Valami elkezdődött, és valami véget ért. Ezen gondolkodom, miközben az ásót a földbe ütöm. Könnyeim potyognak. Rohadt élet! Rohadt, igazságtalan élet. Sötét van. A telihold világít. Látok... mindent látok, amit látnom kell. Dühös vagyok. Újra és újra lecsapok az ásóval, és egyre nagyobb bennem a düh. 

El kell fogadjam ami történt. Dejavu érzésem van. Nem egészen két hónappal ezelőtt ugyanezt tettem. Akkor fényes nappal volt. A föld fagyossága nehezítette a dolgom. ÉS a csákánnyal újra és újra lecsaptam. 

Késő éjjel van. Tízmilliószoros teremtő nap és telihold. A telihold fénye világít. Én pedig ott állok az éjszaka csendjében, potyognak a könnyeim, miközben az ásóm újra és újra a földhöz ér. Mélyre kell eltemessem őt. Nagyon mélyre. Tegnap még játszott, rohangált, ugrált nekünk. Ma már halott. Kicsi teste még ott van az autóm ülésén. 

Annyira hittünk, bíztunk, reméltünk. Még olyan pici volt. Négy hónapos. Négy hónapnyi létezés adatott meg a számára. Igazságtalan az élet. 

Úgy került hozzánk, hogy kis híján eltaposta a ló. Eltört az állkapcsa. Annyira a mi családunk tagja szeretett volna lenni, hogy még ezt a kockázatot is vállalta. Nem gondolkodtam. Hazahoztam. Még sosem volt ennyire rossz kutyusom. Igazi eleven Pupák volt. Ezt a nevet adtuk neki. Pupák.

Aztán a kis testvérét Giorgiot is magunkhoz vettük. Ő a nővéréhez képest egy angyal volt. Nem tudtuk biztosan, hogy a nővére, de annyira sokkal nagyobb volt nálánál Pupák, hogy így szólítottuk őket. Pupák nem bántsd az öcsédet! Pupák ne kergesd az öcsédet! Giorgio hagyd a nővéredet!

 Még hallom, ahogyan játszanak. Megtelt élettel a ház. Mindig azt gondoltam, még sokáig velünk lesz, mert fiatal, igazi kis harcos, aki még azt is túlélte, hogy megtaposta a ló. 

De már nincs tovább. Négy hónapot élt! És egy kis élet véget ért, pedig szinte még csak el sem kezdődött. 

Tízmilliószoros nap, és telihold. És én éjjel sírt ások... megint egy sírt kell ássak. Megint távozott egy lélek... megint váratlanul. Reggel még játszott, reggel még csóválta a farkát. 

Igen... ő egy kutya... de nem CSAK egy kutya. Ő a mi családunk tagja volt. De már nincs többé. És én állok a telihold fényénél miközben egyre mélyebbre és mélyebbre megy az ásó. Nem értem, nem értjük, mi történhetett. 

Este kilencre mentem érte az orvoshoz. Hiába küzdöttek az életéért, és ő hiába küzdött... mennie kellett. Kicsinyke lelke távozott. Hiába volt minden... hiába próbálták őt újraéleszteni. Elment. Mennie kellett. De még mindig nem értjük, miért. ÉS sosem fogom megérteni. Egyik pillanatról a másikra. 

Valami újnak a kezdete. Babi felment a lószállítóra. Most már itt lesz a közelünkben, itt lesz a szomszédunkban. Babi a lovunk. ÉS a közelemben akartam őt tudni. Követem a lószállítót, hallom, ahogyan nyerít. Aggódom érte. Vajon jól döntöttem? Minden rendben lesz? Nem fogja megviselni az utazás? A hirtelen történt változás? 

Lesétál a szállítóról. Bevezetjük a tágas új otthonába. Megpillantja a szénát, és békésen lakmározni kezd. Nézem őt, közben a többiekre gondolok. Ha akarom, hazavezetjük őt, és bemutatjuk nekik. Ő is hozzánk tartozik. És már csak pár lépésre van tőlünk. Közben beszélek az állatorvossal. Biztat... Pupinak jobb a kedve. Mosolygok.... érzem, hogy most már minden rendben lesz.

Babitól elbúcsúzunk, megyünk haza. Már várnak bennünket. Egy simogatás, egy szeretgetés mindig jól jön. Elérkezik a kilenc óra. Már látom lelki szemeim előtt, ahogyan ugrálva, nem létező kis farkát csóválva rohan felém: "Látod, most már jól vagyok!"

Hiába várom, hogy hívjanak. Csak kiszólnak az ajtón, hogy még kezelik a kutyust, rosszabbodott az állapota. Még akkor sem gondolok semmi rosszra. De ahogyan telnek a percek, már félek. Rossz érzés lesz rajtam úrrá. Aztán behívnak. Látom élettelen kis testét a vizsgáló asztalon. Nem akarom elhinni. Még olyan kicsi volt. Még el sem kezdődött az élete! 

Elment. Sírok, és arra gondolok, rohadt élet! Igazságtalan élet! És még meg kell mondjam a gyermekemnek, hogy Pupi nincs többé. Megint kevesebben lettünk. Sírok. 

Kilépek a rendelő ajtaján. Egy ismeretlen hölgy feláll a székből. Ő is egy barátjáért jött. Nem szól semmit, rám néz, magához ölel. Próbálok erős lenni, próbálom tartani magam. Aztán hirtelen eszembe jut, engem öt éve nem ölelt meg senki! Hagyom, hogy öleljen, visszaölelem, és csak sírok. "Meghalt! Meghalt a kiskutya!" - mondom neki. Nem szól, csak még erősebben magához szorít. Összeszedem magam. 

Éjjel van. Lassan éjfél. A telihold fénye megvilágítja a kertet, megvilágítja a sírt. Elegem van a sírok ásásából, elegem van a búcsúkból, elegem van az elengedésből, az elfogadásból!

Beleteszem élettelen kicsi testét a sírjába. Még megköszönöm neki azt a négy hónapot, amíg velünk volt. Megköszönöm neki azt a sok örömöt, amit okozott nekünk, azt a hihetetlen szeretetet, amit adott nekünk, és megköszönöm a testvérét, aki még itt van velünk, és erőt ad, hogy elfogadjuk az ő elvesztését. 

Betakarom a sírt. Ráhelyezek egy mécsest. Nézem a telihold fényénél pislákoló kicsi lángot Nézem, és azon gondolkodom, Pupi tudta, hogy Babi már jó helyen van, tudta, hogy a kisöccse biztonságban van, és a harmadik testvérének is egy szerető, gondoskodó gazdi jutott általunk. Tudta, hogy minden rendben van, és elment. Örökre. 

Játszunk Giorgio-val. "Hiányzik a nővéred!" mondjuk neki. Ránk néz egy pillanatra, majd folytatja a játékot. 

Igen... hiányzik a nővéred! Még akkor is, ha tudom, hogy mindent megtettünk érte, amit meglehet, hogy nálunk szerető otthonra lelt. Hiányzik! Nagyon! Hiányzik, hogy nem jön nem létező farkát csóválva, hogy nem rosszalkodik, hogy nem fut elénk, hogy nem pattog mellettünk, és nem ad pacsit. Hiányoznak a nagy fülei, amelyek akkorák voltak, hogy még repülni is képes lett volna vele! És hiányzik az a végtelen szeretet, amit adott nekünk. 

Elegem lett a sírok ásásából, a búcsúkból, az elengedésből, és az elfogadásból! 

Drága kicsi Pupák! Köszönöm, hogy voltál nekünk, köszönöm a szeretete, amit adtál nekünk! Vigyázz magadra, és add át üdvözletünket Vacaknak, Brútikának, és Artúrnak! Nő az égi falka száma! És a lelkem egy darabja minden egyes alkalommal meghal egy kicsit!