2017. ápr 16.

15 év döbbenetes titkai...

írta: Kata Vank
15 év döbbenetes titkai...

Csend van. A nagy csendben az ember képes meghallani lelkének és szívének hívó szavát. Béke és nyugalom van mindenütt. Bennem is. Valaminek a vége, mindig egy új kezdete is. Most teljes szívemből ezt érzem. Véget ért valami, aminek el sem kellett volna kezdődnie, aminek esélyt sem kellett volna adjak. Most már tudom. Megtanultam a leckét. Megint megtanultam a leckét. Már nem tombolok, már nem ég bennem a harag, és a gyűlölet. Megbékéltem, elfogadtam, és ideje tovább lépjek. 

Érkezik egy üzenet. Beleolvasok. Szívem egyre hevesebben ver, mire a sorok végére érek, sírok. 

Egy történet bizalomról, hitről, erőről, és az anyai szív szaváról. 

Titkok... a titkokkal az a baj, hogy előbb vagy utóbb mindig felfedik magukat, fájdalmat, csalódást okozva nagyon sok embernek. A következő élet írta mesében 15 évet kellett arra várni, hogy a múlt felfedje magát, és felfedjen egy szörnyű titkot, amelyről bár sokan tudtak, mégis mindenki mélységesen hallgatott. Aztán ahogyan teltek az évek, már mindenki el is temette jó mélyen magában, azt remélve, soha nem kell számot adniuk a történésekről. De az élet írja a legfantasztikusabb, és legszomorúbb történeteket is. És eljött a pillanat, amikor minden kiderült, és minden értelmét nyerte, és értelmét veszítette. Hazugságok, álarcok, kettős élet, egy halott édesapa, egy özvegy feleség, egy szerető, és két gyermek. 

"20 év telt el azóta. Máig szeretnék sok mindenre magyarázatot találni. De már nincs kinek feltegyem a kérdéseimet. Mégis ott legbelül, a szívem mélyén marcangolom magam. Talán észre kellett volna vegyem! Miért voltam ennyire vak? Miért hittem ennyire? Miért bíztam ennyire?"

"20 éve egy csodálatos augusztusi napon belépett életembe a szerelem. Csoda volt, csodának hittem minden pillanatát. Igazi úriember volt, végtelenül kedves, és egy olyan férfi, aki tudta mit akar, vagyis kit akar. Engem akart, én pedig őt. A lelkem, a szívem és a testem egyként kívánta őt."

"A szerelemből házasság lett. Éveken át küzdöttünk, harcoltunk, hogy gyermekünk születhessen. Öt évet kellett várjunk a csodára! Öt teljes évet. Öt év küzdelme, reménye volt a hátunk mögött, és ez nem, hogy tönkre tette volna a kettőnk kapcsolatát, hanem tovább mélyítette azt. Én voltam a világon a legboldogabb ember, édesanya, feleség. Mindent megkaptam az élettől, amire valaha is vágytam."

"Minden éjjel úgy hajtottam álomra a fejem, hogy végtelen hálát éreztem a szívemben, amiért ezt az életet élhetem. Ügyvédként dolgoztam, persze csak a baba három éves kora után mentem vissza dolgozni. Sikeres voltam édesanyaként, feleségként, és ügyvédként. Én ezt hittem. Végig ebben a hitben voltam. Egészen 15 évet kellett arra várjak, hogy minden, ami a múltamat jelentette semmivé váljon, eltűnjön, megkérdőjelezve mindent, ami történt."

"A férjem egy sikeres vállalkozást vezetett. Egyre többet és többet volt tőlünk távol. Nagyon sokat utazott. Külföldre. Olaszországba. De mindez nem kezdte ki a házasságunkat, mert olyan tökéletes összhangban éltünk, amelyben megadtuk a másiknak a szabadságot, és azt a végtelen bizalmat. Csodálatos éveink voltak. Gyönyörű éveink voltak. A legboldogabb ember voltam a Földön."

"Aztán érkezett egy telefonhívás. A férjem, akkor érkezett haza Olaszországból. Vagyis csak érkezett volna haza. Soha többé nem jött. Soha többé. Balesetet szenvedett. Vége lett. Mindennek vége lett. Meghalt. Elment. Elragadta tőlünk a halál."

"Emlékszem, amikor rohantam a kórházba. Még minden pillanatára emlékszem. Minden egyes másodperc itt van a fejemben, és lejátszom újra és újra magamban. És az együtt töltött éveinket. Vajon mit nem láttam? Mit nem vettem észre? Vagy annyira ragaszkodtam a mesébe illő boldogságomhoz, hogy képtelen voltam meglátni, amit látnom kellett volna? Vagy éreznem?"

"A kórház lengőajtaján kifelé jött egy hölgy. Mind a mai napig emlékszem rá, mind a mai napig ott él bennem az arca. Szemei kisírtak voltak. Törölte a könnyeit. Gyönyörű volt. Gyönyörű és elegáns. Magam sem tudom, miért, mélyen belenéztem a szemébe, és akartam, hogy tudja, mit érzek, és átérzem a fájdalmát, hiszen én is megyek a  férjem holtestéhez, temetve a múltam, a múltunkat, az álmainkat,  a reményeinket, és temetve a szerelmet."

" A férjem gondoskodott mindenről, végrendeletet készített. Vele együtt meghalt minden, ami addig volt, ami addig az életet jelentette nekem. Meg kellett tanuljak megint élni! Meg kellett tanuljak nélküle élni, és nevelni a gyermekünket. Majd belehaltam, de a kisfiam miatt nem adhattam fel! Nem adhattam fel."

"Teltek az évek. 15 év telt el a néhai férjem halála után, amikor is a facebookon rám írt egy hölgy. Arca ismerős volt, bár magam sem tudtam honnan. Barátok lettünk. Végre én is megismerhettem, milyen is az igazi mély barátság."

"És akkor elérkezett egy esős tavaszi délután. Felhívott, zaklatott volt, azt mondta beszélnünk kell! Nem láttam őt még ilyennek, bár nem is voltunk még oly régóta kapcsolatban, de mégis olyan közel engedtem őt magamhoz, mint előtte még senkit sem. A legmélyebb érzéseimet is elmeséltem neki, és azt hittem ő is nekem. Azt hittem! Egészen addig az esős délutánig."

"Beléptem a kávézóba. Egyik cigarettát gyújtotta a másik után, keze remegett. Még sosem láttam őt dohányozni. Egész lénye vibrált. És akkor belekezdett a történetbe, amely átírta a jelenem, átírta a múltam, és átírta a gyermekem életét is. "- Te mit tennél, ha tudomást szereznél arról, hogy a férjednek volt egy szeretője...." - nézett mélyen a szemembe.... "Oké, tudom, hogy nincs férjed... De te mit tennél akkor, ha lenne egy férjed, és lenne egy gyermeked, és tudomást szereznél arról, hogy a férjednek szeretője van, és a szeretőtől gyermeke van, és ez a gyermek súlyos beteg, és csontvelőre lenne szüksége, de a családból senki sem felel meg, a várólista meg nagyon hosszú, de neked van egy gyermeked, ennek a léleknek a féltestvére, aki elvileg még reményt adhat, hogy az ő csontvelője még jó lehet ennek a kicsinek, aki ugyan egy házasságon kívül született zabi gyerek, de haldoklik, és lehet, hogy a te gyereked menthetné meg az életét! Te mit tennél?" Végig azt hittem magáról beszél, és a jelenlegi férjéről. Megfogtam a kezét, mélyen a szemébe néztem, és csak annyit mondtam: én segítenék."

"Keze még inkább remegni kezdett, a kezembe adott egy fényképet. Egy gyönyörű 15 év körüli fiú fotóját. Néztem ezt a képet, és szívem végtelen szeretet érzett iránta, magam sem tudom, miért. Láttam szemébe az élni akarást, a reményt! Visszavette a fotót,  és csak annyit mondott: akkor tedd meg! Ekkor elsötétült előttem a világ! ÉS hirtelen minden világossá vált. Már tudtam, miért volt annyira ismerős nekem ő az első pillanattól fogva. Hiszen őt láttam a kórház lengőajtajánál távozni a hullaházból! Őt! Aki az én férjemet gyászolta, mert éveken keresztül éltek együtt, volt a szeretője, szült neki gyereket! Éveken keresztül. Miközben én abban a hitben voltam, hogy a férjem olaszországi úton van munkaügyben, a szeretőjénél töltötte azt az időt. Kettős életet élt! Végig kettős életet élt! És én ebből akkor és ott nem vettem észre semmit. Semmit nem láttam, vagy semmit nem akartam látni!"

"De hirtelen eszembe jutottak pillanatok, egy kidobott papírcetli, fényképek, amelyeken senki nem volt csak egy barát, és annak a kisfia, rózsák, amelyeket futárszolgálat hozott, amíg ő távol volt. A nem tudom elnapolni a megbeszélést, mert minden ezen múlik szövegek! ÉS soha egyetlen pillanatra sem jött zavarba. Hosszú hosszú éveken keresztül játszotta ezt a játékot, és sohasem hibázott! Sohasem, még csak a lebukás közelébe sem került! Soha! Talán én bíztam meg benne annyira, hogy minden apró jelet elhessegettem magamtól, mert nem akartam, hogy az álom életem, és álom házasságom összeomoljon!"

"15 év telt el a halála óta, és most összeomlott minden. És én már nem tehettem meg, hogy hazamegyek és kiüvöltöm vele magam! Én már nem tehettem fel a kérdéseimet, nem kiabálhattam, hogy MIÉRT! Mert már nem volt senki, aki válaszolhasson rá. Ezért volt a végrendelet is, mert nem akarta egyik gyermekét kisemmizni, ugyanakkor azt sem szerette volna, ha a szeretője perre megy a jogos örökségért. Minden lépését gondosan megtervezte az életében, és még a halálában is!"

"És ez a nő mindent tudott rólam, hiszen a férjem beszélt neki a házasságáról. Mindent tudott, és ezért volt képes olyan könnyen a bizalmamba férkőzni. Mindent tudott, és mégis, vagy ennek ellenére belement egy ilyen kapcsolatba! Belement, és még csak lelkiismeret furdalása sem volt emiatt!"

"És, ha nincs ez a betegsége a gyermekének, soha nem is kellett volna felfednie titkát, amelyet 15 hosszú éven keresztül cipelt magával. ÉS én ott álltam, néztem őt, és gyűlöltem. Gyűlöltem a szavaiért, a tetteiért, és gyűlöltem, hogy a gyermekének az én gyermekem lehet az egyetlen esélye a túlélésre. Ráborítottam az asztalt, és otthagytam! Kavargott bennem minden."

"Ömlött ez eső, és én csak sétáltam az esőben. A csontomig hatolt a hideg, de nem érdekelt. Csak bolyongtam a semmiben, miközben gyűlöltem a halott férjem,  a hazug életem!"

"Magam sem tudom, hogyan kavarodtam haza. A nagy fiam már otthon várt. Aggódott. Elmeséltem neki a történetet, és elmeséltem, hogy, ha akar segít, ha nem, akkor én azt is tiszteletben tartom. Benne is felkavarodott minden. Már alig emlékezett az édesapjára. És most minden emléke, szeretete hirtelen új arcot öltött. A csodálatos apa és férj, átváltozott egy átkozott, kettős életet élő csalóvá!"

"A fiam segíteni akart. És a sors fintora, ő sem volt megfelelő donor. Ő sem. Vagyis a férjem néhai szeretőjének felesleges volt felfednie a múlt 15 éve mélyen eltemetett titkát, és felesleges volt az arcomba vágnia az igazságot! Azt az igazságot, amely oly annyira akart már felszínre kerülni, hogy még egy ilyen szörnyű  betegséget is alkotott, csak végre kiderüljön az, amiről mindenki hallgatott." 

"Férjem másik gyermeke aztán kapott megfelelő csontvelőt, és mára már teljesen egészséges, vagyis tünetmentes. Nekem még hosszú hosszú évekbe tellett, mire meg tudtam emészteni ezt az egész történetet, mire meg tudtam bocsátani magamnak, és a férjemnek. És már beszélni is tudtam róla."

"Azon az esős délutánon felülíródott múlt, jelen és jövő. De már nem sajnálom. Már csak hálát érzek. És már meg tudtam bocsájtani magamnak is... a vakságomat. Azon a délutánon elveszítettem a múltat, és azon éveket, amelyekben oly boldog voltam. Elvették tőlem a boldogságomat. Mert lehet, hogy hamis álarcok vettek körül, én mégis végtelenül boldog voltam. És ezt is elvették tőlem. 15 évvel a férjem halála után elvették ezt tőlem. De már nem számít. Már nem számít! Menni kell tovább az életben, meglelni a szépségeket, és felállni akkor is, amikor az ember szíve és lelke összetörik. Mert ettől olyan szép ez az élet! Néha kegyetlen, néha megöl, de gyönyörű! Csak látni kell a szépségeit. És tudni kell megbocsájtani! És elengedni a haragot! Én ezt tettem! ÉS ma már őszintén azt tudom mondani: már nem fáj."

"Egy történet, amelyet nem mondhattam el senkinek, ezért elmondtam mindenkinek!" 

 

 

Szólj hozzá

élet múlt bűn férj hazugságok álarcok