2017. máj 03.

Félresiklott életek....

írta: Kata Vank
Félresiklott életek....

Két héttel a halála előtt ott állt az udvarban egy pici babával a karjában. Könyörgött, hogy segítsek.

elet-es-halal.jpg

 

Ült mellettem, és nézett a semmibe. Arcán végig folytak könnyei. 17 éve viseli a terhet, 17 éve nem mesélt soha senkinek semmiről. Csak élte az életét. De most úgy érezte, itt az ideje, hogy elmondja. Már felemésztette a fájdalom, már felemésztették a kérdések, már felemésztette a hallgatás. Mégis boldog. Mert élete legszebb ajándékát kapta a sorstól. Egy gyermeket. Egy gyönyörű kislányt, aki semmit nem sejt a múltjáról, születésének körülményeiről. 

"Igazi gyerekszerelem volt a miénk." - fordul felém, amikor összeszedte a bátorságát, és összeszedte a gondolatait. "- Az általános iskola hetedik osztályában már tudtuk, összetartozunk. Sokan csak nevettek rajtunk, biztosak voltak benne, hogy majd elmúlik. Mint ahogyan annyi gyerekszerelem."

"De nem múlt el. Bár középiskolás éveinket külön töltöttük, mindig ott voltunk egymásnak. Bennünket az ég is egymásnak teremtett. Mi voltunk az álompár mindenki szemében.És mi voltunk a Földön a legboldogabb emberek.Míg más tinédzserek épphogy elkezdték megtapasztalni a szerelem ízét, mi már évek óta tudtuk, megtaláltuk azt, akivel le szeretnénk élni az életünket. "

"Aztán az élet másként rendezte. Kegyetlenül elbánt velem, vele és még nagyon sok emberrel ebben a történetben. Én már nem teszek felelőssé senkit, nem hibáztatok senkit. Éveken át cipeltem a haragot, éveken át üvöltöttem az éjszaka csendjében, hogy miért? Soha nem érkezett válasz... soha. Aztán már nem kerestem a válaszokat, és már nem tettem fel kérdéseket."

"Rólam az igazi szüleim lemondtak, nevelőszülőknél éltem. Nekem nem fájt, ez volt a természetes. Szerettek. Értékeket adtak nekem, és támogattak mindenben. Nekem ők voltak az édesanyám és az édesapám. Soha eszembe sem jutott megkeresni azokat, akiknek az életet köszönhetem. De a gyerekek nagyon kegyetlenek. Úgy nőttem fel, hogy folyamatosan céltáblája voltam a gúnyolódásoknak. Lelencnek hívtak. Pedig nem voltam az. De már nem számít. Rég volt. Talán igaz sem volt."

"De ezt a csodálatos fiút nem érdekelték a többiek. Ő szeretett engem, és ezt felvállalta a barátai, felvállalta a világ előtt. Aztán a szülei is megbékéltek velem. Látták rendes lányt neveltek belőlem azok, akikre rábízták az életem. 20 éves voltam, amikor férjhez mentem hozzá. Elkezdődött a közös életünk, szerelemben, szeretetben, megértésben. Én csak erről álmodtam."

"Gyermeket, gyermekeket szerettünk volna. Már csak ők hiányoztak a mi közös életünkből. Éveken át hiába reméltük, hittük, nem érkezett meg a várva várt gyermek a családunkba. Akkor elhatároztuk, hogy minden orvosi segítséget igénybe szeretnénk venni. Az egyik ilyen vizsgálat végeredménye elvette tőlünk a reményeket, a hitet, az álmainkat, és csak a kegyetlen valóságot hagyta meg nekünk. Minden összeomlott, minden semmivé lett."

"A férjemnél csontvelőrákot diagnosztizáltak.  Az első sokk után mindent megtettünk, hogy meggyógyuljon. Eddig azt hittük, a gyermekért harcolunk...most a férjem élete volt a tét. Hiába való volt minden. Semmi nem segített. A férjem a szemem előtt épült le szinte hetek alatt. És nem értettük, miért? Miért kell nekünk mindezt megélni? "

"Voltak jobb és voltak nagyon nehéz időszakok. Ahogy haladtunk előre az időben a férjemnek egyre nagyobb fájdalommal kellett megküzdenie, én pedig ott álltam mellette, és teljesen tehetetlen voltam. Megőrjített ez az érzés. Megőrjített, hogy nem tehetek semmit azért az emberért, akit mindennél jobban szeretek a világon."

"Épp jobban volt pár napja. Elment. Azt mondta szüksége van friss levegőre. Dühös volt, zaklatott, de nem mondta meg miért. Akkor már haldoklott. Én azt hittem haragszik az életre, amiért cserbenhagyta. Pár órával később kiderült, mi okozta benne ezt az érzést."

"Késő este volt mire hazatért. Aggódtam érte, féltettem őt. Hallottam nyílni a kertkaput. Kirohantam elé. Ott állt az udvarban egy pici babával a karjaiban. Sírt. Én meg kérdőn néztem rá. Semmit nem értettem. Azt mondta segítenem kell, azt mondta, ha valaki, hát én megértem, hogy nem volt más választása."

"Miközben éltünk a boldog házasságban, és épp küzdöttünk, hogy megfoganhasson a közös gyermekünk, ő egy kalandba keveredett az egyik kolléganőjével. És ennek a kalandnak a gyümölcse most ott volt a karjaiban. Előlem eltitkolta, de vállalta az apaságot, és vállalta az ezzel járó felelősséget. 15 hónapig nem szólt arról, hogy amit én nem adhattam meg neki, másnak sikerült."

"A gyermek édesanyja egy autóbalesetben elhunyt. Szülei már nem éltek, testvérei nem voltak, ezért a kislánynak egyetlen esélye volt arra, hogy ne kerüljön állami gondozásba, ha ő, mint az édesapja magához veszi, és neveli. Ehhez viszont nem titkolhatta előlem többé. Ott álltunk az éjszaka közepén, a kertben és mindent elmondott."

"Összeomlottam, és összeomlott az addig igaznak hitt éltem minden pillanata. Ha nem lett volna beteg, elzavarom. Sőt... el is akartam zavarni, de néztem azt a pici lányt a kezében. Gyönyörű kis angyal volt. Nehéz napok következtek. A férjem egyre rosszabbul lett, és közben megpróbált megmagyarázni nekem mindent. De engem nem érdekelt. Azt éreztem elárult engem, és elárulta az álmainkat is."

"Két hét múlva a férjem elhunyt. És én ott álltam a hazugságaival, és a gyermekével. Végül úgy döntöttem, az a pici lány nem tehet arról, hogyan fogant, és ezért elhatároztam, hogy édesanyja helyett édesanyja leszek. Ennek 17 éve."

"Sosem mondtam el neki az igazat. Sosem mondtam el neki, hogy nem én vagyok az édesanyja. Hazudtam neki... Illetve nem hazudok, mert ő sosem kérdezi. Miért is kérdezné? Hiszen nem tudja, és nem is tudhatja az igazságot. Ő az én lányom, és kész! "

"Elveszítette az édesapját, és elveszítette a szülő anyját. Ha én nem vagyok, most vagy állami gondozásban lenne, vagy nevelőszülőknél. Megbélyegezve. És én nem akartam, hogy megbélyegzett legyen! Ő nem ezt érdemelte. Isten adott nekem egy ajándékot! Őt... miközben elvette a férjem, és elvette mindazt, amit addig igaznak hittem. Már nem haragszom, már nincs bennem gyűlölet. Ez a pici lány lett a mindenem. Ő az én gyermekem! Mondhat bárki bármit!" - ekkor megjelent egy gyönyörű ifjú hölgy mosolyogva. "Anya! Már megint feltartasz másokat!" - mondja olyan szeretettel a hangjában, amelyet oly ritkán hallani a mai világban. Rám nevet, visszamosolygok. 

Nézem ahogy távolodnak, nézem, ahogyan az ifjú hölgy belekarol az édesanyjába, és vállára hatja fejét. Nézem őket, és mosolygok. Igen. Az ő lánya... ehhez nem fér semmi kétség. 

 

Szólj hozzá

család halál szerelem gyermek hit álmok örökbeadás