Hazafelé tartottunk az iskolából. Akkor  épp a Putyin látogatás lázában égett az ország, vagy inkább bosszankodott. Tavaly láthattuk az elnöki különgépet (vagy valamelyiket a háromból) landolni, illetve voltunk olyan szerencsések vagy pechesek, hogy beleszaladtunk a konvoj útvonalába, aminek az lett a következménye, hogy hosszú hosszú órákat dekkoltunk egy parkolóban. De amikor elvonult előttünk a csapat, az egyszerre volt félelmetes, és tiszteletet parancsoló. Mi a gyermekemmel a bosszankodás helyett próbáltuk a jó dolgokat látni ebben. Emlékszem a kicsi lányom arcára, ahogyan komolyan gondolkodva nézett maga elé, majd halkan megszólalt: "Anya! Nagyon jóképű lehet ez a Putyin, ha így védik!" Nagyon jót nevettünk. "Hát kicsikém, gyanítom, hogy nem a szingli nőktől védik őt ennyire!"

Beszélgettünk. Beszélgettünk iskoláról, álmokról, és a lezárások miatt szóba került Putyin is. És a magánrepülője. Gyermekem ül a kocsiban, és csak annyit mond: "Én is szeretnék magánrepülőt! Mennyibe is kerül egy? 100 kétszáz millió dollár?" Igen... tudom ezerből 999 ember úgy reagálta volna le, hogy "jaj drága gyermekem, szállj le a földre!" de én csak annyit mondtam:" Akkor hajrá!" Ő még mer álmodni. Magánrepülőről, hatalmas  farmról, ahol boldogan él a lovaival, színész karrierről, nagy felfedezésről, csodálatos utazásról. Ő még mer. És nem akarom elvenni az álmát. Merjen álmodni! Legalább ő merjen álmodni, ha én valahol megrekedtem ebben a dologban.

Én sosem mertem nagyot álmodni. Sosem. Még úgy hat hét éves koromban lerajzoltam egy hatalmas házat, hozzá gyönyörű kertet, istállókat. De mi falusi gyerekek voltunk. Mi nem tudtuk, milyen is az igazi nagy álom! Így a rajz valahol elkallódott az évek alatt. ÉS már nem érdekelt. Mert abban a hitben voltam, hogy nekem ez úgy sem járna. Miből is tudnám ezt finanszírozni? 

Nekünk soha nem volt pénzünk... illetve a szüleinknek. Nekem már az is csodának számított, ha egy osztálytársam anyukája minden gond nélkül beült az autójába... nekünk autónk sem volt... és elment tréninget venni a lányának, mert másnapra kellett az iskolába. Aztán elkezdtem erről álmodni. "Csak" erről. Hogyha szeretnék egy új ruhát, akkor azt meg is kapjam. Vagy elmehessek kozmetikushoz. Vagy egyszerűen ne legyen gond az osztálytársaimmal elmenni egy moziba az iskola után. Nekem ezek lettek az álmaim. "Csak ezek."

És most itt ült a lányom mellettem és magánrepülőgépre gondolt! Hát akkor gondolj! ÉS teremtsd meg kicsim. Világ életemben földönfutó voltam. Ha volt is hol laknom, nem volt igazi otthonom, amit úgy igazán magamnak éreztem volna. Nem volt autóm... semmim nem volt... és már álmaim sem voltak. Valahol az évek alatt elveztek... vagy elvesztettem azokat... vagy egyszerűen csak hagytam, hogy mások elvegyék. Nem mertem álmodni. Már egy boldog, biztonságos életről sem. Éveken át menekültem, hogy megszabadulhassak a házasságomból. Éveken át menekültem, mindig hátranézve, vajon biztonságban vagyunk-e. 

ÉS már nem álmodtam. Csak egy nagy kérésem volt Isten felé. Tudjak ételt adni a kislányomnak, és a kutyusomnak. Volt, hogy 125 Ft. volt a pénztárcámban. Mire elég 125 Ft.? Egy kakaós csigára. Aztán csak reménykedtem, hogy történik valami. Nem akartam elfogadni, hogy nekem , nekünk így kell élnünk. És akkor megleltem álmaim munkáját. És lett egy hely, ahol biztonságban álomra tudtuk hajtani a fejünket. Aztán ez a hely szépen az otthonunkká vált, ahová nyugalom, és béke költözött. Aztán már vettem egy autót is. Nem volt nagy szám, de végtelen hálát éreztünk a kicsivel, hogy végre nem kell hajnalban kilométereket gyalogoljunk az első buszmegállóig, és nem kellett két órát utazzunk, hogy beérjünk az iskolába.  

Nem álmodtam soha magánrepülőről. Csak egy életről, ahol mindig van étel az asztalon, ahol mindig van ruhánk, cipőnk, meleg kabátunk. Én "csak" erről álmodtam. 

Volt, hogy a gyermekemnek megjegyezték az iskolában, neki van a legrosszabb cipője. Akkor átrendeztem az iskolát, és nekitámadtam annak a szülőnek, akinek a gyereke ezt mondta. Mögöttem nem áll egy gazdag férj, vagy egy jól kereső férj. Nálam mindent én teremtek meg. Ha sikerül sikerül, ha nem akkor csak marad a remény, hogy sikerülnie kell. Már nem neki van a legrosszabb cipője... 

Amíg ültem kinn a teraszon a verőfényes napsütésben, végre sütött a nap, és végre 15 fok volt, azon gondolkodtam, miért is nem merek én nagyot álmodni? Miért nem gondolom azt, hogy megteremthetnék egy több tízmilliós dzsipet, vagy bármit? Mert rá kellett ébredjek azokban a percekben, hogy én ezt nem merem megálmodni. Azt gondolom, hogy nem vagyok rá képes... vagy talán azt, hogy nekem, nekünk erre nincs szükségünk. Mert nincs is. Mi boldogok vagyunk ebben a kicsinyke otthonban, a mi kis autónkkal, ami elvisz bennünket mindenhová, és bárhová, megadva nekünk a szabadságot. Viszont szeretnék egyszer annyi pénzt, vagy egy olyan lehetőséget, amikor tudok venni egy hatalmas birtokot, hogy összeszedhessem mindazon állatokat, kutyusokat, cicusokat, lovakat, akik már nem kellenek senkinek. Az lenne a "Számkivetettek otthona". Tudom, nem szerencsés a névválasztás, de igaz. 

Számkivetettek.... most is van velem egy pár, de sajnos a lehetőségeim végesek, így nem hozhatok haza minden arra szoruló szőrmókot. Lenne egy farmom, a Számkivetettek otthona, ahová gond nélkül megérkezhetnének ezen lelkek, akik már itt ebben a világban, nem kellenek senkinek. Valahol én is az vagyok. Egy számkivetett, aki nem mer nagyot álmodni. Talán ezért vagyok még egyedül. Mert nem merem megálmodni a társat sem az életembe. Mert valahol a lelkem mélyén azt hiszem, vagy úgy gondolom, én ezt nem érdemlem meg. Vagy félek... félek attól, hogy megint megtörténik az, ami 15 év bezártsághoz, elszigeteltséghez vezetett, amikor már az utcára sem léphettem ki. Négy fal között éltem. Aztán elmenekültem abból az életből a gyermekemmel és a kiskutyámmal a semmibe, egy ismeretlen létezésbe, mert élni akartam. És az azt követő négy év a folyamatos menekülésről és rettegésről szólt. 

Talán tanulnunk kellene a gyermekektől. Akik mernek nagyot álmodni, akár egy magánrepülőt is, és nem rögtön és azonnal lekiabálni a fejüket, hogy hogy juthat ilyen az eszükbe! Vagy talán ott kellene kezdenünk, hogy meg kellene tanulnunk álmodni! Egy életről, egy szép életről, boldogságról, párkapcsolatról, farmról... magánrepülőről. ÉS talán el kellene hinnünk, hogy megérdemeljük... bármit is hallottunk életünk eddig eltelt éveiben.