Mostanában sokszor gondolok rá. Már évek óta nincs közöttünk, nincs velünk. Magam sem tudom, hogyan ismerkedtem meg vele. De amióta láttam az Esőember című filmet tudom, ő az volt. Az igazi Esőember. Bármit mondtam neki, bármit kértem tőle:"Ja... jó van. " Mindenre ezt mondta. Sokszor eszembe jut, ha csak pár évvel született volna később esélye lett volna egy teljesebb életre? Felesleges kérdés... tudom... mégis olyan sokszor eszembe jut.

1954-et írunk. Valahol Magyarországon egy távoli kis faluban, amely manapság már talán nem is létezik. Megszületik Mihály. Egy jómódban élő család első gyermeke. Sosem mesélte el nekem az édesanyja, mikor jöttek rá, hogy Misike más. Aztán sorban születtek a fiúk, még három. Ők "normálisak" voltak. Csak Misike nem. Misikével semmit nem lehetett kezdeni. Misike beteg volt... nagyon. Többször volt a halál torkában. De Misike élni akart. 

Édesanyja óvta féltette őt, talán a többiek kárára is egy kicsit. Misike annyira más volt, annyira sebezhető. Valahogyan mégis elvégezte a nyolc általánost. Igaz kisegítőiskolában, de nem számított. Misike édesapja mellett kezdett el dolgozni, mint a többiek is. Misike annyira más volt. És ezért Misikét oly sokszor próbálták bántani. 

De Misike sosem vette ezt a lelkére, és a szívére. Rajta nevetettek, ő pedig nevetett velük. Misike végül nem bírta a munkát, leszázalékolták. Misike azért megjárta Oroszországot, az NDK-t. Egyedül. Valahogy megoldotta. Misike ügyes volt. Még hallom, ahogyan mondja: Ja... jó van! 

Misikének volt egy barátja. Igazából Misikének egyetlen barátja volt. Együtt voltak sülve főve. Misikét a falu bolondjának tartották, de Misike nem ártott még a légynek sem. Misikét szülei óvták... talán túlságosan is. Ezért Misike negyven évesen még nem volt képes levágni egy szelet kenyeret, vagy megsütni egy rántottát. Talán szülei nem gondolták át ezt kellőképp. Misikével mi lesz, ha ők már nem lesznek? Hiába volt ott három testvére. Misikét senki nem akarta. Pedig Misike nem ártott senkinek. De Misike mindig is elsőbbséget élvezett.

Mindig korán kelt. Mindig. Hajnali négy órakor. Aztán elment tejért. Annak idején még a tehenészetbe ment friss tejért. Aztán elment újságért. 5.55-kor már ott állt az újságosnál, hogy elhozhassa az aznapi sajtót. A bolt 6 órakor nyitott. Ha valamiért késett az eladó, Misike kétségbeesett. Misike mindig mindent ugyanúgy és ugyanakkor csinált. Aztán bevásárolt, amit édesanyja felírt a listára. Mindig ugyanabban a boltban, mindig ugyanabban az időben . Misike 9 órakor átlépte a kaput, odaadta édesanyjának az általa hazahordott dolgokat, majd lefeküdt. Úgy utcai ruhában visszafeküdt pihenni. Egy órát aludt így. Majd ebédelt, olvasott, tévézett.

Imádta a KENO-t, mindig azt játszott. Gondosan megtervezte milyen számokat jelöl be. ÉS TOTO-zott is. Azt is átgondolva, átlapozva az újságot. Sosem tudtam  mit csinál, mit néz annyira feszülten: Sosem nyert nagyobb összeget, de mindig több jött a konyhára, mint amennyit elköltött. Ezért játszhatott. Az édesanyja a fogához verte a garast, nem lehetett ott állandóan költekezni, és főleg nem butaságokra elkölteni a drágán megkeresett pénzt. 

Misike testvérei már régen elköltöztek a faluból. Igazából minden épkézláb ember már elköltözött abból a faluból. Abban a faluban a fiataloknak nem volt jövője, de igazából jelene sem. Misike a falu bolondja már nem a falu bolondja volt. Mindenki ismerte, és mindenki szerette, mert tudták egy végtelen jó lélek lakozik Misike egy kissé eltorzult testében. Mert Misikének különböző testi elváltozásai is voltak, amelyek még inkább tökéletes célpontjává tették fiatalon a csúfolódásoknak. De már senki nem csúfolta. Misike a falu Miskéje lett.

Misikének sok sok évvel ezelőtt meghalt a legjobb barátja. Az egyetlen barátja. Onnantól kezdve Misike egyedül élt a világban, szülei óvó szárnyai alatt. Misike sosem mondta, hogy fáj-e neki a halál. Igazából azt sem tudtul felfogta-e, hogy már nincs legjobb és egyetlen barátja. 

Amikor időm engedte meglátogattam őt, és idősödő szüleit. Nekem ő az Esőember volt, aki mindig azt mondta: Ja... jó van. 

Egyszer csengett a telefonom. Misike volt. "Anyu meghalt." mondta nekem. Nem volt érzelem a hangjában, csak közölte. Lementem hozzá, és édesapjához. Az öreg bácsi, aki 55 évet élt a feleségével összetört. Egyetlen támasza Misike maradt, mert a többi fia nem értek rá meglátogatni őt, és nem értek rá segíteni neki. Mindenki elfoglalt volt, mindenki próbálta túlélni a saját életét. Misike és az idős apjuk pedig túl messze laktak mindentől és mindenkitől egy zsákfaluban, ahol már a remény is meghalt.  Misike és az édesapja kettesben maradtak. 

Karácsonykor lementem hozzájuk. Díszítettük a fát. Emlékszem hányszor említette Misike: "Azt nem úgy kell, anyu azt így csinálta!" És mindent úgy csináltunk, ahogyan annak idején az édesanyja. Én nem is tudom, hányszor mentem ki letörölni a könnyeimet és összeszedni magam. Ott ült az Esőember a szobában, díszítette a fát, és mindenre azt mondta: "Anyu ezt így csinálta." Misike nem sírt. Vagy ő volt nagyon erős, vagy fel sem fogta a a halált. 

Pár hónap múlva megint csörgött a telefonom. "Apu meghalt." -mondta nekem. Rohantam hozzá, ahogyan tudtam. Misike ott maradt egyedül a világban egy családi házban, távol a testvéreitől. Meghalt mindenki, akire számíthatott. 

Misike elveszett. Misike nem tudta beosztani  a pénzét, Miske semmit nem tudott. Soha nem tanították meg rá. Soha senki nem gondolt arra, hogy mi lesz Misikével, ha a szülei meghalnak. 

A testvéreinek túl nagy teher volt Misike. Misike senkinek nem kellett. Aztán Miskét a testvérei betették egy otthonba. Misike bár testileg még élt, a lelke meghalt. Nem mehetett az újságoshoz 5.55 perckor, nem várták a tehenészetben a frissen fejt tejjel, nem mehetett vásárolni Józsi bácsihoz a kis közértbe. Misikét bezárták, és Misike lelke meghalt.

Néha ugyan elhagyhatta az otthont, de egy ismeretlen városban bolyongott, ahol szóba elegyedett bárkivel. Ilyenkor ellopták a pénzét, az iratait. Misike nem ismerte ezt a világot. Misike teljesen elveszett volt ebben a világban. Misikét gyámság alá helyzeték. Sorsa végképp megpecsételődött.

Próbáltam segíteni neki, de tehetetlen voltam. Én csak egy család barát voltam, szemben a három testvérével. Misikének elvették minden vagyonát, pedig minden testvér egyformán részesült a szüleik által hátrahagyott pénzből, lakásokból, családi házakból, földekből. Misike szülei nagyon gazdag emberekké váltak, amikor eljött a kárpótlás ideje. Misike dédszülei és nagyszülei mind mind tehetős emberek voltak, amíg el nem vettek tőlük mindent. Aztán a leszármazottak visszakapták. Emlékszem hányszor emlegette Misike édesapja, hogy  legalább a fia nem lesz földönfutó. 

Pedig az lett. Elvették mindenét és egy otthonba zárták, gyámság alatt. Misike nem bírta a korlátokat. Több, mint ötven éven keresztül minden nap ugyanazt tette, és ugyanúgy. Aztán hirtelen minden megváltozott, minden más lett, és ezt Misike sosem tudta feldolgozni. 

Volt, hogy meglátogattuk a kislányommal. Még hallom, ahogyan nevetnek, még látom őket, ahogyan játszanak. Miske az igazi "Esőember", aki az én három éves kislányommal olyan jól megértette magát. És az én három éves kislányomnak még nem voltak előítéletei, neki Misike nem egy "értelmi és testi" fogyatékos volt. Neki Misike Misike volt, akivel jókat játszott, és jókat nevetett. 

Aztán Misike egyik reggel nem kelt fel többé. Elment az édesanyja és az édesapja után egy olyan világból, amelynek nem volt rá szüksége. Álmomban sokszor látom őket együtt, mindig mosolyognak. Misikének eltűnt minden testi hibája, de még mindig azt mondja: Ja... jó van.