Joe. Így szólítottuk. Talán, valamikor még volt neve. De az utcán eltöltött harminc év alatt talán még ő is elfelejtette, hogy hogyan is hívták, amikor még számított... amikor még volt élete. 

Mindig a templom előtt állt. Tenyerét tartotta némi apróért. Nem ivott. Sosem ivott egy kortyot sem. Az arcán mégis nyomott hagytak az utcán töltött évtizedek. Csak tartotta a kezét. Megszólította az embereket, akik vagy úgy tettek, mintha nem hallották volna, vagy undorral elfordították  a fejüket. Nem számított. Senki volt, ő egy senki volt. Csak egy csöves, aki a templom előtt várta, hogy a keresztényi életet oly boldogan hirdetők megszánják pár forinttal. Ritkán akadt ebből bevétele.

Volt, hogy a csarnok előtt újságot árult.  Kevesen vették tőle portékáját, de ott azért nagyobb bevételre tett szert. Én is elsétáltam mellette párszor. Még hallom a hangját, ahogyan megszólít. Sosem adtam neki pénzt, de mindig vettem neki pár szendvicset. Hálás volt, nagyon hálás. Mindig elfogadta, és láttam, ahogyan egy közeli padon ülve elfogyassza. 

Joe. Joe, akinek nem volt hol laknia, akinek nem volt élete. Több, mint harminc éve élt az utcán, mindenki ismerte, de kevesen vállalták fel vele ezt az ismeretséget. Aztán voltak segítői. "Jóembereknek" nevezte őket, akik élelmet adtak neki, vagy meleg ruhát, vagy adtak neki egy szivacsot, amelyen álomra hajthatta a fejét.

Joe egy jobb időket látott kapualjban élte le az életét. Az a kapualj méltón példázza Joe életét. Valaha bank volt, majd étterem, aztán élelmiszer üzlet... aztán már semmi. Évek óta az elenyészetté az épület, az elenyészetté  a környék. Pusztulás, kilátástalanság, reménytelenség! Joenak mégis oltalmat adott. Na nem a hideg elől, de ha esett az eső, vagy fújt a szél, Joe biztonságban érezhette ott magát. Aztán a közterület felügyelet párszor megbüntette. Erős hatalom van itt, ami erős kézzel tart rendet. És milyen erős tud lenni a végtelenekkel, a gyámoltalanokkal szemben! De még milyen erős!

De Joe maradt. Maradt abban a kapualjban, amely annyi éven át oltalmazta őt. Vagyona nem volt. Egy szatyorban elfért mindene, ami számára az életet jelentette. Egy szatyorban volt mindene.

Egyik nap vittem neki meleg levest. Megismert. Én voltam számára az a hölgy, aki mindig vett neki szendvicset. Bár évtizedek óta jelentette az utca életének helyszínét, mindig rendkívül illedelmes volt, és tisztelettudó. Mosolygott. Odaadtam neki a finom ételt, és leültem mellé.

"Megöltem a gyermekem." - mondta. - Döbbentem ültem mellette, nem tudtam, mit mondhatnék. "Megöltem a kisfiam harminckettő évvel ezelőtt. És én ott akkor, amikor élettelen testét a kezemben tartottam, megígértem neki, hogy soha többé nem lesz fedél a fejem felett! Kértem, hogy bocsássa meg nekem a tettem!" - láttam, ahogyan arcán végig folynak a könnyek, láttam, ahogyan remegő kezével letörli azokat. Bár az utcán élt, és nem számított senkinek, érzései nem vesztek el a kegyetlen évek alatt.

"Gazdagok voltunk, meg volt mindenünk. Házunk, autónk. Bizony. Volt nekem feleségem, otthonom, életem. De már semmim nincs. A Balatonra indultunk. Meg szerettem volna őket lepni egy csodálatos hétvégével. A kisfiamat, a kislányomat, és a feleségemet. Bárcsak ne tettem volna! Bárcsak ne indultunk volna útnak! Mind a mai napig, ahányszor csak lejátszom magam előtt a történteket, és higgye el kedves nincs olyan nap, hogy ne tenném ezt meg, nem látom azt az autót. Nem látom. Belénk jött. A kisfiam azonnal meghalt. Esélyt sem kapott túlélni! Esélyt sem adott neki az a részeg sofőr! A kislányom, és a feleségem túlélték, de a kislányom nagyon súlyosan megsérült. Én megúsztam karcolások nélkül."

"Láttam a kisfiamat a hideg aszfalton feküdni. Mozdulatlan volt. Körülötte egyre nagyobb vérfolt. Egyre nagyobb. Már nem lélegzett. Már nem csinált semmit. És én ott öleltem őt és csak arra kértem, bocsássa meg nekem, amiért ezt tettem. Bocsássa meg nekem, amiért nem láttam azt az autót! Mind a mai napig nem látom! Hiába játszom le újra és újra az egész jelenetet! Mind a mai napig nem látom azt az autót!"

"A feleségem, és a kislányom felépültek, a kisfiúnkat eltemettük, és én elmentem tőlük. Tudtam, hogy nem haragszanak rám, nem vádolnak engem, de nem bírtam tovább ott, velük élni, azzal a tudattal, hogy én okoztam a kisfiunk halálát. Azóta élek az utcán. Sosem tartottam velük a kapcsolatot. Eljöttem, mert nem maradhattam. Én így vezekelek! Így várom, hogy megbocsátást nyerjek!" 

Csak néztem őt, néztem egy megtört embert, aki három évtized alatt egyetlen mondatot várt: Megbocsátok neked!  Ő sosem bocsájtott meg magának, és bár életben maradt, önmaga dobta el létezését. Feloldozásra várt. Bűnbocsánatra. Harminc éve állt a templom kapujában, harminc éve várta, hogy könnyebb legyen a lelkének.

Ő ezt választotta életnek, talán azt gondolta nem tehet mást. Sokan segítettük őt, többek között egy fiatal háromgyermekes édesanya is. Ha én nem mentem, ment ő, ha ő sem tudott, akkor ment valaki más. Ahogy tudtuk segítettük őt. A felajánlott szállást, nem fogadta el. Oly annyira ragaszkodott  ehhez az élethez, hogy, amikor kórházba került, akkor sem volt hajlandó a kórteremben aludni. Minden hajnalban egy padon fekve leltek rá. Így perszer nehezen ment a gyógyulása is. 

Eltelt pár nap, mentem hozzá. Mozdulatlanul feküdt matracán, a napok óta tartó esőzések miatt a víz befolyt menedékébe. Éveken át oltalmazta őt ez a hely, most képtelen volt megvédeni. Hiába szólítottam, nem mozdult. Mellette a kis szatyra érintetlenül hevert. Joe nem mozdult, Joe alig vett levegőt. Ki tudja hány napja feküdt ott így ebben az állapotban, ki tudja hány ember sétált el mellette. Hiszen ő senki... ő csak egy csöves. 

Kórházba szállították, de Joe elveszítette ezt a csatát. Vagy talán végre megkapta azt a feloldozást, amelyre annyira vágyott. Joe meghalt. Joe nincs többé. Joe sosem létezett, és Joe senkinek nem fog hiányozni. Joe napokig ott feküdt egy helyben, és senkinek nem jutott eszébe lehajolni hozzá, vagy segíteni rajta. Joe elment. Talán találkozik a fiával, és végre megnyugodhat a lélek, az a lélek, amely harminckét éven keresztül nem lelte a békéjét. 

Visszamentem a helyre, ahol élt. A fiatal édesanya ott ült, kezében szorított valamit és sírt. Tudtam, hogy számít neki Joe. Elutaztak, így egy hétig nem volt itthon, nem tudott elmenni hozzá. Odaléptem hozzá. Könnyes szemeivel rám tekintett, és felém nyújtott valamit. Egy réges régi fotó volt, Joe fotója, amelyet ugyanúgy megviseltek az évek, mint Joet. 

"Az édesapám volt!" - mondta a hölgy. Ez a fiatal anyuka, amikor édesanyja elmesélte neki, mi történt az édesapjával, kiderítette, ki lehet ő. És éveken át segítette őt, amennyire tudta, amennyire engedte. Joe-nak nem lehetett segíteni. Joe nem akart fedelet a feje ölé! Joe így vezekelt egy általa el sem követett bűne miatt. Néztem a fotót, néztem a fiatal anyukát, néztem Joe életének helyszínét. És minden olyan szomorú volt, mégis valahogy béke lengte be a pillanatot. Talán Joe üzent nekünk, hogy végre békére lelt, végre meglelte azt, amit oly híven keresett, és amelyről azt gondolta, sosem lehet benne része. 

Joe-t eltemettük fia mellé. Andrásnak hívták. Talán már ő maga sem tudta ezt. Most ott nyugszanak egymás mellett apa és fia, és békére leltek... mindketten. Joe, András bűnbocsánatra lelt.