Állok az ajtóban. Kopognom kellene. Bekopogni és bebocsájtást nyerni. A percek óráknak tűnnek. Emelem a karom. Kopognom kellene. Csak állok ott az ajtóban, állok ott az ajtódban, és azt érzem, kopognom kellene. Még sincs erőm hozzá. Várok. Talán a megfelelő pillanatra, talán arra, hogy megérezd itt vagyok, és magadtól nyisd ki az ajtót. Kopognom kellene, de én csak állok az ajtóban.

Fél éjszaka úton voltam, és most itt állok a cél előtt, és mégsem teszem azt, amiért idejöttem. Az éj csendjében állok a sötétben... kopognom kellene.

Aztán eszembe jut a múltunk. Eszembe jutnak a közös pillanatok, a mesék, az álmok, a szerelem, a vágy. Eszembe jutnak a szavaid. Látom magam előtt mosolyod, csillogó szemed. Kopognom kellene.

Évek óta az életem része vagy, az egyik legfontosabb része. Annyi mindent köszönhetek neked, és Te erről talán semmit nem is sejtesz. Eszembe jut a megismerkedésünk pillanata, és eszembe jutnak az évek, amióta velem, mellettem vagy. Éveken át tartott amíg megtanultunk bízni egymásban. Mindketten cipeltük a múltunk terheit, amelyet aztán szépen letettünk, apránként, lassan, segítve egymást, támogatva egymást. De nem mertünk még bízni. Nem mertünk bízni egymásban, mert  azt hittük ez csak egy varázs, amely aztán tovaillan és csak a kopár és fájdalmas valóság lesz. 

Aztán nem múlt el a varázs. ÉS én most mégis itt állok az ajtódban. Kopognom kellene. De mit mondjak? Mit kellene mondanom? 

Igen, igazad volt. Mindenben igazad volt. Talán mi későn találkoztunk, vagy talán nekünk ennél több nem jár. Igazad volt. Gyáva voltam, és gyáva voltál. És most itt állok az ajtódban, és kopognom kellene, de ehhez is gyáva vagyok.

Látlak magam előtt, hallom a hangodat. Érezlek, érzem a szíved és a lelked. De ez most kevés.  

Igazad volt. Neked mindig igazad van! Kettőnk közül Te vagy az, aki mindent meggondol, átgondol, én pedig az, akit haj a szíve és a lelke... még akkor is, ha magamnak okozok ezzel fájdalmat. 

Hallom a hangod, ahogyan mondod nekem, hogy fogadjam el a döntésed. Hallom, ahogyan érvelsz, hallom a szavaid. Csak nem értem azokat. Mert nem akarom érteni. Pedig a szívem mélyén tudom, igazad van. Mi sosem voltunk mi. Csak én voltam, és te voltál. Sosem voltunk mi. Bármennyire is szerettem volna, bármennyire is szerettük volna. Most már tudom, hogy igazad volt. 

Nekünk sosem volt jelenünk, csak múltunk volt, és sosem lesz jövőnk. Mi nem leszünk mi... csak Te és én leszek. És ezt el kell fogadjam. Bármennyire is fáj. Túl sokat veszíthetünk. Túl sokat. Én ebben sosem hittem. Én kergettem az álmaimat egy olyan életről, amely talán nem is létezik, kergettem az igaz szerelembe vetett hitet, és sosem foglalkoztam azzal, hogy létezik egy valóság. Egy valóság, amely bizony szájon tudja vágni az embert... kegyetlenül. 

De most már tudom. Megtanultam, és elfogadtam a szavaid. Igazad volt. Elveszíthetünk mindent. ÉS mi ezt már megtettük ebben az életben, tudjuk mivel jár, és már félünk ettől. 

Csak állok az ajtóban, és már nem érzem, hogy kopognom kellene. Azt hiszem most fogadtam el, amit mondtál, amire kértél. Azt hiszem most értettem meg a szavaid. Csak állok az ajtóban és már nem érzem, hogy kopognom kellene.

Eljövök, olyan csendben, mint ahogyan érkeztem. Szeretlek. De el kell fogadjam a döntésed. Nem erőszakolhatom rád magam, és az érzéseim. 

Már nem állok  az ajtóban. De látom, ahogyan Te ott állsz, és azon gondolkodsz, ki kellene nyitnod.