Padok. Szeretem a padokat. Annyi történetet meséltek már el nekem emberek padon ülve. És vajon mennyit mesélnének a padok, ha beszélni tudnának. Csak leültem egy kicsit. Szerettem volna a parkban beszívni a levegő esőillatát. Ekkor láttam meg a nénit. Két bottal járt, mégis annyi méltóság volt a lépteiben. Leült mellém. Rám mosolygott. Nézett maga elé. 

"Tudja Kedves!" - fordult felém. "Lassan 96 éves leszek, sok mindent megéltem már. Leéltem az életem, és most a halálom órájának közeledtével, csak azon gondolkodom, hol rontottam el. Mert bizony elrontottam. És bár az emlékeim lassan elvesznek, tisztán él bennem az a pillanat, amikor másképp kellett volna döntenem. És manapság már minden éjjel felszállok arra a vonatra. Akkoriban ezt nem mertem megtenni. Manapság már minden éjjel felszállok a vonatra, és siratom életem 96 évét, mert tudom, mennyire más is lehetett volna."

"Vidéki lány voltam, erős kezű szülőkkel. Édesapám eldöntötte, kihez fog hozzá adni és ebből nem engedett. Én meg nem harcoltam. A kiszemelt férfi gazdag család gyermeke volt, és egyetlen örököse. Én meg nem harcolhattam apámmal. Anyám meg ebbe a történetbe nem szólhatott bele. Őt is hozzá adták apámhoz, és bár apám nagyon becsületes ember volt, rendkívül kemény kézzel vezette a családot, és irányította anyámat. Nem sok érzelme volt a drága apámnak. Kegyetlenül erős ember volt, aki kegyetlenül ragaszkodott az elveihez, és mindenhez, amit ő elgondolt."

"A faluban lakott egy hebrencs fiatalember, aki szembe ment mindennel, ami az akkori rendszert jelentette. Egy ideig még meg is figyelték, de rájöttek, hogy csak a szája jár, és teljesen ártalmatlan. Eljárt a tsz-be dolgozni, miközben fennen hirdette rendszer ellenességét, de csak a szavakkal bánt jól, tettek sosem követték azokat."

"Valahogy, magam sem tudom, miért, de beleszerettem. És a falu összes hajadon leánya is. Jó kiállású, markáns férfi volt, tele szenvedéllyel. Titokban találkoztunk, sétáltunk az erdőben, miközben a szívemben ott bujkált a rettegés, csak apám meg ne tudja. Ő már az esküvőmet készítette elő, már mindent letárgyalt, leszervezett, már a nagy nap is ki volt tűzve."

"Én pedig nagy titokban ezzel a fess férfival töltöttem a perceimet. Egyszer felém fordult. "Szökjünk meg! Két hét múlva egy barátomék kimennek az NSZK-ba, valószínűleg vissza se jönnek, disszidálni akarnak. Menjünk velük! Ott együtt lehetünk örökre!" Imponáltak a szavai, de a lelkesedése nem ragadt rám. Rettegtem, ha apám rájönne, megölne. Két hétig mindennap arról beszélt, milyen az élet az NSZK-ban, mennyi lehetőségünk van, és nem olyan nehéz disszidálni, bár ő személyesen nem ismer senkit, akinek sikerült, de egy csomó ilyen történetet hallani, akiknek igen, és boldogok. Megesketett, hogy nem mondom el senkinek, mert ő bizony, vagy velem, vagy nélkülem, de elmegy ebből az országból, és új életet kezd! Fiatal volt, tele tett vággyal, tele élettel."

"Nem szóltam senkinek, bár két hétig azon gondolkodtam vele kellene menjek. Anyám észrevette rajtam a vívódást, de biztos volt abban, hogy a házasságom miatt vagyok ilyen nyugtalan."

"Eljött a nagy nap. Dolgozni mentem, Pesten dolgoztam, mint akkoriban oly sokan a faluból. Még előző este elmondta nekem, hogy meddig mennek a vonattal, ott majd várnak rájuk. Kész kalandregényt vázolt fel nekem, és én bár tudtam, hogy igazat beszél, mégis annyira hihetetlen volt ez az egész. És az is, hogy ez sikerülhet. Hogy ez a hebrencs fiú ezt a tervét véghez viszi. Én abban is biztos voltam, hogy a határig nem jut el, mert vagy letartóztatják, vagy visszafordítják."

"Nem mentem be dolgozni. Úgy tettem, mintha kibicsaklott volna a bokám, és kértem a kollégáimat, akikkel együtt utaztam, hogy szóljanak a vezetőnknek, hogy én bizony a kórházba megyek,  mert nagyon fáj a lábam. Nem kértem segítséget tőlük, pedig sokan felajánlották. Isten őriz. Alig vártam, hogy felszálljanak a villamosra, és én rohantam a másikhoz, hogy még ott érjem a férfit a vonatállomáson. Szaladtam, szívem hevesen dobogott. Próbáltam eldönteni, hogy felszálljak-e a vonatra. A szívem menni akart, és a lelkem is, de az eszem azt súgta folyamatosan a fülembe, hogy ez úgy sem fog sikerülni, és apám szégyenébe meghal."

"Mégis szaladtam, rohantam. Volt, hogy már a villamost sem vártam meg, mert féltem, lekésem az indulást. Amikor felrohantam a peronhoz, ott állt ő. Idegesen topogott, és tekintetével engem keresett. Mikor meglátott, szeme csillogni kezdett, és sosem fogom elfelejteni azt a mosolyt az arcán. Átöleltük egymást, mintha soha többé nem akarnánk elengedni a másikat! "Hát eljössz velem? Az életet választod?" - kérdezte tőlem. Én már akkor tudtam, hogy nem fogok felszállni arra a vonatra, és, hogy őt akarom meggyőzni arról, hogy ő se tegye, mert ha baj lesz soha többé nem fogok felőle hallani."

"Akkor láttam férfit életemben először sírni. "Nem maradhatok!"- mondta. "Gyere velem, és hagyjuk hátra ezt az egészet. Feleségül veszlek,  és megadok neked mindent! Hidd el az NSZK-ban olyan életünk lesz, amelyről mi még csak álmodni sem mertünk!" - nézett könnyekkel a szemében, miközben mennie kellett. Könyörögtem neki, hogy maradjon, nem mehet el, túl veszélyes. Már indult a vonat. Felugrott rá. Én futottam a peronon, ameddig bírtam. Kérleltem, ne menjen, ő pedig nyújtotta a kezét, hogy válasszak egy szebb életet, vele, mellette."

"Most már tudom, fel kellett volna szálljak arra a vonatra. Már, amikor elment, és a vonat a távolba veszett, már akkor tudtam, hogy nekem ott kellett volna lennem, és nem itt a peronon állva, kétségbeesve nézni őt."

"Összeszedtem magam, és valahol azt reméltem, nem fog neki sikerülni, és egyszer majd újra láthatom."

"Hát nem ez történt. Én férjhez mentem, szültem egy gyermeket, és hosszú hosszú évekig nem hallottam felőle semmit. Néha beszélték az emberek, hogy sikerült eljutnia az NSZK-ba, és milyen sikeres ember lett, de nem tudtuk ennek mennyi valóságalapja volt. ÉS én ott éltem az életem, neveltem a fiam egy olyan férfi mellett, akinek olyannyira sem voltak érzései, mint édesapámnak. Kegyetlen, erős ember volt."

"Minden éjjel azon martam magam, hogy fel kellett volna szálljak arra vonatra. És akkor legalább most boldog lennék. Nem maradt semmim, sosem volt semmim. Sem életem, sem álmaim, csak egy fiam volt, aki miatt még érdemes volt élnem. Hányszor, de hányszor eszembe jutott a vonat éjjelente, amikor álmatlanul vergődtem ágyamban. Hányszor, de hányszor elképzeltem, milyen lehet vele élnem. Ez tartott életben."

"Aztán a vasfüggönyt elbontották, a fal leomlott, és már szabadon utazhattunk mindenfelé. Én sosem mentem sehová. Bezárkóztam abba a kis faluba, bezárkóztam a múltba. A férjem elhunyt, a fiam felnőtt lett, majd egy baleset miatt  eltemettem őt is. Egyedül maradtam egy olyan életben, ami igazán sosem volt az enyém. Ne kelljen soha átélnie, milyen egy anyának, amikor a saját gyermekétől kell végső búcsút vennie."

"Elrontottam. Már életem elején elrontottam, amikor gyáva voltam, és nem szálltam fel arra a vonatra. És büntetésem a magány lett, és az átsírt éjszakák. 96 éves vagyok, és majd ennyi éve élek így. És nem haltam meg. Talán elfelejtett a halál. Vagy talán ezzel kell vezekeljek azért, mert akkor nem azt tettem, amit tennem kellett volna."

"Soha többé nem láttam őt. Egyszer visszajött a falunkba, elment a régi házba, ahol nevelkedett. A falu büszke volt rá. A hebrencs fiú, aki oly rendszerellenes volt, és a falu közellenségnek kiáltotta ki, most a falu büszkeségévé vált, még díszpolgárrá is avatták. Én soha többé nem találkoztam vele. Azt mesélték, hogy megnősült, egy gyönyörű nő lett a felesége, és született három fia, akik most a nyomdokaiba lépnek majd. Sikeres ember lett a távoli NSZK-ban. Változnak az idők, de még mennyire változnak."

"Hát bizony Kedves! Sose féljen hallgatni a lelkére és a szívére, mert kegyetlen élet tud az lenni, ahol az ember minden éjjel azon gondolkodik, hogy elrontotta." - felállt. Elment. Néztem utána. De szavai még élénken élnek bennem.