A történetet a valóság alkotta, mégis a neveket, helyszíneket megváltoztattuk, hogy a benne szereplő embereket megóvjuk.Következzen egy édesanya története, akinek gyermekét túl korán elragadta a halál! Ő mégis talpra állt, és azon dolgozik, hogy ne kelljen meghalnia egyetlen ártatlan embernek sem!  

 Sok sok évvel ezelőtt történt egy kicsinyke faluban, nem is oly távol Budapesttől. Egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol kiskirályok élhetik az életüket védve mindentől és mindenkitől.

Ilyen kiskirály volt Gergő is. Gergőnek  sok pénze volt. A falu ugyan biztos volt benne, hogy nem legálisan jutott ekkora vagyonhoz, de a pénz az pénz, és kit érdekel az eredete. Gergő gyakorlatilag kilóra megvett mindenkit, akit csak akart. Így fordulhatott elő, hogy sokszor beszívva rohangált a faluban hatalmas autójával, a legkevésbé sem betartva a közlekedési szabályokat. 

De Gergő, Gergő volt, a falu ura, császára. Ha a helyi hatóságok megállították, általában tovább engedték, aztán már meg sem állították. Így már megszokott volt, hogy Gergő még két üveg tequila elfogyasztása után is békésen száguldozhatott keresztül kasul a faluban.

Sérthetetlen volt, aki kegyetlenül elintézte azokat, akik szembe mertek vele szállni, vagy figyelmeztették, hogy Gergőke nem kellene alkoholmámorban vagy drog hatása alatt száguldani, mert még baj lehet belőle. De Gergőke hajthatatlan volt. Hajthatatlan, meggyőzhetetlen, helyi kiskirály. Az emberek többsége félt tőle. Gergő kegyetlenül meg tudta keseríteni azok életét, akik nem értettek vele egyet. 

A hivatalos szervek pedig már régen nem foglalkoztak vele. Gergő Gergő volt. A falu Gergője, a sérthetetlen, a pénzember. 

Egy kora nyári este történt. A gyerekek még játszottak, járták a falut. Biztonságos falu volt, mindenki ismert mindenkit, és mindenki figyelt mindenkire. A gyerekek csapatokba vergődve élvezték a nyári szünetet. Rendes gyerekek voltak, sosem tettek semmi olyat, amellyel kivívták volna mások haragját. Jól nevelt, tisztelettudó ifjak voltak, néha csínyekkel, amelyek egy adott pillanatban bosszantóak voltak, de a következő másodpercben már mosolyt csaltak az emberek arcára. 

És akkor érkezett Gergő. Mint később kiderült drog hatása alatt. Elvesztette az uralmát a gépjárműve felett és belecsapódott a központban álló üzlet falába, elsodorva magával az arra járó gyermekeket. Öt gyermeket ütött el, amiből kettő azonnal meghalt, egy pedig a kórházban adta fel, a másik kettő gyakorlatilag karcolások nélkül megúszta az esetet. Gergő is megsérült, de ez senkit nem érdekelt. 

Az én kisfiam is a halálos áldozatok között volt. Gergő esélyt sem adott neki a túlélésre. Fiatalon hoztam őt a világba egy faluban, ahol az emberek a szájukra vettek, amiért leányanyaként neveltem őt, és mindig próbálták kitalálni, ki lehet az édesapja. 

Aztán, amikor már a jogi egyetemre jártam, a falu megbékélt, és nagyon megszerették a gyermekem. Nekem ő volt az életem. Érte vállaltam az egyetemet, érte éltem túl mindent. És azon a nyári estén, kaptam a hírt, hogy ő nincs többé. Megölte a helyi kiskirály, megölte az úr, akinek már régen be kellett volna vonni a jogosítványát. Akiknek ez felelőssége lett volna, egy szót sem szóltak, pedig tudták, hisz mindenki tudta, hogy Gergő, hol drogosan, hol alkohol befolyása alatt ült autóba. De Gergő sérthetetlen volt, és ezért megölt három 14 éves fiatalt, tönkretéve ezzel teljes családok életét, álmát, reményét, hitét. Elvett tőlük mindent, ami az életet jelentette, mint ahogyan tőlem is elvett mindent. 

Gyilkos volt! Gyilkossá lett! És a legfájóbb, hogy ez ellen lehetett volna tenni! Ezt a tragédiát meg lehetett volna akadályozni, ha Gergő nem a kiskirály lett volna.

Elvesztettem a fiam, és elvesztettem az életem. Magam sem tudom, hogyan voltam képes túlélni. 

És, ha azt gondolják nem volt elég a fájdalom, a tehetetlenség, és a düh, akkor nagyon tévednek. 

Erről a tragédiáról nem szóltak hírek, némaság volt... csend.. egy neve nincs faluban történt értelmetlen halálok nem jutottak el a közvéleményhez. A falu még hetekig beszélt róla, csámcsogott a történeten, de ennyi. 

Engem nem érdekelt semmi, és senki. Én eltemettem az egyetlen gyermekem. Feladtam az életem. Feladtam, már nem volt, miért élnem. 

Akkor történt, hogy felajánlottak mintegy vigaszdíjat a balesetért. Másfél millió forintot kaptam a halott gyermekemért! Nekik másfél millió forintot ért az én gyermekem élete! Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet kapott. És az addig összetartó áldozatok családjai, hirtelen egymásnak estek, mert nem értették, nekik miért csak egymillió jár, nekem miért másfél millió, megint  másiknak, miért kettőmillió. A barátok, a sorstársak ellenségekké váltak. A pénz közénk állt. 

Neked mennyit ér a halott gyermeked? Kérdeztem azoktól, akik irigyelték tőlem azt a pénzt! Te  feláldoznád a fiad, vagy a lányod másfél millió forintért? Hallgatás volt mindig a válasz. A falu, ami addig szánt és sajnált hirtelen irigy lett, és azt számolták, mire elég másfél millió. 

Eljöttem a faluból, ahol megölték a gyermekem, és eljöttem az emberektől, akik gyűlöltek a pénzért. Éveken át más nem éltetett, csak a bosszú. Meg akartam torolni a gyermekem értelmetlen halálát Gergőn. Gergő az egészségügyi állapotára tekintettel megúszta a büntetést. Nem voltam ott egyetlen tárgyalásán, nem akartam őt látni. 

Éveken át terveztem, hogyan fogok egyszer a szemébe nézni, mit fogok neki mondani. Meg akartam ölni. Ennyi év után bár bevallhatom. Ő elvette a gyermekem életét, és én elhatároztam, hogy elveszem az övét. Nekem márt mindegy volt, nem volt miért élnem. 

Egyik éjjel visszatértem a faluba, elmentem Gergő házához. Olyan szomorúság, reményvesztettség sugárzott abból az otthonból. A valaha gondosan ápolt kert elburjánzott, a gyönyörűen karbantartott házon már látszódtak az elhanyagoltság jelei. Szívem a torkomban dobogott. Végre lezárhatom a több éves szenvedésemet. A szemébe akartam nézni annak az embernek, akik kivégezte a fiamat. Becsöngettem. Bár minden éjjel pontosan lejátszottam, mit és hogyan fogok mondani, de már semmire nem emlékeztem. Remegett a kezem, hányingerem lett.

Sokáig várakoztam, amikor kinyílt a kertkapu. Óvatosan sétáltam be rajta, nem tudtam, mi vár rám odabenn. És akkor megláttam őt. A fiam gyilkosát. Tolókocsiban ült, két lábát amputálták, és az egyik karját is könyöktől lefelé. Ott állt, illetve ült velem szemben egy ember, Gergő, a néhai kiskirály. Összetörten, emberi roncsként. Megláttam őt, ő tudta, ki vagyok. Sírni kezdett. A bocsánatomat kérte. Még mindig ott élnek bennem élénken a szavai. 

A balesetben nyaktól lefelé lebénult. Ott álltam vele szemben, és minden dühöm, haragom elszállt. Őt a tettéért, bár a hatóságok nem ítélték el, az élet igazságot szolgáltatott. Az ÉLETRE ítélte őt a sors. Gergőnek tolókocsiban, lábak, és kezek nélkül kellett leélnie a hátralévő életét, minden egyes nap emlékeztetve őt a tettére. Minden egyes áldott nap azzal kellett léteznie, hogy megölt három ártatlan fiatalt, három ártatlan gyermeket.

Folytattam az egyetemet. És életem célja lett, hogy a Gergőket, és a hozzáhasonlókat kivonhassam a forgalomból. Mert, ha csak egy ártatlan ember életét is óvtam meg ezalatt az idő alatt, már megérte, és így a kisfiam sem halt meg hiába.

Túl sokan vannak Gergők, de amíg élek azon leszek, hogy megállítsam őket.