Vannak bejegyzések, amelyek aztán önálló életre kelvén nagyon sok szép történetet hoznak magukkal. Amikor elkészült "A levél egy apukának, aki elfelejtette, hogy van egy gyermeke..." bejegyzés magam sem hittem, hogy ez történik. Megannyi élethelyzet, csodás vagy épp tragikus történet érkezett hozzám.

Talán az egyik legszebb következzen most. Egy történet szerelemről, szeretetről, küzdelemről, fájdalomról, és a megbocsátás erejéről. 

"Fiatalok és álmodozóak voltunk. Hittük, hogy mién lehet az egész világ, és mién is lesz az egész világ.  Egyetemi éveink végén jártunk, amikor megismerkedtem vele. Gyönyörű férfi volt, nem jóképű, gyönyörű, és a lelke is olyan volt. Amikor megláttam már tudtam, nekünk lesz közös jövőnk, nekünk van közös jövőnk!" 

"Két művész, álmodozó lélek találkozott azon a napon. Akkor még nem tudtuk, hogy az élet mennyi vihart, szenvedést tartogat a számunkra! Akkor még hittük, hogy velünk csak jó dolgok történhetnek."

"Az egyetem elvégzése után boldogan vetettük bele magunkat az életbe. Aztán egy nap rá kellett döbbenjünk, hogy az az élet, amit mi képzeltünk valójában nem létezik. Sikeresek voltunk a munkában, felépítettünk egy szuper vállalkozást, egy gyönyörű otthont, de a gyermekáldás csak váratott magára. Bennünket még inkább összekovácsolt a gyermekért való minden feláldozás. Mert a szó szoros értelmében feláldoztunk mindent, legfőképp önmagunkat. De ezt akkor még nem vettük észre."

"Aztán a lombik programnak köszönhetően végre megfogant a várva várt gyermekünk. És onnantól kezdve valami történt. Talán az azt megelőző sok sok év reményvesztett harca, talán az út közbeni önmagunk elvesztése? Magam sem tudom. Sok sok éven át kerestem a választ, de sosem leltem meg. Megszületett a baba. Gyönyörű egészséges lánygyermek. De közben köztem és a férjem között valami végérvényesen megváltozott. "

"Aztán  beköszöntött a gazdasági válság. A céget már egyre nehezebben és nehezebben tudtuk életben tartani, aztán már nem is akartuk. Meghalt az is, mint ahogyan valahol az a régi álmodozó énünk is, akik valaha voltunk. Egyik reggelen a férjem, a gyermekem apja leugrott a boltba, és soha többé nem térhaza.  Kerestük sokáig, keresték a hivatalos szervek is. Soha többé nem láttam őt. És a gyermekem is apa nélkül nőtt fel." 

"Amikor végre túl voltam a kezdeti sokkon, amit a férjem eltűnése okozott, fel kellett építenem egy életet nélküle, a gyermekemért, a gyermekünkért. Bármennyire is szerettem volna meghalni, nem tehettem meg. Felelős voltam a kislányomért. Összeszedtem magam. Aztán ahogy nőtt a gyermek, egyre inkább érdekelni kezdte, hogy mi történt az apjával, hol lehet most.  Nem tudtam a válaszokat, és nem is akartam tudni. Eltűntként tartották számon, sosem kértem a holttá nyilvánítását. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy él. És reméltem egyszer majd magyarázattal szolgál az eltűnéséért, a döntéséért. Magyarázattal a tettéért, miért sétált ki az életünkből azon a reggelen, miért nem adott soha életjelet magáról." 

De a lányom egyre kíváncsibb és kíváncsibb lett. Szuper életünk volt, szuper állással, nagy tervekkel, álmokkal, álmok megvalósulásával. És ő az apját szerette volna, vagy legalább egy történetet. Félre tettem minden negatív érzésemet, és felbéreltem egy magánnyomozót, hogy találja meg azt az embert, akiről évtizedekig nem tudtunk semmit, és még abban sem voltunk biztosak egyáltalán él-e még. De a lányom válaszokat akart, és talán valahol a szívem mélyén én is. 

Aztán egyszer csak hívott a nyomozó, hogy meglelte azt a férfit, akihez valaha oly heves érzelmek fűztek. Elmentem hozzá. És megdöbbentem. Az elmúlt éveket barátai, ismerősei garázsában, vagy szobájában töltötte, ha ott nem volt helye, akkor az utcán. Ugyan már dolgozott, de bevétele kevés volt ahhoz, hogy egy lakást fenn tudjon tartani belőle. Néztem az üres szobát, a földön egy matracot. És néztem őt. Néztem azt a férfit, aki valaha az életem párja volt, a gyermekem apja, egy tehetséges, álmodozó, gyönyörű férfi. Ott ült velem szemben a földön. Megtört volt. Megtört, megöregedett. Már szemében nem égett a tűz, az a tűz, ami engem, oly sok évvel ezelőtt megbabonázott. 

Megannyi kérdés járt a fejemben a hozzá vezető úton. Miért mentél el? Miért nem adtál magadról életjelet? Miért adtad fel a lányodat is? Miért? Miért? Miért? De most csak álltam vele szemben néztem őt, és a kérdéseim már nem voltak fontosak, a válaszok hirtelen nem érdekeltek.

Talán egy jobb vagy egy szebb élet reményében hagyott el minket, de helyette egy életnek nem is nevezhető dologban lett része. És ez volt ő. Egy megtört, életunt ember, akinek semmije és senkije nem volt. Nem éreztem elégtételt, és nem éreztem örömöt. Semmit nem éreztem. Talán csak szánalmat. MEGÉRTE? - tettem fel neki a kérdést, bár tudtam a választ.  

Nem akartam őt bántani. Abban a pillanatban, amikor megláttam őt megbocsájtottam neki. Megbocsájtottam az álmatlan éjszakákat, a kétségbeesést, a reménytelenséget, és végtelen hálát éreztem, amiért az a kislány, aki valaha mellette, a feleségeként voltam, hirtelen fel kellett nőjön, és felelősséget vállalnia mindenért az életben. A művész lelkem nagyot lépett előre. Sikeres édesanya, és sikeres vezető lettem. Mert, azon a reggelen, amikor elment, elvette az álmaimat, és elvette a lelkem egy darabját is. És nekem nem volt választásom, hiszen nem hagyhattam cserben a lányomat! Én nem tehettem ezt meg vele, ha már az apja megtette! De soha egyetlen rossz szót sem mondtam róla a gyermekünknek. Soha! 

És most ott álltunk egymással szemben. És csak néztük egymást némán. Bár ezer és egy dologról kellett volna beszéljünk, mi mégis csendben voltunk. Túl sok év telt el, és már minden kérdés hiábavaló lett volna, és minden válasz is már okafogyottá vált. 

Pár hét múlva eljött a lányához. Amikor kísértem ki, kérdeztem tőle, mire lenne szüksége. Gyűlölnöm kellett volna őt a tettéért, én mégis azt éreztem, nyújtanom kell felé a kezem. 

Elmentünk, és megvettünk neki mindent, amit kért. Nem kért sokat. És én azt mind odaadtam neki. Ő és én soha többé nem leszünk mi, de úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, mert tőle kaptam az életem legnagyobb ajándékát... a gyermekünket. 

Rendszeresen találkozik a lányával. Velem már nem. Mert nekünk nincs mit mondanunk egymásnak. Rég volt, szép volt, elmúlt. És én megbocsájtottam neki, és felszabadítottam ezzel magam a múltam terhe alól, és ő is felszabadult tettének következményétől.

Elment, mert gyáva volt szembenézni a kihívásokkal,és egész életében más sem tett, csak menekült, legfőképp önmaga elől. És most a lánya lehetőséget adott neki egy új életre. De ahhoz meg kell tanulnia felelősséget vállalnia a tetteiért. 

Él-e vele? Nem tudom. Szerintem ő maga sem. De hosszú idő után először ágyban, párnák között hajthatja álomra a fejét, és hosszú idő után először van valaki, akinek fontos a létezése. A lányának, akinek sok sok évvel azelőtt kisétált az életéből, és soha nem tért hozzá vissza. 

Kapott egy lehetőséget az élettől.  És ettől a pillanattól kezdve már az ő döntése, hogy él-e a lehetőséggel.

Bennem egy kérdés motoszkál.... vajon megérte?