Nézem a pénztárcámat. Számolok. Számolom a forintokat, hogy mire mindent kifizetek, mire marad, és mi az, ami álom marad. Megint. Mint oly sok minden az elmúlt években. Napok óta nem alszom. Szorítanak a határidők. Dolgozom. Fáradt vagyok. Nézem a pénztárcámat, és számolok.

Sokszor eszembe jutsz, és eszembe jutnak az együtt töltött évek. 15 év. Ennyit éltünk mi le.

Emlékszem, mennyire is szerettünk volna gyereket. Így, ennyi év távlatából már tudom, te csak azért, hogy ezzel is magadhoz láncolj. Sokáig bíztam benne, hogy legalább a kislányodat őszintén tiszta szívvel szereted, de sajnos az elmúlt évek bebizonyították, hogy nem így van.

Nem emlékszem hol voltál, amikor 27 óra vajúdás után megláthattam a kislányunkat. Nem emlékszem merre jártál, csak arra, nem voltál ott. Valami halaszthatatlan ügyet kellett intézz. Nem emlékszem hol voltál, amikor első nap, ment az óvodába. Épp nem voltál velünk. Nem emlékszem hol voltál, amikor úgy jártam dolgozni, hogy ő ott volt velem. Hozta a kis játékait egy piros vödörkében, és amíg én dolgoztam, addig ő azokkal játszott. Nem emlékszem Te hol voltál, de nem voltál ott, hogy rád bízhassam a kicsit, vagy ne kelljen dolgozzak. Arra gondosan ügyeltél hogy elszakíts a családomtól, elszakíts a barátaimtól, és teljesen egyedül maradjak. 

Nem emlékszem hol voltál, amikor ballagott az óvodából, és nem emlékszem hol voltál, amikor kezdte iskolás éveit... büszkén indult útnak a nagybetűs életbe, és Te nem voltál sehol. 

Nem emlékszem hol voltál, amikor leégett a házunk, és mindenünk ami volt oda lett. Mi ültünk a romok közepén, próbáltam nem sírni. A kislányunk játszott az udvarban, és a legnagyobb gondja az volt, hogy a tűzoltó bácsik lefestették az ágyát. Azt hitte ők voltak, holott csak a korom és a víz tette azokat tönkre.

Nem emlékszem hol voltál, amikor talpra álltunk. Valahogy eltűntél. Nem emlékszem hol voltál, amikor el kellett adjam a dolgainkat, hogy enni tudjunk. Nem emlékszem hol voltál. 

Csak egy hang vagy a vonal túlsó végén, aki azt mondja a lányunknak, hogy szereti. De már nincsenek telefonhívások. Már néma a telefon. 

Emlékszem, amikor azzal hívtál, hogy jössz, és meglátogatod őt, és hozol egy kis aprót. Így fogalmaztál. A lányunk egész nap várt, és nem tudtam neki, mit mondani. Nem jöttél, és nem is hívtad. Mint ahogyan azóta sem.

Emlékszem a válóperünkre. Ott álltál előttem öt év távlatából, 15 évet fiatalodva, napbarnítottan, és meg sem kérdezted, mi van a kislányunkkal. Csak ültél velem szemben, és meg sem kérdezted, mi van vele.

Emlékszem hányszor ígérted, hogy minden rendben lesz. És emlékszem hányszor hagytál minket cserben. 

Igen... lemondtál róla, hogy ne kelljen fizetni. Ami kettőnk között történt, minden hazugság volt. Hazugság volt, hogy szeretsz, mint ahogyan hazugság volt a létezésed is. Elvetted a házunkat, elvetted az életünket. És lemondtál a lányunkról. Hogy ne kelljen fizetni. Én mégsem mondtam soha egyetlen rossz szót sem rólad neki. Nem akartam, hogy azzal befolyásolhasd, hogy én csak haragszom rád, ezért beszélek rólad így, és nem akartam fegyverként használni őt. Őt, aki a világ legdrágább kincse. 

Emlékszem az évekre, amikor fontos volt, hogy a híváslistádon szerepeljen, hogy naponta beszélsz vele, és mennyi időt is. Emlékszem rá. Akkor mindig hívtad. És ígértél neki lovardát, meg szép jövőt, meg álmokat, meg álmok megvalósulását. Aztán már nem kellettek ezek a hívások, mert véget ért életed ezen korszaka. Már nem hívod őt, hiszen nincs rá szükséged! Már nem hívod őt, mert nem kell, hogy a "mások" lássák mennyire jó apa is vagy te, hiszen minden nap beszél a lányoddal. Már nem hívod őt. Mert már másként élsz. Már nem számít.

Amíg ez be nem következett azért könyörögtem Istenhez, hogy legalább ez NE LEGYEN HAZUGSÁG a részedről. A lányod iránt érzett szereteted. Legalább ez legyen őszinte, ha minden más, ha közös életünk minden pillanata hazugság volt. De nem így történt. Sajnos nem így történt. Az élet, a sors, és te bebizonyítottátok, hogy ő is csak egy eszköz volt a kezedben, akit amíg érdeked szolgálja szeretsz, és az életed része, ha már nincs rá szükséged eldobod, mintha sosem létezett volna.

Emlékszem, amikor a lányunk meglátta a gyámügyes papírokat, amiben te kerek perec lemondasz róla, mint egy tárgyról, ami már nem kell.. Kérdezte, hogy ez mi? Csak annyit válaszoltam, hogy majd kérdezze meg tőled. Csak annyit felelt: "Nem teszem, mert nem akarom apát megbántani!" Még egy ilyen helyzetben is figyelt arra, hogy neked ne okozzon fájdalmat. Neked! 

Soha nem neveltem ellened, és soha nem beszéltem csúnyán rólad, holott, amit velem, velünk tettél, arra nem ad semmi magyarázatot, és nem ad semmi felmentést. De nem akartam ezt tenni, talán a saját lelkiismeretem miatt. Szerettelek. Valaha nagyon szerettelek. Valaha Te voltál nekem a minden, Te voltál az álmaim férfija, a legcsodálatosabb apa a világon. Egészen addig a napig, amíg nem kellett szembesüljek a hazugságaiddal, a hamis életeddel, és nem kellett azzal szembesüljek, hogy soha nem szerettél, csak addig kellettem neked, amíg uralkodhattál felettem. De végig hittem, és reméltem, hogy a kislányunkat őszintén szereted. De sajnos nem így van.

Emlékszem, amikor egyik este kétségbeesetten jött oda a gyermekünk hozzánk, hogy biztosan apa hívta, de nem tudta felvenni a telefont. Ismeretlen szám volt a hívó. Végül egy régebbi híváslistában találtam egy telefonszámot, amit visszahívtunk. Egy úr vette fel. Ja... igen... mondta. De nem tudom őt adni, de adom a sofőrje számát, most vele van. A sofőrje számát. Rendben. És felhívtuk, és beszéltetek. És a lányunk megnyugodott. Soha többé nem hívtad. És már nincs meg a sofőröd száma.

Soha nem kértem tőled pénzt, soha nem kértem, hogy add meg, amit elvettél tőlem, és a gyermekedtől. És te soha nem is adtál pénzt. Csak ígértél. Ígértél egy kis aprót! De azzal sem értél ide. Eszedbe jut, hogy nem velem cseszel ki, hanem a gyermekeddel? Eszedbe jutott, amikor eladtad az otthonunk, hogy nem lesz hová mennünk? Eszedbe jutott valaha, hogy van itt egy csodálatos lélek, a Te lányod, aki őszintén és tiszta szívből szeret? Őt nem érdekli, ki vagy! Őt nem érdekli a múltad! Ő nem haragszik, mert soha nem neveltem ellened! Eszedbe jutott valaha ez a csodás lélek úgy, hogy ne a hasznot lásd benne? 

Van neked lelkiismereted? Álomra tudod úgy hajtani a fejed, hogy tudod ő van, és te cserben hagytad? Néha nem érzed, hogy mindaz, amit tettél velünk, vagy ellenünk az őt menyire mélyen érintette, ő mégsem haragszik rád? 

"Szeretlek!" - ezt mondtad neki mindig a telefonba, újra és újra. És ezzel megtanítottad, hogy ezen szavak semmit sem érnek, mert nincs mögöttük tartalom. Szeretted őt, amíg csak szavakkal kellett, és szeretted őt, amíg számított a híváslista. És mondd! Most hol vagy? 

Vagy hol voltál akkor, amikor allergiás rohamot kapott, és majdnem megfulladt a kezeim között? Hol voltál az elmúlt 14 évben? Hol voltál, élete minden egyes fontos pillanatában? Hol voltál, amikor szüksége lett volna rád? És hol vagy most? 

Mondanám, hogy nem számít, de sajnos számít.  Számít. Nagyon is. Nem kérek gyerektartást, hiszen te jelezted, nem fogsz fizetni. Csak azt kérem add vissza azt a pénzt, amit elvettél tőlünk. Add vissza azt a kis "aprót", amit a bíróságon elismertél, hogy végre nyugodtan élhessünk. És ne nekem add vissza, add vissza a gyermekednek! Add vissza neki! 

A lányunk a legcsodálatosabb lélek eme Földön, és a legnagyszerűbb dolog, ami történhetett velem, hogy az ő édesanyja lehetek.Soha nem nélkülözött, mindent megadtam neki, ami erőmből telt. De véges az erőm. És most nagyon véges! És te eltűntél, kibújva a kötelezettség alól. Nincs egy címed, egy telefonszámod, semmi nincs, ahol felvehetném veled a kapcsolatot. Éveken át, csak egy hang voltál a telefonban, az ígéreteiddel együtt. De már néma a telefon. Mert már érdekeid nem szolgálja, hogy beszélj a lányoddal!

Sajnálom, hogy elfelejtetted őt! 

De remélem eljutnak hozzád eme sorok, és eljuttatod hozzánk azt a kis aprót, ami jár nekünk, amit elvettél tőlünk!