A vihar elmúlt. Kidőlt fákat és áramszünetet hagyva maga után. Én álltam az éjszaka csendjében a kertben, és élveztem az eső utáni csodás illatot, és élveztem végre oxigén van a levegőben. A vihar hagyta nyomok és a szél az egészt olyan kísértetiessé, olyan szürreálissá tették. Csak álltam a kertemben, és hálás voltam mindenért, amim van, amit elveszítettem, az útért, amelyet magam mögött hagyhattam, és a létezésért, amely még megannyi csodát tartogat a számomra. Akkor szólított meg. Mesélni szeretett volna nekem valamit, ami csodálatos, elgondolkodtató, mégis oly hihetetlen történet. Leültünk a kertben, és belekezdett egy számára igaznak vélt különös mesébe.

"15 évvel ezelőtt vettem egy lovat magamnak. Nem akartam én lovat, meg nem akartam én semmit, amihez érzelmileg kötődhetek, ami sebezhetővé tesz, de megláttam ezt a lelket, csak feküdt a legelőn, csont és bőr volt, jártányi ereje sem maradt. Hallottam a néma sikolyát, hallottam a segélykiáltását, és nem bírtam elmenni mellette. Életem legcsodásabb kalandja vette kezdetét. Egy évembe került, mire tökéletesen felépült a Drága. Barátokká váltunk. Ő lett életem egyetlen igaz barátja. Neki köszönhetem, hogy aztán lettek igaz, ember barátaim, lettek körülöttem olyanok, akik elviseltek, akik szerettek, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam... feltételek nélkül."

"Az évek teltek, és a múlt valamint a kora nem hagyta nyom nélkül a létezését. Beteg lett. Nagyon. Akkor ismertem meg ezt a férfit. Bár az első pillanatban éreztem, hogy különleges, mégsem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Benne láttam azt a csodát, amelyben sosem hittem, most mégis a lehető legnagyobb szükségem volt rá, hogy a barátom, az igaz társam, még mellettem lehessen."

"Sosem hittem sem Istenben, sem sorsban, csak saját magamban, és az  erőmben. Túlélésre programoztak, és én csak mentem előre az általam kijelölt úton. Emlékszem, ahogyan megfogta a kezem. Olyan más volt, mint amit eddig megszoktam. Nem kézfogás volt, de mégis az. Nem tudom leírni, amit akkor éreztem. Én ott álltam összetörve, reményekkel telve, ő pedig ott állt velem szemben, és próbált biztatni."

"Különös volt, mégsem tulajdonítottam neki jelentőséget. Én csak az igaz társamat akartam visszakapni általa, tőle. Ő volt ebben az országban az egyetlen, a legjobb, aki segíthetett nekem, segíthetett nekünk. És kezdetét vette a nagy álmok, a megmagyarázhatatlan történések sora az életembe, és mindaz, amiben addig hittem, vagy nem hittem, hirtelen kézzel fogható valósággá vált."

"- Szerinted, normális vagyok, hogy negyven percen keresztül bort válogattam egy olyan férfinak, akit még csak nem is ismerek, ő mondhatja ki a halálos ítéletem, akivel belekeveredtem egy gyilkossági ügybe, és egy homoszexuális kapcsolatba? És gondold jó ötlet pont most abba hagyni a pszichoterápiát?" - kiabáltam a telefonba. Nevettem. Magam sem tudom, mikor váltunk ennyire mélyen barátokká. Évek óta ismertük egymást, évek óta megosztottuk egymással a lelkünk legmélyebb titkait, de az utóbbi pár hétben még erősebbé vált közöttünk a kötelék."

"Sorstársak voltunk, túlélők, és szövetségesek. Mert mi tudjuk, milyen éveken át menekülni egy olyan férfi elől, aki nem képes elviselni, hogy vége. Mi tudjuk, milyen nehéz egyedülálló édesanyaként élni az életünket, egy olyan bizonytalan világban, ahol most vagyunk. Küzdünk önmagunkkal, küzdünk a múltunkkal, és próbáljuk a gyermekeinknek megadni mindazt, amire vágynak. Miközben erős nőként nem ismerjük a lehetetlent, nap, mint nap szembe kell néznünk mindazzal, amik vagyunk."

"Olyan mély kapcsolat van közöttünk, hogy mi már magunkkal és a másikkal kapcsolatban nem csodálkozunk semmin. Nálunk az a normális, amit a társadalom kivet magából. Mi kiálltunk magunkért, és véget vetettünk az éveken át tartó szenvedésünknek. Hátrahagyva mindent, ami az addigi életünket jelentette, megfogtuk a gyermekünk kezét, és elsétáltunk egy olyan életből, amely elvette a lelkünket. Az éj leple alatt, összeszedve minden bátorságunkat, kisétáltunk egy ajtón, az ismeretlen irányába. Éveken át kellett hátra néznünk, éveken át kellett rettegésben élnünk, mire megerősödve szembe tudtunk szállni azokkal, akik jogot formáltak az életünkre és a létezésünkre." 

"Kemény harcok állnak mögöttünk, és talán még keményebbek előttünk. De mi nem adtuk fel, akkor sem, amikor mindenki a bukásunkat várta. Elveszítettünk mindent, és mégis győztesként kerültünk ki a csatából. "

"Volt egy álmom."- mondtam neki, miután kinevettük magunkat. Amióta megismertem azt a férfit, és megfogta a kezem, azóta különös álmok gyötörtek. Egészen addig sosem álmodtam.   "Anglia, az 1400-as évek vége. Egy kislányt láttam, kilencéves lehetett, olyan volt, mintha én lettem volna, és egy kisfiút, 11 év körüli. Árvák voltunk egy kegyetlen világban. Nem volt számunkra más lehetőség a túlélésre, mint szövetséget kötve egymás kezét fogva harcolni a mindennapokért, harcolni a túlélésért. Megígértük egymásnak, hogy amíg világ a világ vigyázunk egymásra, óvjuk egymást, és segítünk a másiknak a túlélésben. Ketten együtt erősek voltunk, és nem tudott minket elpusztítani egy kegyetlen világ."

"Egy lovaskocsin ültünk. Valaki vitt bennünket... messze el a városból. Új életet ígért, ahol nincs éhezés, ahol nem kell rettegni a pillanatoktól. Biztonságot ígért. Mi remegve fogtuk egymás kezét, és tekintetünkkel biztattuk a másikat, hogy most már végre vége ennek a kegyetlen időszaknak az életünkben, és vár minket egy másik világ. A lovaskocsi megállt. A férfi elvitte a fiút az erdőbe. Pár percig vártam, majd utánuk indultam. És megláttam a férfit, aki megölte azt a fiút. Megölte azt, akivel éveken át együtt próbáltuk túlélni London kegyetlen utcáinak világát, akivel örök szövetségre léptem, hogy történjen bármi, vigyázunk egymásra, megóvjuk a másikat. Menekülnöm kellett volna, de csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, és nem értettem, miért kellett ennek így történnie.Felnőttem, és apáca lettem, és megannyi árván próbáltam segíteni, hogy nekik ne kelljen mindazt átélni, amit nekem."

" Ő biztos volt benne, hogy előző életes álom lehetett, én pedig nem vitatkoztam vele. Akát igaz is lehet. És nem érdekelt, mennyire hangzik ez furának. Én nem hittem semmiben, de ez az álom olyan mélyen érintette a lelkem, hogy én is kezdtem hinni ezekben a dolgokban. És ezt az álmot még követte több más álom, amelyeket olyan szinten valóságként éltem meg, hogy még egy pszichoterapeutát is felkerestem. "

"Náci tisztek voltunk. Férfiak. Ő és én. Egymásba szerettünk. Kiderült, megöltek bennünket." - ez is egy álom volt, én mégis kutatni kezdtem a múltat, az előző életről készült feljegyzéseket,  és elkezdtem érdeklődni egy olyan világ után, amelynek létezését egészen ezen álmaimig nem is akartam elhinni. Beteg emberek elméjének, beteg gondolatainak véltem. És most ott találtam magam ezekben a történetekben, ahol ő és én voltunk."

"Ő apát volt. Engem üldöztek. Tőle kértem menedéket. Persze ebben az életben is megtaláltak bennünket, és megöltek. És azon az éjjelen kaptam még egy különös jelet. Minden egyes előző életünkben, megesküdtünk egymásnak, hogy megóvjuk a másikat, és sosem sikerült. Mindig meghaltunk, vagy ő, vagy én, vagy mindketten. Évszázadokon át próbáltuk az egymásnak tett ígéretünket betartani, de sosem sikerült. És minden egyes életünkben megbeszéltünk egy jelet, hogy bármi történik velünk, a későbbiekben felismerjük egymást. És ez a kézfogás volt az a jel!"

"Nem tudtam, mit kezdeni ezzel a történettel, az álmokkal. Azt gondoltam, megőrültem, miközben minden napom, úgy telt, hogy csodáért fohászkodtam. Meg kellett bízzak egy vadidegen férfiben, aki kimondhatta, hogy gyógyult, vagy azt, hogy menthetetlen, miközben ilyen fura álmaim voltak vele kapcsolatban. És nem mondhattam el neki, hogy mi zajlik bennem, nem mesélhettem neki az álmaimról, az előző életeinkről. Én is kezdtem aggódni azon, hogy megőrültem, nem akartam magam előtte is lejáratni."

"Eljött az utolsó kezelés napja. Ott álltunk várva az ítéletre. Féltettem, aggódtam a barátomért, a társamért. Összeomlottam, mégis tartani próbáltam magam. Könnyeimet bármennyire is akartam nem tudtam elrejteni."

"Felém fordult, és csak annyit mondott: "Megkaptuk a csodát, amit kértünk. Minden rendben a Drágával!" - ezen mondatokra minden erőmet elveszítettem, letérdeltem a földre, és hangosan zokogtam. Az összes feszültség kitört belőlem, és én már nem tudtam uralkodni az érzelmeim felett. Csak térdeltem a porban, a lovam mellett, és csak sírtam, és sírtam. "

"Letérdelt mellém. Sosem fogom elfelejteni a szavait, amelyet akkor intézett hozzám. Sosem. "London... 1400-as évek vége... Emlékszel a jelünkre? Én felismertelek. Az első pillanatban tudtam, hogy Te vagy az. Majd 600 évet kellett várjak, hogy a neked tett ígéretemnek eleget tegyek. Visszaadhattam neked a leghűségesebb társad, hogy még nagyon sok kalandban lehessen részetek. Majd 600 évet kellett várjunk erre a pillanatra!" - "Ránéztem, és már nem tudtam, mi igaz, mi hazugság, mi az elme szüleménye, és mi a valóság. Csak azt tudtam jó volt a karjaiban sírni, jó volt érezni az ölelését, hallgatni szívének dobbanását. Egy új világ nyílt meg a számomra, általa."

Rám nézett. Talán azt várta, hogy ellent mondjak neki, hogy őrültnek tituláljam. De én csak mosolyogtam és megköszöntem neki a bizalmat, amivel megtisztelt. Még sosem hallhattam egy majdnem hatszáz évet átölelő történetet, amelyben az igaz szeretet legyőzte a való világ kegyetlen mivoltát.

Elment. Még hosszan néztem utána. Csak ültem a kertemben az éj leple alatt, és eme legenda járt az eszembe. Békét éreztem. És csodát!