Sokszor látom őket a végtelen mezőkön,  megragad rajtuk a tekintetem. Végtelen szeretetet árasztanak ők, ketten. 

Kicsit szétestek a napjaim. Sétálok a mezőn. Érezni szeretném a levegő friss illatát, érezni a végtelen nyugalmat, amit ez a hely kibocsát magából. Meglátom őket. Csak ülnek a mezőn, egy  középkorú hölgy, és egy idősebb tacskó kutya. Mosolygok. A hölgy kezéből eteti a kutyust, aki békésen várja az újabb és újabb falatot. Nem türelmetlenkedik. Megállok mellettük. Nem akarom őket zavarni, de valamiért úgy érzem, oda kell mennem hozzájuk, látnom kell őket közelről is. Annyiszor láttam már őket a távolból, és annyiszor csaltak mosolyt az arcomra. 

"Vaníliás csiga." - nevet a hölgy. "Nem tudtam, hogy szereti. De úgy látszik, ő mindent szeret, amit én eszek." - megsimogatja a kutyus fejét, aki egy vakkantással jelzi, kéri a következőt. Az étel elfogy, a kutyus mégsem csalódott. Elindul a mezőn, csak úgy komótosan. "Már 16 éves. 16 éve van velem jóban rosszban. Kicsit már házsártos, és válogatós, de azt hiszem elnéző lehetek vele szemben egy kicsit." - olyan szeretettel a hangjában mondja ezt, hogy csak mosolyogni tudok. 

"Mostanában sokszor eszembe jut a gyermekkorom. A dédipapám, a sparhet, amin finomabbnál finomabb ételeket készített, és a Duna illata. Egy kis faluban nőttem fel, közel a Dunához, és mindig érezni lehetett az illatát. Sokszor elgondolom, hogy megint ott vagyok annak a háznak az udvarán, és érzem a Duna illatát. Rég volt... nagyon rég. De, ha úgy érzem, feladom, akkor behunyom a szemem, és megint ott játszom az udvaron, és érzem azt a csodás, semmi máshoz nem fogható illatot. És akkor egy kicsit könnyebb."

"A dédpapa halála után édesanyám elhagyta a falut, felköltözött a városba, hogy ott majd könnyebb lesz az élet. Akkoriban minden városi ember vidékre vágyott, és minden vidéki ember városba. Így nem volt nehéz dolga. A dédipapám által hátrahagyott házat elcserélte egy akkor még önkormányzati városi lakásra, és azt gondolta, ezzel megváltást nyert a Mennyországba."

"Én pedig soha többé nem láttam azt a házat, azt az udvart, és a csillagokat. Hiába tekintettem fel az égre minden nap, valahogy minden olyan más volt. Emlékszem, utolsó éjjel a göncöl szekeret néztem, mert szerettem volna mélyen magamba temetni a látványát. Megőrizni a múltam, a gyermekkorom, a szépet."

"Édesanyám alkoholizmusa egyre erősebb lett. Már semmi más nem számított neki csak az ital. Megszerezni azt, minden áron, bármi áron. Az iskolában próbáltam palástolni hogy milyen nehéz is nekem, de egyre nehezebben ment. És egyre nehezebben ment, hogy helytálljak. Fiatal lány voltam, akkor diagnosztizáltak nálam egy súlyos betegséget, ami ugyan nem halálos, de megnehezíti a mindennapokat. A fájdalom... az állandó fájdalom, ami sokszor átvette felettem a hatalmat. Amikor a legjobban kellett volna éreznem magam, amikor még nevetnem kellett volna a világra, a világgal, akkor én mély depresszióban voltam, egy gyógyíthatatlan betegséggel, és állandó céltáblája az osztálytársaim gúnyolódásának."

"Vidéki egyszerű gyerekként én nem értettem a városiak nyelvén, és nem értettem, miért vagyok annyira más, mint ők, vagy miért tekintenek rám annyira másként, mint a többiekre. De valahogy végig csináltam. Magam sem tudom, hogyan voltam képes így leérettségizni, és szerezni egy olyan szakmát, amelyet sosem használtam, amelyet mindig is utáltam, talán, mert emlékeztetett arra a négy évre, amiben részem volt."

"Elvesztem. Ott álltam 18 évesen a semmi közepén, és fogalmam nem volt merre előre. Vagy hogyan tovább. Egyetemre nem mehettem, mert anyámnak kellett a pénz, és végtelen gyenge voltam ahhoz, hogy kiálljak magamért, és kiálljak az álmaimért. Nem akartam én nagy dolgokat. Tanár szerettem volna lenni. De még ezért sem voltam képes kiállni. Inkább elmentem dolgozni egy olyan helyre, ahol nem becsültek. Mint az iskola... ugyanaz az élethelyzet, csal a díszlet és a szereplők voltak mások.  Monotonan éltem az életet, egy alkoholista anyával, aki képtelen volt dolgozni, és a legtöbbször a helyi kocsmában töltötte az idejét, ahol hitelre ivott. "

"Emlékszem arra a pillanatra, amikor feladtam. Tudtam, hogy vége. Ez nem élet. Ez csak vegetáció, és én már nem voltam képes tovább vegetálni. Még mélyen bennem voltak az osztálytársaim bántásai, az anyám, aki fizikailag ugyan még létezett, de a lelke már régen halott volt, az alkohol, a jövőtlenség, és a fájdalom, ami egyre elviselhetetlenebbé vált. Még húsz éves sem voltam, de tudtam, nincs tovább. Ha ilyen ez az élet, akkor köszönöm, én nem kérem. Hányszor, de hányszor hallottam, hogy úgy végzed, majd mint anyád. Alkoholista, magányos senki leszel, a híd alatt. És én ezt nem akartam."

"Akkor Isten, akit gyűlöltem, mert ebben az életben kellett élnem, valahogy mégiscsak meghallott, és a segítségemre sietett. A boltban, ahol megvásároltam a pengét, hogy felvágjam az ereimet, a hirdetőtáblán megláttam, hogy vidékre, bentlakással magán állatmenhelyre és lovardába gondozót keresnek. Tudtam, a szívem és a lelkem érezte, hogy ott a helyem. Még azon a héten elindultam az ismeretlenbe, reménnyel és hittel telve"

"Egy mogorva nálamnál kicsit idősebb férfié volt az a csoda, a földi mennyország, ahol kutyák és lovak biztonságra leltek, és boldog életük lehetett. A férfi elzárkózott a világtól, mint ahogyan én is. Remeték voltunk mi, együtt, mégis külön. Megtanított, hogyan kell az állatokkal bánni, hogyan kell őket képezni, idomítani, tanítani. Emlékszem a szavaira: "Sose akarj a vezére lenni, légy a társa!" "  

"Otthonra leltem, a valaha kidobott állatok, és a csodálatos lovak között. Találtam egy világot, amelyben végre tudtam, ki vagyok, merre tartok. Mindez azért, mert hallgattam a szívem és a lelkem hívó szavára. Közben összeraktam a széthullott életem, a múltam, elengedtem a fájdalmat, a bántásokat, és elengedtem édesanyámat is. A saját életemért én vagyok a felelős. És el kell érkezni arra a pontra, amikor a rosszért, már nem a múltat, és nem másokat hibáztatunk,  hanem felelősséget vállalunk önmagunkért. A múltat nem lehet megváltoztatni, így nem tehettem mást, el kellett engednem, megbocsátani mindazt, amiről azt hittem megbocsáthatatlan. És békére lelnem, mélyen, legbelül."

"Egy csodás pillanatban beköszöntött a szerelem az életembe. Azt hittem örökké fog tartani, de csak hónapok boldogsága jutott nekem, és az az ember, aki valaha annyit jelentett a számomra, egyszerűen kisétált az életemből oly váratlanul, mint ahogyan megjelent. Még csak el sem búcsúzott. Tőle született az egyetlen gyermekem. És nekem megint a kutyák, és a lovak segítettek, hogy túléljem a fájdalmat, a csalódást."   

"Kutyás és lovas terápiával próbálok segíteni azoknak, akiknek hasonló érzésekkel, és hasonló múlttal kell szembenézniük, mint annak idején nekem. Annyi szépet és jót kaptam az élettől, és ily módon lehetőségem van meghálálni mindezt. Igen... van olyan ember, aki a fejemhez vágta, hogy úgy élek, mint az állatok. De nem érdekel. Boldog vagyok, és békét érzek. És ez a véleménye nem engem tükröz, sokkal inkább őt. Az emberek belém rúgtak, elárultak, megvetettek, az állatoktól szeretetet és megbecsülést kaptam. Lassan ötven éves leszek. Végre megleltem a békét, az egyensúlyt, a boldogságot. És ehhez kutyák és lovak kellettek."

"Van, hogy behunyom a szemem, és látom a kis parasztházat, benne a dédipapával, és érzem a Duna illatát. Aztán körbenézek az életembe, látom a kutyáimat, a lovaimat, és a gyermekemet, aki lassan már felnő, és folytatni szeretné a munkásságom. Azt hiszem ember ennél többet nem kívánhat az élettől."

A kutyus hangos ugatással jelezte, hogy ideje indulni. A hölgy még búcsúzóul rám nevetett. Sokáig néztem, ahogyan távolodnak tőlem. Behunytam a szemem, és egy pillanatra éreztem a Duna illatát.