Az életnek vannak gyönyörű pillanatai, és vannak kegyetlenek. Csak telnek szépen csendben életünk napjai, és közben történnek az események. Van, hogy merünk álmodni! Van, hogy remélünk annyira, de annyira. Talán most sikerül. Talán végre teljesül! Talán végre ma beteljesül! ÉS csak reménykedünk. Minden este úgy hajtjuk álomra a fejünket, hogy kérjük Istent, az Angyalokat, Univerzumot, sorsot, hogy segítsen! Váljon végre valóra szívünk vágya.

Aztán minden reggel úgy ébredünk, hogy igen, ez lesz az a nap! És nekiindulunk a perceknek, az óráknak. Már nem gondolunk a nagy vágyunkra, hiszen a gondolataink elterelődtek róla, csak éljük az életünket, elvégezzük a munkánkat, a bevásárlást. Aztán észrevétlenül lenyugszik a nap, és csak azt vesszük észre megint nem történt semmi. 

ÉS így megy ez nap nap után, estétől reggelig, reggeltől estig. Közben telnek a napok, hetek, hónapok, és talán az évek is. De valamiért ragaszkodunk ehhez a vágyunkhoz, amiről tudjuk réges régen el kellett volna engednünk. Vannak napok, amikor mélységesen rosszul érint bennünket, hogy hiába s sok várakozás, a hála, a pozitív hozzáállás, a hit. Szívünk vágya nem teljesül. Valamiért nem.

Vajon meddig él még a remény bennünk, és mikor jön el az a pont, amikor végleg feladjuk? Vajon a remény miért tud fájni annyira, hogy mardossa az ember szívét és lelkét is?

Csak telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek... és a remény még mindig ott van. Hiszen a remény hal meg utoljára. ÉS a remény az, ami képes megölni az embert újra és újra.

Várunk, bízunk... remélünk, nap nap után. De vajon meddig? Hol van az a határ, amikor a remény már önámítás, amikor mindent fel kellene adni, eldobni, elengedni? ÉS vajon a remény, miért fészkeli be magát oly annyira az ember lelkébe, hogy nehéz onnan kiirtani? Egyáltalán ki kell-e irtani, vagy hagyni, hagy legyen ott, akkor is, ha fájdalmat okoz? 

Hányszor, de hányszor jön el a pillanat, amikor az ember feladja. Eldönti...vége. Elengedi a reményt, ami már oly sokszor cserben hagyta. Aztán történik valami még aznap, vagy másnap, és a remény megint befészkeli magát a lélekbe. Megint felüti a fejét és megint maradnak a boldog várakozással eltöltött órák. Aztán megint nem történik semmi. És ez így megy, egy véget nem érő körforgásban. 

ÉS az ember csak megy, és keresi a válaszokat, keresi, hogy miért nem teljesül, mit csinál rosszul, vagy mit kellene másként tennie, hogy megtörténjen. ÉS nincsenek válaszok. Csak kérdések vannak, egyre több és több kérdés. És nincsenek igazi válaszok, csak spirituális köntösbe bújtatott mellébeszélések, amelyeket sokszor még azok sem hisznek el, akik kimondják azokat. 

Miért kell a remény? Miért létezik a remény? És, ha már létezik, miért okoz fájdalmat, miért képes megölni oly sokszor bennünket?