Nézem az arcomat. Fáradtnak tűnök, fáradt vagyok. Nézem a szemem alatti ráncokat. Megöregedtem. Észrevétlenül elszálltak az évek. És én elfáradtam. Belefáradtam. 

Belefáradtam a 15 év házasságba, az abból való menekülésbe, a mindent hátrahagyásba, az elölről kezdésbe. 

Elfáradtam. Elfáradtam az álmokba, a be nem teljesült vágyakba, a hiába szeretésbe. 

Csak nézem a ráncaimat. Mosolygok. Bárcsak azt mondhatnám hová tűnt az az álmodozó kislány, aki voltam. De sosem voltam az. Sosem voltam erős, sosem álmodtam, sosem léteztem. Csak most kezdtem el élni, amióta elsétáltam a házasságomból, a múltból, a létezésemből, a fogságból.  

Nézem a ráncaimat. Nézem őket. Elszálltak az évek. Addig addig vártam, hogy majd valaki megment életem poklából, hogy elszálltak az évek. És nem érkezett senki. Magamat kellett megmentenem. De közben eltelt 15 év. Közben elteltek az évek.

Létezik olyan, hogy túl későn? Vajon máshol tartanék éltem útján, ha előbb lépek? Ostoba kérdések. Ostoba kérdések. 

Nézem a ráncaimat. Az át nem aludt éjszakák, a sok stressz, az aggódás, a félelem, a rettegés... mind mind nyomott hagyott rajta. Nézem a ráncaimat, és próbálom eldönteni, büszke vagyok- e rájuk. 

Nézem a ráncaimat, és nézem azt a fáradt arcot, aki visszatekint rám. Hová lett a tűz? Hová lett a lelkesedés? A mindennapok legyőztek? Fáradt vagyok. Elfáradtam. Elfáradtam  a boldogság keresésébe, a hiába reményekbe, a be nem valósult álmokba. Elfáradtam.

Nézem az arcot, ami visszatekint rám. És arra gondolok, engem még sosem szerettek. Én már szerettem, én mindig szerettem, tisztán, őszintén. De engem még sosem szerettek... sosem. Vajon miért érdemeltem én ezt a sorsot? Vajon miért kellett, hogy ez legyen az osztályrészem? És vajon miben reménykedem még? Miben hiszek még, és miért hiszek még? Miért hiszem, hogy egyszer még megtapasztalhatom, milyen az, amikor viszont szeretnek... amikor szeretnek. 

Nézem az arcot, ami visszatekint rám. Nézem és rámosolygok. Mert a ráncok mögött ott van egy élet, a maga küzdelmeivel, félelmeivel, átvirrasztott éjszakáival, a csalódásaival. Nézem az arcot, és szeretem. Mert volt erőm kilépni, elmenni, tovább menni, elküldeni, menekülni, bízni, remélni, hinni, vágyni, szeretni. 

Nézem a ráncaimat. Nézem azokat, és csak azt látom... nincs tűz, nincsenek álmok, nincsenek remények. Csak egy élet van... a múltjával, a jelenével, és nem tudni milyen jövővel. 

Vajon meddig lesz még erőm bízni? Vajon meddig lesz még erőm újra és újra felállni? Vajon megtapasztalhatom még a  szerelmet?  Vagy csak megyek előre, mindig felállva? És lesz mindig erőm? Lesz mindig reményem? Lesz mindig hitem?