Állok a sírjánál. Mostanában sokszor gondolok rá. Nem járok temetőkbe, nem járok a sírokhoz, de ma úgy éreztem, hozzá el kell jöjjek.

Együtt gyerekeskedtünk. Akkoriban reggel kimentünk az utcára, este sötétedéskor hazamentünk. Még nem kellett félteni bennünket, még nem kellett aggódni értünk. Biztonságban voltunk, és vigyáztunk magunkra és egymásra. Persze voltak nagy összeveszések, meg nagy verekedések, de ezeket elrendeztük egymás között. Nagy ritkán kellett felnőttnek beavatkoznia. Nagy ritkán tudták meg a felnőttek, hogy mi történt. 

Összetartottunk, nagyokat játszottunk, és éltük az életünket. Igazi gyerekek voltunk. Bálákra ugráltunk, meg bunkereket építettünk, meg erdőkben jártunk, meg bicikliztünk, akár a szomszéd városig. Nem volt még ennyi autó. Sőt igazából alig voltak autók. 

Életünk legnagyobb kalandja volt, amikor a faluban elterjedt, hogy gyerekrablók járják a környéket. Egy napig kerestünk nyomokat, és persze, aki keres talál is, hogy a gyerekrablók nyomára bukkanjunk. Persze nem leltünk rájuk, mint ahogyan ők se ránk. De igazi detektívekké váltunk, és nagyon jól szórakoztunk.

A falu legutolsó utcájában laktunk mi, és még oly sok barátunk. Persze volt, akikkel nem játszhattunk, mert a szüleik azt mondták, nem hozzánk valók, és volt, akiktől bennünket próbáltak meg távol tartani. Még jó, hogy a hátsó kerítés takarásában nagyokat beszélgethettünk azokkal, akiktől tiltva voltunk. Ha a hátsó udvar mesélni tudna. A legtitkosabb találkák színhelyéül szolgált az a terület. 

Gyerekként sose értettem, miért nem játszhatunk valakivel, vagy ők miért nem játszhatnak velünk. Persze egy kicsinyke faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenkinek ismerik, vagy ismerni vélik a múltját, ez bizony nem meglepő, de mi gyerekek ezt nem értettük. 

Élt abban a faluban egy fiú. Akkoriban még voltak kisegítő iskolák, ő odajárt, mert a hétköznapi iskolában nem tudtak vele mit kezdeni. Már felnőtt fejjel tudom, hogy olyan intelligenciával rendelkezett, amellyel az emberiség nagyon kevés százaléka. Ő nem illett a sorba, semelyik sorba sem, az emberek pedig féltek tőle, és nem akarták, hogy játszunk vele. 

Pedig mi nem féltünk tőle, sőt szerettük! Amikor együtt voltunk ő valamiféle vezetővé vált, aki hihetetlen szuper csapatjátékokat talált ki, amelyben nem voltak vesztesek, csak nyertesek. Sosem bántott senkit sem, az állatokhoz különös módon vonzódott. Szülei ezért nehezteltek is rá, mert a tanyájuk tele volt olyan állattal, akikkel ő találkozott, és mindegyiket hazavitte. 

A legjobb barátja egy hatalmas fekete kutya volt. Ő kísérte mindenfelé. Olyanok voltak, mint a borsó meg a héja. Mindenhová együtt mentek. Az iskola kapuja előtt az a nagy fekete kutya megvárta őt minden áldott nap, és úgy mentek haza... ketten... együtt... A falu nem szerette a fiút, és nem szerette a nagy fekete kutyát sem. De valahogy akkoriban még volt az emberekben jóérzés, és sosem bántották sem őt, sem a kutyáját. Egy idő után már hozzátartoztak ők ketten a mindennapokhoz. A fiú és a nagy fekete kutyája. 

A fiú egy tanyán élt, messze a falutól. Egy erdőn keresztül lehetett bejutni hozzájuk. Egyik délután hazafelé tartott, amikor meglátta ezt a kutyust egy fához kötözve. Valaki a lehető legkegyetlenebb halált szánta ennek a drága Léleknek, de a fiú ezt nem hagyta. És barátok lettek. Örökre barátok lettek. 

A fiú szerette a moncsicsiket. Ő nem kapott ilyet a szüleitől, mert a szülei szerint az nagyon lányos, és már így is megszólják őket miatta, legalább ne hergeljék tovább a közösséget. Bizony...akkoriban a közösség élet halál ura volt. Akit egyszer kiközösítettek, soha többé nem vettek be a kegyelembe, és még annak gyermekei és unokái is gyűlöletben részesültek, és azt sem tudták miért.

Neki adtam a moncsicsimet. Bár szerettem a moncsicsit, őt valahol még jobban, és megígértettem vele, hogy mindig is vigyázni fog rá. Megígérte, és végtelenül boldog volt. Másnap egy hátizsák volt rajta,  biciklizett, mellette volt a nagy fekete kutyája. A hátizsákban figyelt a moncsicsi. Nagy titokban vitte magával mindenfelé, nehogy rájöjjenek a titkára.

Őt nem bántották a gyerekek. Nem volt az, hogy körülvették, és gúnyolták volna, mert őt szerették és tisztelték, igazi közösség építő volt ő. És mindezt titokban. Mert a szüleink nem jöhettek rá, hogy találkozunk vele, és még játszunk is vele, és még szeretjük is őt.

Az iskolában állítólag sok volt a dühkitörése, meg tört és zúzott. Amikor velünk volt, sosem volt agresszív. És mindig nevetett. Mindig mosoly volt az arcán.

Egyszer megállt  a kapunkban. Beszélgetni szeretett volna, de meglátta, hogy a szüleink kinn dolgoznak a kertben. Tovább akart menni, de valami belemászott a fülébe. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan akkor kiabált segítségért. "Szólj apukádnak, hogy segítsen!" - apu persze a nagy kiabálásra kiszaladt a kapuhoz, és segített. Nem gondolkodott rajta. Akkor apu a szememben hőssé vált. Nem foglalkozott azzal,  mit is keres nálunk ez a fiú. Segített, és visszament a dolgára.

Akkor láttam ezt a fiút először nem mosolyogni. Rémült volt. Megijedt ő is, én is.

Aztán mi elköltöztünk a faluból, középiskolások lettünk, jó darabig nem hallottam felőle. Aztán egyszer a nagy pesti forgatagban megpillantottam őt. Először csak olyan ismerősnek tűnt, aztán, amikor elmosolyodott, már tudtam, hogy valóban ő az. Nagyon jól nézett ki.

Elmesélte, hogy évekig pszichiátriákra járt, volt, hogy benn is tartották. Tele nyomták gyógyszerekkel, majd kiengedték. De nem szerette a gyógyszereket, elvették a személyiségét. Aztán mindent elkövetett, hogy kezeltesse magát, de ne úgy, hogy lenyugtatózzák, meg kiölnek belőle mindent.   A pszichiátriák fogságába kényszerült. Amikor mi még gyerekek voltunk, nem igazán voltak fejlesztések, és lehetőségek, hogy az igazi tehetségek kibontakozzanak. Főleg egy eldugott kis faluban.   

Jó volt látni őt, a mosolyát, a csillogást a szemében. Nekem gyermekkoromban is mindig az volt vele kapcsolatban az érzésem, hogy ő szabad. Őt nem lehet bekorlátozni merev szabályok és társadalmi elvárások közé, és őt a legkevésbé sem érdekelte a mások véleménye. Boldog volt. Mindig azon gondolkodtam, hogy ő vajon szabad, vagy csak egy egyszerű bolond! De a legcsodálatosabb bolond volt, akit valaha ismertem. 

Megbeszéltük, hogy nem engedjük soha többé, hogy a másikról ne tudjunk semmit. Aztán ő is, én is túl elfoglaltak voltunk, az idő pedig csak úgy repült. Az elkövetkezendő években alig találkoztunk, alig beszéltünk, de minden egyes találkozáskor ott folytattuk a nagy beszélgetéseket, ahol abba hagytuk. Sosem hittem, vagy féltem attól, hogy vége lesz ennek a történetnek. 

Csörgött a telefonom. Az ő száma volt a kijelzőn. "Na mi van kedves, nem mondod, hogy meglelted a telefonszámom?" - szóltam bele vidáman. Mély hallgatás volt a válasz. Majd egy nagyon szomorú női hang kérdezte, hogy emlékszem-e még a fiára. Akkor már éreztem, hogy baj van. "Meghalt!" - mondta. Nem akartam elhinni, hogy  ő a szabad és boldog ember nincs többé! Nem akartam elhinni. Oly rég találkoztunk, és még egy csomó mindent meg kellett volna beszéljünk, és neki még voltak tervei, meg voltak álmai. Akkor miért? 

Találkoztam az édesanyjával. Egy vékony, megtört asszony állt velem szemben, a kezében egy papír szatyorral. Próbált mosolyt erőltetni az arcára. Tőle örökölte a mosolyát a fia. Most már tudom. Bár gyerekként titokban sülve főve együtt voltunk, az édesanyját szinte sosem láttuk. Őt a falu a bolond fia miatt kivetette magából, ezért nem nagyon járt be a közösségbe. 

Bevitték a kórházba. Akkor már napok óta rossz hangulatban volt, nem lelte a helyét. Nagyon rossz volt a kedély állapota. Aztán egyszer csak megállt a szíve, és bár próbálták újraéleszteni, minden hiába volt. Az a szív, amit évtizedeken keresztül nem érdekelt a külvilág, ott azon az éjjeli órán örökre megállt dobogni.

És az a fiú, az a szabad lélek már soha többé nem tart össze közösséget, már soha többé nem ment meg állatot, és már soha többé nem fog jönni, hogy már pusztán a mosolyával megnevettessen bennünket. 

"A fiam ezt visszaakarta adni!" - nézett rám az asszony könnyes szemeivel. A papírszatyorból kivette azt a moncsicsit, amit én majd harminc évvel ezelőtt adtam a fiának, a lelkére kötve, hogy vigyázzon rá. Éveken át hordta magával a hátizsákjában. A nagy fekete kutya halála után ez a moncsicsi volt az ő egyetlen igaz barátja.

Átöleltem a nénit, magamhoz szorítottam a moncsicsit. Szinte nem is látszódtak rajta az elmúlt évtizedek kalandjai.

"Vigyázott rá!" - mondta nekem. Csak álltunk a nénivel, szorítottuk egymást, és sírtunk. A fura fiú elment, és már soha többé nem jön vissza. A fura fiú, aki csak szabadnak született, mégis mindenki bolondnak tartotta. 

A fura fiú, aki titokban olyan csodálatos közösséget bírt összehozni, és aki sosem engedte, hogy győztesek és vesztesek legyenek! 

A fura fiú, aki elment... örökre... akinek szíve és lelke feladta a több évtizedes küzdelmet. A fura fiú nincs többé. És hátrahagyott bennünket, akik ismerték őt, és akik tudtuk, hogy ő nem volt bolond.

Leteszem a virágot a sírjára. Még megsimogatom a feliratot, még eszembe jutnak a gyermekkorunk emlékei. Mosolygok, és szinte látom őt magam előtt, ahogyan visszamosolyog.