Reggel még közösen ébredünk, és indulunk a napnak. Megbeszéljük, ki hova megy, mikor végez. Még puszival ébreszthetem, hozzábújhatok, vagy csak lefekszem mellé egy pillanatra, és nézem Őt. Az életemet, az életem csodáját! Gyönyörű kis arcocskáját, amely oly nyugalmat sugároz. Nézem, ahogyan veszi a levegőt, és csak mosolygok. Nekem Ő a minden. Az élet! Megsimogatom, óvatosan, nehogy felébresszem. Mert még élvezni szeretném ezt a pillanatot, ölelni őt, szeretni. Ébredezik, mosolyog. Ez a mosoly nekem a MINDEN. Milyen szerencsés is vagyok. Az iskolánál, már csak köszön. Nincs puszi, nincs ölelés! Ő már nagy. Délután egyedül jön haza. Aggódom... féltem, de meg kell bízzak benne annyira, hogy megengedjem ezt neki, és meg kell bízzak magamban annyira, hogy tudjam, ami tőlem tellett, megtettem, hogy felkészítsem őt az életre. Csörög a telefon. Hallom csillogó kis hangját. Mosolyog. "Anyukám, most mi legyen?" És tanácsot kér. Megbeszéljük, elmondja, hogy Ő, hogy szeretné. Beleegyezem. Nevetve köszön el! "Szeretlek!" Már nem tudok rá válaszolni... néma a telefon... várja az élete. Én pedig mosolygok! Mosolygok, mert a világ legboldogabb embere lehetek, mert itt van az életemben egy CSODA, akiért érdemes élni, aki miatt minden nap újabb és újabb fantasztikus pillanatokat tartogat, aki 11 évvel ezelőtt engem választott édesanyjának! Köszönöm Szellem, Univerzum, Sors, hogy ezt a kis életet rám bíztátok! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy méltó lehessek rá!