Vannak álmaink, vannak félelmeink. Sokszor kétségbeesve ragaszkodunk álmainkhoz, és azok beteljesüléséhez, még akkor is, ha félő, csak önmagunkat áltatjuk ezen a téren . Van, hogy évek telnek el, és nem jutunk semmire. De bennünk, ott a szívünkben mégis marad valami, valami, ami minden nap azt súgja: ne add fel! Akkor is, ha körülötted mindenki azt mondja: álmodozol. Olyanról, amelyet nem kaphatsz meg soha! 

A legigazabb beszélgetések, mindig ismeretlenek között zajlanak le. Amikor leül melléd valaki egy padra, vagy a játszótéren tagja leszel egy véletlen verbuválódott csoportnak. Miért? Mert könnyebb egy idegennek elmesélni mindazt, ami bennünk van. Elmondjuk, elmegyünk, és tudjuk, vagy azt hisszük, soha többé nem találkozunk. 

Ülök a parkban. Csak nézem az embereket, a játszó gyermekeket. Kutyák nincsenek a parkban. Már régen kitiltották őket. Ekkor ülnek mellém egy páran. Bár a park tele van üres ülőalkalmatossággal, valamiért ezen idegenek úgy érezték hozzám csatlakoznak. Nem zavarnak. Csak nézem őket, és hallgatom a meséiket, az álmaikat, az elkeseredésüket, és egy egy történet mögött felfedezni vélem az én életem egy egy mozzanatát. 

Van közöttük családanya, elvált, szingli, gazdag, szegény, elkeseredett, álmokat kergető. És van közöttük egy realista. Aki kíméletlenül belevágja a többiek arcába igaznak vélt gondolatait. 

Hallgatom egy frissen elvált édesanya szavait. Egy agresszív férj mellől jött el a gyermekével 25 év házasság után. Az évek nem hagytak nyomot az arcán. Végtelenül elkeseredett, végtelenül szomorú. A szerelmet keresi, az igaz szerelmet. De amióta kilépett a házasságából nem kapja ezt meg. Vannak találkozásai, vannak reményei, aztán ezek is a porba hullanak. 

Nem érti. Nem érti mit csinál rosszul, vagy mit tesz másként, mint azok, akikre pillanatok alatt rátalál a szerelem. 

"Túl sokat akarsz! Tedd lejjebb a mércét, mert különben életed végéig egyedül maradsz! Miért nem jó neked az az áldott jó ember, aki segít neked, aki támogat, aki megveszi, amire szükséged van? Ja! Mert nem úgy néz ki, mint amilyet megálmodtál? Mert nem Enrique Iglesias bőrébe bújtatták? Itt van a pasi, aki mindenben megfelel annak, akit kértél. És Te csupán azért, mert nem érzed a szenvedélyt, mert úgy gondolod, nem működik kettőtök között a kémia kidobnád, és mész, és keresel valamit, ami valójában nem létezik!"

Kegyetlen szavak, még én is elgondolkodom rajta. 

"Te hozzászoktál, hogy szenvedsz! Te hozzászoktál egy agresszív szemét férfihez, az exférjedhez, aki betörte az orrod, eltörte a kezed, aki végig húzott vérző lábakkal az otthonod padlóján, aki elől éjjel a szomszédba menekültél, és bár kihívtátok a rendőrséget, a rendőrségnél dolgozó haverjai miatt szépen megúszta a történetet. Ja... de előtte összetörte az autód, és összetörte a lakásod berendezéseit? Te hozzászoktál ehhez, mert 25 évig éltél ebben a házasságban. Előtte meg anyádtól menekültél, aki az éj leple alatt levágta a hajad, aki késsel és cigarettával sebeket ejtett rajtad, és ezt senki nem akadályozta meg! Te összekevered a szenvedélyt az agresszióval, az adrenalinnal!"

"TE nem tudsz nyugodtan élni, mert 42 éve így élsz... az agresszió és az adrenalin fogságában! Mert azt hiszed ez a természetes! Tudod, miért nem kell neked ez az áldott jó pasi? Mert nincs adrenalin... csak jó érzés van!"

Elgondolkodtam a szavakon. Hirtelen a saját életem kérdésében találtam magam. Nekem is itt lenne egy áldott jó ember, aki szeret, aki imád, aki gyönyörű üzenetekkel bombáz... és nekem nem kell. Viszolygok tőle, és viszolygok attól, hogy újra látnom kelljen. Talán én is ebben a csapdában vagyok? Talán én is keresem a szenvedélyt, amelyet összekeverek az adrenalinnal, mert az én házasságom is a bezárásról, az én megsemmisítésemről szólt? Hallgatom őket. Nekem ezen szavak a gyengeség jelei. Úgy érzem ott van valaki, aki kétségbeesve kapaszkodik belém, nem akar elengedni, és azt gondolja, abban a hitben él, hogy nekem a szavai kellenek. Holott nem! Nekem a tettei kellenek! A tettei kellenének! De nincsenek tettek... csak szavak vannak! Figyelem tovább a beszélgetésüket, miközben gondolkodom.

"Te hiszel abban, hogy megjelenik egy férfi, akivel egymás szemébe nézve ott az adott pillanatban örökre eldől a sorsotok? Nőj már fel végre! Ilyen nincs! Túl sokat akarsz! Mindent akarsz egyszerre, miközben elveszíted az életed nagy lehetőségeit, mert két kézzel kapaszkodsz egy rohadt illúzióba, egy olyan férfi képébe, amely nincs, amelyet még nem hordott a hátán a föld! Egy olyan mesébe hiszel, amely örökké csak mese marad! Nincsenek hercegek! ÉS nincsenek békák! Emberek vannak! Nőj fel végre!" 

"Közben kihasználsz mindent, és mindenkit! A pokol tüzében fogsz elégni, vagy utolér a karmád, aztán majd jöhetsz sírni a vállamra! És én majd jól a fejedhez vágom, hogy NEM MEGMONDTAM?"

Hallgatom őket, és közben elhatározásra jutok! Igen... valahol nagyon is igaza van a hölgynek, aki oly vadul gesztikulálva érvel! Igen... talán igaza van. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nem! Nincs igaza! Ezt ő látja így! Én sem az adrenalint keresem, hanem a szenvedélyt, és igenis, meg tudom különböztetni a kettőt. Fogom a telefonom és írok egy üzenetet: "Ne keress többé, nem akarom, hogy írj, mert nekem nincs szükségem a szavaidra, és rád sincs szükségem! " Már régen megtettem ezt, aztán egy váratlan pillanatban érkezett ettől az embertől egy üzenet, és hirtelen széthulltam atomjaimra. Eszembe jutottak a barátnőim szavai, akik ugyanezen mondatokat vágták a fejemhez: "Idióta vagy! Nem normális! Életed végéig egyedül fogsz maradni!"

Lezártam, elküldtem... végleg. Mert nekem nem ő kell! Biztosan nem ő kell. Még ha voltak is pillanatok, amikor azt hittem igen. Elküldtem őt, ezzel tiszta lapot nyitottam magamban, magamnak. 

És igen! Felnövök. Tudom, hogy realistábbnak kell lennem! De azt is tudom, nem alkuszom, és nem megyek bele olyan kapcsolatba, amelyről tudom, hogy nem kell nekem, vagy amelyről tudom, hogy kevés nekem! Mert akkor inkább egyedül! 15 évig nem mertem lépni, nem mertem lezárni, és nekem nincs újabb 15 évem, hogy csak vergődjek és reméljek! Igen... talán át kell gondolnom az életem, a vágyaim, az illúzióim, de nem egy olyan ember mellett, akit gyengének találok, akit csak elviselek, hogy ne legyek egyedül! 

Lassan kialakul bennem egy kép, egy elképzelés, mit is szeretnék. De addig is, megyek az utamon tovább, és remélem egyszer megkapom mindazt, amiről mindenki oly bőszen meg akar győzni, hogy nincs, hogy nem létezik, hogy csak álom! 

Nem... nem adrenalin függők vagyunk, csak idealisták, és hiszünk az álmainkban! Talán egyszer felnövünk! De addig marad a hitünk, az álmaink, és a reményeink. És csak megyünk tovább, bízva, remélve, hittel!

"Hagyd abba az orosz rulettezést az életedben!" - kiállt a hölgy! "Mert most azt teszed! Orosz rulettet játszol"

Hát akkor én is, és talán még vagyunk ezzel egy páran. Pedig mi csak hiszünk valamiben, amiben oly sokan nem. Ez a mi nagy bűnünk, de nem gondolnám, hogy ezért valaha is pokolra jutnánk. Mi onnan jöttünk. A pokolból! Én már csak tudom. 15 évig éltem a saját éltem poklában.