2018. feb 15.

15 éve halott bátyám megmentette az életem....

írta: Kata Vank
15 éve halott bátyám megmentette az életem....

Ketten voltunk testvérek. Valahogy úgy hozta a sors, hogy amit a bátyámnak két kézzel mért, azt tőlem vette el. A bátyám jóképű volt, csinos, igazi nők álma. Illetve akkor még csak a lányok álma. Mindent meg is tett ezért. Annak idején még nem voltak fitneszklubok, meg edzőtermek. Esténként futott, télen nyáron. Télen sapkában és kesztyűben. Futott ő mindig... esőben, hóban. Mezei futó volt, azok között is a legjobb. Nem volt olyan verseny, amit ne nyert volna meg.

children-2720281_1280.jpg

Emlékszem édesanyám milyen büszke volt rá mindig. Hányszor, de hányszor hallottam tőle: "Példát vehetnél a bátyádról!" 

A bátyám maga volt a tökéletesség. Jól tanult, orvosnak készült. Ezzel szemben én, alacsony voltam, és kövér, és pattanásos, és jó esetben átrugdostak egy egy év végén, hogy ne kelljen pótvizsgáznom a bátyámra való tekintettel. Az emberek nem értették, hogy egy olyan embernek, mint a bátyám, hogyan lehet egy ilyen félresikerült öccse, mint én. És ennek bizony hangot is adtak. Mindig hangot adtak. Mindig szóvá tették. 

Nem gyűlöltem a bátyámat, de nagyon nehéz volt nekem. Én nem léteztem... én csak az ő retardált öccse voltam. 

A bátyám próbált megóvni. De valójában nagyon is élvezte a helyzetet. Sose engedte, hogy az osztálytársai vagy a barátai bántsanak. Bántottak engem éppen eleget mások. Mindenki. 

Emlékszem anyám szavaira:"Nézd a bátyádat. Majd orvos lesz belőle, és lesz egy boldog családja. De belőled, mi lesz? börtönben fogod végezni? Hogyan lehet a két gyerekem ennyire különböző?"

Őt bántotta, hogy a kisebbik fia olyan, amilyen, engem pedig bántottak a szavai. Engem sosem dicsért. Nekem sosem volt támaszom, engem sosem biztatott. Mindig csak a bátyámat. Az én tökéletes bátyámat. 

Emlékszem mennyire hideg tél volt. Manapság el sem tudjuk képzelni azokat a teleket, amelyek hajdanában voltak. Kimentünk korcsolyázni a Dunára. Mindig ezt tettük, mint ahogyan minden gyerek a faluból. Sosem történt semmi baj. Egészen addig a délutánig. 

Sok hó esett. Teljesen belepte a Duna jegét. Vittünk hólapátokat, és azzal kezdtük el letakarítani a jégről a havat, hogy aztán korcsolyázhassunk. Sokan voltunk. Nagyon sokan. Én csak álltam ott a parton. Nekem nem engedték, hogy részt vegyek ebbe a buliba. Nekem nem engedték. Talán korcsolyázni sem hagytak volna, de ezt már sosem tudjuk meg. Azon a délutánon minden megváltozott. Örökre. És visszafordíthatatlanul. 

A bátyám suhant a jégen, maga előtt  tolva a hólapátot. Nem vette észre a léket, amit a horgászok vájtak. Még mondott valami poént, amin mindenki remekül szórakozott, miközben én a parton állva vártam a sorsomat, amikor egy pillanat alatt eltűnt. Annyiszor, de annyiszor látom ezt a jelenetet mind a mai napig. Az egyik másodpercben még nevet, rám néz, a következő pillanatban már sehol nincs. 

Először mindenki azt hitte poénkodik. Aztán, amikor mindenki számára világosság vált, hogy mi történt, rohantunk segítségért, és a barátai is próbáltak segíteni. 

Mire visszaértem a Dunától nem messze lakó nagyszüleimmel, akikért elrohantam, már kihúzták őt a jeges vízből, de nem mutatott életjelet. Csak feküdt ott, mozdulatlanul, miközben mindenki kiabált, meg sírt. A falu orvosa is a közelben volt, próbálta újraéleszteni, amíg valaki egy nyilvános fülkéből értesítette a mentőket. Ugyan a bátyám újraélesztése sikerült, de túl későn. A kórházban még pár napig életben tartották, majd megkérdezték a szüleimet, felajánlják-e, az amúgy teljesen egészséges bátyám szerveit. 

Bátyám orvos akart lenni, életeket menteni. A szüleim felajánlották a szerveket, mert tudták a bátyám is ezt tenné. Túl jó ember volt. Túl jó ember. Okos, tehetséges, csak épp halott. 

Anyám sosem vádolt engem, de akárhányszor rám nézett, láttam a tekintetében a kérdést: "Miért nem Te haltál meg? Miért pont Te maradtál életben?"

Kegyetlen évek jöttek. Bátyámmal együtt meghalt édesanyám, és meghalt édesapám is. Bár a fizikai testük élt, de a lelkük halott volt. És meghalt a családunk. Sosem tudták feldolgozni bátyám elvesztését, és sosem kaptak arra választ, hogy miért? 

Én pedig vegetáltam közöttük. Szinte láthatatlan lettem a számukra. Elvégeztem az iskolát, majd egy gimnáziumba mentem tovább tanulni. Senkit nem érdekelt. Mintha én is meghaltam volna a számukra azon a délutánon. 

Aztán valahogy eljutottam az egyetemre is. Nos, nem orvos lettem, de ügyvéd igen. De ez sem érdekelte sem anyámat, sem apámat. Szerettem volna szemükbe mondani, hogy figyeljetek már rám, én élek, és nem lettem börtöntöltelék, hanem itt vagyok, és diplomát szereztem! De inkább hallgattam. 

 Bátyám halála után sokáig nem engedték le a gyerekeket szüleik a vízre, sem úszni, sem korcsolyázni, de ahogyan lenni szokott az idő múlásával eltűnt a félelem is az emberekből. 

Eljöttem a szülői házból. Nem volt maradásom. Késő éjjel volt, amikor hazafelé tartottam. Kocsival voltam. Magam sem tudom, mintha a semmiből jött volna. Egyszer csak oldalról belém jött egy kamion. Az első gondolatom az volt, hogy végre teljesül édesanyám kívánsága, és én is meghalok. Minden egy pillanat alatt történt, mint azon a délutánon. 

Emlékszem egy férfi hangjára. Beszélt hozzám. Minden homályban volt, semmit nem láttam, de végig hallottam a hangját. "Itt vagyok, segítek."  Én azt hittem a halál jött el értem. Úgyis mindenki úgy kezelt, mintha halott lennék, hát most legalább végre meghalok, és nem kell egy halott árnyékában éljek tovább. 

Ez a férfi fogta a fejem, amíg kiértek a mentők és a tűzoltók, hogy ne fulladjak meg a saját véremben. Ha ő nincs, akkor én már nem élnék. Hónapokig kórházban voltam, majd rehabilitáción. Amikor már újra egészséges voltam, elhatároztam, hogy megkeresem azt a férfit, és megköszönöm neki, amit értem tett. 

Hamar rátaláltam, sokkal hamarabb, mint gondoltam. Egy kis kávézóban találkoztunk. Amíg vártam, eszembe jutott, hogy vajon volt-e értelme ennek az egésznek? Elég egy köszönöm, egy ilyen tettért cserébe? Aztán megjelent a férfi, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy 15 évvel ezelőtt az ő életét is megmentette valaki. Egy új szívet kapott egy nagyon hideg téli éjszakán. Ott akkor abban a pillanatban tudtam, bár semmi bizonyosságom nem volt, hogy annak a férfinek a mellkasában az én bátyám szíve dobog. 15 éve halott volt, de még mindig vigyázott rám. És azon az éjjelen megmentette az életem. 

Ilyen volt az én bátyám. És én sosem értettem, miért neki kellett meghalnia. 

Vigyázzunk az életre, és szeressük az életet. Mert egy pillanat alatt megváltozhat minden.Hiszen csak egy másodperc, vagy talán annyi sem volt, amikor a bátyám elmerült a jeges vízben, és véget ért az ő élete, és valahol a mienk is... akiket itt hagyott. És csak egy rövidke pillanat volt, amikor a semmiből megjelent a kamion, és maga alá temetett engem. Egy váratlan pillanat. De minden megváltozott örökre. 

 

Szólj hozzá

élet halál remény csoda szervátültetés