud, mit tenni, de, ha jön a jó idő minden idejét a kertjében tölti. Botanikus. Sok díjat kapott a kerülettől a gyönyörű kertjéért. Mint mondja, ami nagyon hiányzik neki, az a szerelem. Négy feleségét temette el. "Manapság meg nehéz csajozni!" - mondja. Nevetek vele.... Ő  megélte az életet, szerette, és szereti mind a mai napig is. Gyermeki, unokái, dédunokái vannak, akik imádják, és nem kezelik vénemberként! Ahol tud segít, de egyre nehezebben megy neki. "Nem bírom elviselni a nyavalygást, és nem bírom elviselni a panaszkodást! Minek panaszkodni? Jobb lesz? Nem! Csak megkeserítjük vele a magunk és a mások életét. De, ahogy körbenézek manapság ez a divat. És nem csak öregekről beszélek. Emberek csak panaszkodnak, irigykednek! Ha így éltem volna, már nem lennék itt! Meddig fog még tartani? Nem tudom. De addig is minden reggel felébredve hálát adok Istennek, amiért élek! Én nem várom a halált! Dehogy várom! Majd jön, amikor jönnie kell! De addig is élnem kell! Az a baj az emberekkel, hogy elfelejtettek élni "

Kaptunk egy életet ajándékba. ÉS ahogyan a bácsi mondta: Elfelejtettünk élni! Tanuljunk meg élni!