Azt mondják minden ember, akivel életed során találkozol, okkal lép az életedbe, és mindenki megjelenése áldás, mert tanít. Persze vannak, akik úgy gondolják, hogy a negatív tapasztalás, negatív tanulás, rossz, és felesleges, és ilyenkor van a harag, a gyűlölet.

Régen én is azt hittem. Az utóbbi egy évben figyeltem meg tudatosan a velük való találkozás által kapott tapasztalást. Még volt olyan, akivel szemben volt bennem, düh, harag. Mert nem értettem, miért jött az életembe. Mert nem értettem, miért akart a részese lenni, ha azután elment. Szavak nélkül, hátrahagyva az ürességet, és a kérdéseket, amelyeket nem volt kinek feltenni. Később értettem csak meg, hogy micsoda célja is volt ezzel a találkozással az Univerzumnak. Később értettem csak meg, hogy micsoda áldás is volt a vele való találkozás, még akkor is, ha belehaltam. Ma már másként szemlélem a találkozásokat. Ma már nem marad bennem rossz érzés. Egyszerűen elfogadom, hogy bizonyos emberek csak egy kis ideig kísérnek az utamon, aztán, amikor már nincs mit tanulni tőlük, akkor elmennek. Néha búcsú nélkül. És már nincsenek kérdések sem. Egyszerűen csak megköszönöm, hogy velem voltak, és elengedem őket, békességgel. Nem miattuk, magam miatt. A 2014-es év bővelkedett nagy találkozásokban.

Ez év második felében volt egy olyan találkozásom, amelyet a kezdetekkor nem értettem. Akkor még tudatosan akartam megélni ezeket a dolgokat. Ma már nem. Ma már tudom, hogy engednem kell ezeknek a találkozásoknak, mert mindegyikkel célja van az Univerzumnak. 

Tehát nem értettem. Megannyi kérdést tettem fel magamnak, a barátaimnak, és a körülöttem lévő embereknek.... hogy miért? Miért is engedném őt be az életembe? De bármennyire is tiltakoztam ez ellen, odafenn jobban tudták, mire van szükségem, és egyik pillanatról a másikra már csak azt vettem észre, hogy ez a valaki, valami csoda folytán mérhetetlenül közel került hozzám. Fontos lett a szívemnek, és a lelkemnek is. Nagyon sokat tanultam tőle, általa. Ő volt az első ember, aki 15 év után el tudta nálam érni, hogy az addigi komfort zónámnak hitt lakásom négy fala közül kilépjek. 100 km.-re hagytam el az otthonom, napokra. Értetlenkedtem... kell-e ez nekem? Akarom-e én ezt?

Mellette, vele megtapasztaltam, hogy milyen, amikor nincs menekülés. Amikor nem tehetem meg azt, hogy beülve kocsimba hazamegyek a biztonságot nyújtó négy fal közé, megengedve ezáltal az embereknek, hogy ítélkezzenek felettem. Megtanultam nem menekülni. Így amikor egy kissé nehézkesre alakult családi összejövetelkor, amikor szintén szerettem volna eljönni, haza az otthonomba... nem tettem... ott maradtam... ezáltal nem maradt oka a családomnak felmenteni a lelküket, hogy igen... tényleg bolond... nem menthették fel a lelküket... és én nem akartam megvédeni velük szemben az életem. Hagytam, hogy azt gondolják, amit akarnak. Hiszen nem számít. Soha nem is lett volna szabad, hogy számítson ki mit gondol rólam... de ezt csak ennyi idősen fogtam fel... Tehát maradtam... és a végén csodálatosan alakult a délután.

Ezáltal a fizikai testbe búj lélek által tapasztalhattam meg, milyen is bízni a MÁSIKban. Egy másik emberben. Azt hittem ez a bizalom valahol kihalt belőlem, és soha többé nem is fogom meglelni. És nem is kerestem. Két kézzel löktem el magamtól az embereket attól való félelmemben, hogy csalódni fogok. És nem akartam csalódni. Ezért esélyt sem adtam senkinek. Neki igen! Hogy miért? Nem tudom ész érvekkel alátámasztani. Mert neki esélyt kellett adjak! Mert ez így volt megírva.

Ő általa élhettem meg csodás tapasztalásokat, lelhettem rá olyan célokra az életemben, amelyekről nem is tudtam, hogy valaha a céljaim lesznek.

És Ő volt az az ember, akit hosszú hosszú idő után beengedtem az otthonomba. Nagy lépés volt ez nekem. Nagyon nagy! És amikor ez megtörtént, rá kellett ébredjek, hogy egyetlen dolog lett ennek hozománya... egy csodás beszélgetés, egy finom kávé mellett. Tragédiák, drámák nélkül.

És Ő volt az, aki által az Univerzum, oda vezérelt, ahol lennem kell. A lovakhoz, a lovak szeretetéhez, a lovak iránti bizalomhoz, és egy másik nagy tanítóhoz, aki szintén az életem részévé vált.

Ezáltal a lélek által változott meg bennem nagyon sok minden, ez a lélek tanított meg engem nagyon sok mindenre, és ez a lélek az, akinek elvesztésétől már nem félek. Fájna... nagyon... de csak hálás lehetek érte, hogy megismerhettem, hogy mellettem volt, hogy tanított nekem. És, hogy szerethettem!

És már nem árnyékolja be a vele való kapcsolatomat  az attól való rettegés, hogy elveszíthetem. Hanem megélem vele a pillanatokat... azokat, amelyek megadatottak nekünk.... hogy szeretve, támogatva... meghallgatva egymást,  mehessen ki ki a maga útján.

Az idők folyamán megtanultam tisztelve szeretni. És őt nagyon szeretem, és nagyon tisztelem. Így, amikor fizikai síkon nem láthatom őt, nem ölelhetem át, akkor ez nem bánt, hanem tudom, hogy ez most az ő akarata... és nem sikítok, és üvöltök, hogy miért nem, hanem elfogadom ezt. Mert megtanultam tisztelve szeretni. ÉS nagyon szeretem őt, mert ő olyan ember, akit nem lehet nem szeretni.