Késő délután van, csak ülök a semmi közepén, és nézem a hatalmas legelőn a lovakat. Békések, nyugodtak. Feltöltődöm, és végtelen hálát érzek, mindenért. Hosszú hetek, hosszú napok vannak a hátam mögött. Most mégsem érzem a fáradtságot. Semmit nem érzek. Csak hálát. Nézem eme gyönyörű állatokat, és csak arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok én. 

Pár napja feltűnt, hogy nem egyedül művelem eme tevékenységem. Valaki, ugyanúgy, mint én, ül a semmiben. Nem zavarjuk egymást, még csak tudomást sem veszünk a másikról. Ezen a hatalmas területen mindketten elférünk. Néz a távolba, néz a semmibe. Néha eszembe jut, vajon ő miért jött ki ide? Vajon neki mi fájhat? Fáj egyáltalán bármi is? Vagy csak szereti a csendet, a békét, a nyugalmat?

Néha arra tévednek kutyasétáltatók, szerelmespárok. De mi nem fordítunk nekik különösebb jelentőséget. Köszönünk, köszönnek, mosolygunk, és mindenki megy tovább...

Vihar készül. Az ég már beborult , nagyon fúj a szél. A lovak lassan biztonságban lesznek az istállóban. Bár tudom, hamarosan esni fog, mégsem akarok még menni. Maradni szeretnék, magamba szívni ezt az energiát. Feltöltődni a békével, feltöltődni energiával.

"Engem nem szeretett se anyám, se apám!" - hallom eme mondatokat. Körbenézek, és látom a napok óta a semmibe bámuló "társam" az. Először elbizonytalanodom, vajon nekem szánta-e eme mondatokat, vagy csak szerette volna kimondani a semmibe, a mindenbe, a végtelenségbe, hogy megszabaduljon eme fájó tehertől? 

Nem néz rám. Csak hallom, hogy beszél. Szeretném megszólítani, hogy tudja, én is ott vagyok. De valamiért nem jön ki hang a torkomon. Csak hallgatom őt, miközben én is a távolba merengek. 

"Hatan voltunk testvérek. Akár szép család is lehettünk volna. De nem voltunk azok. Apám és anyám az alkohol rabjai voltak. Mindketten. Nem szerettek ők senkit és semmit az alkoholon kívül. Még magukat sem. Állandó veszekedések voltak... mindenért... a semmiért... A pénz sosem volt elég, ételünk alig volt, ruházkodásra pedig szinte alig jutott. De ez nem érdekelte a szüleinket. Őket semmi nem érdekelte. Elmondani nem tudom, hányszor ütöttek meg, bűntettek meg a semmiért. Saját elrontott életükért minket hibáztattak."

"Állandóan versenyeztettek bennünket, ki a jobb, a szebb, a tehetségesebb. Mi nem tanultunk összetartást. És mi nem tanultuk meg, milyen amikor szeretnek, és milyen szeretni. Mi csak felnőttünk. Valahogy. Magam sem tudom, hogyan. Boldog gyermekkor. Bennem mégis csak a fájdalom van, a kérdések. És nincs akinek feltehetném."

"Próbáltam. De anyám annyira biztos abban, hogy mindent jól csinált, hogy szavaim süket fülekre lelnek. Mintha nem is értené, mit mondok neki. Néha megpróbálom neki elmondani, hogy én mit éreztem gyerekként, és min mentem keresztül. Ő meg nem érti. Ő azt hiszi mindent jól csinált. És az sem zavarja, hogy egyik testévem sem tartja vele a kapcsolatot. Szerinte az ő hibájuk. Ő mindent jól csinált"

"Apám sem  érti. Ő azt hiszi szeretett. De olyan sokszor volt annyira részeg, hogy gyakorlatilag már semmire nem emlékszik azokból az időkből."

"Én emlékszem. Minden egyes ütésre, minden egyes megaláztatásra. Sosem simogattak meg, sosem öleltek. Ha ötösnél rosszabb osztályzatban volt részünk, megvertek, megbüntettek, bezártak, elzártak, ha ötöst kaptunk, csak annyi volt a reakció: Ezt vártam tőletek! Volt, hogy az éj leple alatt anyám alkoholmámorban levágta a hajunkat, amíg aludtunk. Volt, hogy részegen rálépett a kezemre álmomban, és eltörte azt. Nem volt ágyunk. A földön aludtunk, matracon."

"És ők nem értik, mi bajunk volt a gyermekkorunkkal. Ők ketten semmit sem értenek. Vagy talán így védekeznek, hogy ne kelljen szembenézniük a múltukkal, a tetteikkel. Talán könnyebb így nekik. Vagy talán ezért élnek még mindig az alkohol rabjaként."

"Éveken át nem beszéltem velük, de mindig láttam őket, piacon, kocsmákban. Leginkább kocsmákban. Volt, hogy elhatároztam, ki tudja mennyi időm van még hátra, rendbe hozom velük a kapcsolatomat. De nem tudtam. Ha volt is pár tiszta pillanatuk, a következő percben megittak egy felest, vagy egy fröccsöt, és már nem tudták, merre is léteznek."

"Én pedig már nem akartam őket. Csak megbocsátani akartam nekik mindenért. Az éveken át bennem lévő düh, és harag lassan felemésztett. Gyűlöltem őket, és gyűlöltem magam. Valahol elrontottam az életem. És teljesen egyedül vagyok a világban. A testvéreimmel sem tartom a kapcsolatot. Sőt egyetlen testvérem sem beszél a másikkal. Nálunk nincsenek nagy közös családi ebédek, és nagy beszélgetések. Nálunk semmi nincs... csak a fájdalom. Évtizedek óta cipelt terhek."

"Meg akartam nekik bocsátani, és meg akartam magamnak is bocsátani. Ők nem tartják magukat felelőssé az elrontott életünkért. Én viszont gyűlöltem őket, és minden egyes megivott alkohol mennyiséget. De már nem akartam így élni. Elvették a gyermekkorom, és már nem akartam, hogy a múlt, ami annyi fájdalommal van tele, tönkretegye a jelenem, és tönkretegye a jövőm. Élni akartam. Az életet választottam, de ehhez meg kellett bocsátani."

"Sokszor eszembe jut, hogy vajon máshol tartanék az életembe, ha a bántások helyett szeretetet kaptam volna? Vajon másként élnék most, ha éreztem, ha érezhettem volna egy család támogatását a hátam mögött? Vajon lenne életem, ha a szüleim nem olyanok lettek volna, amilyenek?"

"Engem nem szeretett se apám, se anyám. Ezért már kicsi gyerekként is mindent megtettem, hogy valahogy kiérdemeljen a szeretetüket. Azt  hittem ezen múlik. Azt hittem nem vagyok elég jó, hogy szeressenek. Ezért mindent megtettem, hogy jó legyek. Én szépen megtanultam nem kiállni magamért, csendben maradni akkor is, ha fájt."

"Azt akartam, hogy szeressenek, és mindent megtettem a szeretetükért. De ők nem tettek semmit. Én nem ismerem, milyen az anyai ölelés, vagy egy bátorító atyai szó. Én csak az ütéseket ismerem, a fájdalmat, a megalázást, a bánatot, a dühöt."

"Hozzámentem valakihez, akiről azt hittem szeret... de hisz honnan is tudtam volna, mi az a szeretet. Pokol volt a házasságom, mint ahogy pokol volt éltem minden egyes megélt perce."

"Aztán elhatároztam, kezembe veszem a saját életem. Mert éni akartam! És szeretni, és megtudni, megérezni, milyen az, ha viszont szeretnek! Már nem vádoltam őket a saját elcseszett életemért. Elkezdtem felelősséget vállalni a saját éltemben a saját lépéseimért. És midőn láttam, ők mennyire nem értik, mi volt a gond azzal, ahogyan felnőttünk, megszakítottam velük minden kapcsolatot, és megbocsátottam nekik. És megbocsátottam magamnak is ...mindenért. Nem mondom, hogy nem volt nehéz. Volt, hogy belehaltam, de tudtam, végig kell csinálnom, mert kell lennie valahol egy életnek, ami csak az enyém, ami gyönyörű, ahol az álmok valóra válnak, és ahol szerethetek, és viszont szeretnek."

"Engem nem szeretett se anyám, se apám. "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" - mondja a Biblia. És én megbocsátottam nekik, mert az évek alatt bizonyossá váltam abban, hogy ők valóban azt hiszik, és tiszta szívükből úgy gondolják, ők mindent jól csináltak! És én már nem akarom meggyőzni őket az igazamról, én már nem akarok tőlük semmit. Megbocsátottam nekik, és elengedtem őket. És már nem akarom őket megmenteni abból a lepusztult 15 négyzetméteres lakásból sem, ahol élnek."

"Ha ők nem akarják megmenteni magukat, én nem tehetek értük semmit. Nekik ebből áll az életük. A kocsmákból, a kocsmai verekedésekből, a kocsmai nagy eszmefuttatásokból. Nekik ez az életük. És talán, ha nem is érzik jól magukat benne, én nem tudom, helyettük megváltoztatni azt. De már nem akarom végig nézni, ahogyan lepusztítják, elpusztítják önmagukat. Elengedtem őket, és terápia segítségével megpróbálom vagyis feldolgozom a múltam, hogy lehessen egy életem!"

"Engem nem szeretett se anyám, se apám! Én pedig megbocsátottam nekik ezért, és már csak egyetlen vágyam van, egyetlen nagy kérdés az életemben. VAJON, MILYEN LEHET, AMIKOR VISZONT SZERETNEK? Egyszer szeretném megélni, megérezni, átélni."