Régi életemben azt mondtam volna, túl sok hibát követtem el, túl sokszor hoztam rossz döntést... túl sokszor engedelmeskedtem a mások elvárásainak... túl sokszor szorítottam háttérbe magam. A mostani életemben már úgy fogalmazok... sokat tapasztaltam, de ezek mind kellett ahhoz, hogy ezt az életet élhessem... hogy azzá válhassak, aki vagyok.És most már őszintén tudom azt mondani... történt bármi is, nagyon szeretem ezt az életet... szeretem az életem!

Mindig csodálom a gyermekeket... őszinték... néha bántóak... de őszinték... még nem tanultak meg játszani... még nem ismerik az élet szabályait... és milyen fantasztikus is ez! Most olvastam egy bejegyzésben, hogy minden keresztény családban el kellene hangoznia, annak a mondatnak, hogy nekünk erre nem telik, hogy ezáltal is a gyerekek alázatosságot tanuljanak, és mértékletességet.... hát ennyit a vallásokról... az én hitem szerint bármit el lehet érni, bármit meg lehet teremteni, ha tiszta szívből, őszintén szeretnénk. De ez a társadalom a különböző vallásokon, és hittanórákon keresztül már egész pici korban bele neveli a gyermekekbe a félelmet, bele neveli, hogy fogadja el a sorsát... mert különben a pokolra jut. Miközben oly sok ember észre sem veszi, hogy már a pokolban van... saját életének poklában... mert cipeli a családi mintákat... mert álkeresztény tanításokkal vértezi fel magát... a pokoltól való félelmében.  Azt mondják a vallásosság annak való, aki fél a pokoltól... a spiritualitás pedig annak, aki már járt ott. Hát... én már jártam ott. Saját életem, saját félelmeim.... és a mások által rám erőltetett normáknak éltem, ezáltal eljutottam a saját életem poklába. Nem szerettem ott lenni... kerestem a kiutat... és megtaláltam... ma már tudom, hogy csak saját magam szabhatok határt álmaimnak, vágyaimnak.... és erre nevelem, erre tanítom a gyermekem is... Merjen hinni magában! Nem számít ki mit mondd, vagy gondol!!!! Soha ne engedje, hogy mások éljék az életét! Soha ne higgye el azt, hogy erre vagy arra nem képes! Mert bármire képes lehet. Ha elindul egy úton, és már az az út nem okoz számára boldogságot... akkor változtasson az úton, mert valószínűleg nem az ő útja... de nem azért, mert képtelen megvalósítani... csupán azért, mert mást kell teremtenie, létrehoznia! 

Egy évvel ezelőtt még olyan bőszen hittem, hogy semmire nem vagyok képes egyedül! És egy év alatt bebizonyítottam, hogy bármire képes vagyok! Nem másoknak szolgáltam bizonyságul, hanem önmagamnak. Önmagamba vetett hitem egyszerre elkezdett vissza térni... megismertetve ezáltal az élet csodáival, az élet szépségeivel.

Hosszú hosszú éveken át voltam alázatos, tűrtem el bármit... aztán eljött az az idő, amikor már nem tudtam tovább folytatni az életem. Végre magamra kellett  gondoljak, és a gyermekemre... arra a kis csodára, aki engem választott édesanyjának.... oly sokszor adott ez nekem erőt... annyiszor, de annyiszor álltam fel, és kezdtem elölről, mert ő itt van nekem... és érte bármire képes lennék... és most már magamért is... kettőnkért pedig a világot képes lennék kifordítani a négy sarkából... ketten együtt pedig csodákat teremtünk nap, mint nap!

Most élsz... most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád.. megbosszulja önmagát.... mondja a dal... de ma már tudom... nincsenek hibák... csak tapasztalások.... és az élet nem bosszul meg semmit.... csupán addig ismétli a leckéket, amíg meg nem tanuljuk belőle, amire szükségünk van. Ha nehezen tanulunk, akkor egyre erősebb, és egyre fájdalmasabbak lesznek ezek a leckék... míg a végén úgy érezzük... nincs tovább... eddig bírtuk... és akkor érkezik el az a fantasztikusan csodálatos változás... mert az ember megadja magát a sorsának... már nem küzd... már nem akar harcolni... letérdel... és csak annyit mondd! Oké itt vagyok... rendelkezzetek velem! És ezáltal bekerülünk olyan energiákba, amelyek szebbé, csodálatosabbá teszik az életünket.

És egyszer csak észre vesszük, hogy az élet nem a túlélésről szól. Én ezt tettem... túl akartam élni... nem volt más tervem... fel kell nevelni a gyermekem... ezért a túlélésre játszottam... és nem vettem észre, hogy az élet milyen csodálatos is. Nem vettem észre, hogy nincs annál fantasztikusabb dolog, mint hajnalban kimenni a kertbe, hallgatni az ébredező város zaját, a madarak csicsergését, és jó mélyen belélegezni a harmatcseppes levegőt. Nem vettem észre, hogy nincs annál csodálatosabb, mint amikor az akvárium megtelik pici élettel... nézni a pár órás kis halakat, ahogyan örülnek az életnek. Sokszor nézem őket mostanában is! Olyan picik még, szinte teljesen átlátszóak. És mintha tudnák, hogy figyelem őket... egészen közel úsznak az üveghez....  és ezek csak egy egy apróságok... életünk minden perce tele van ilyen csodákkal... de amíg a túlélésért küzdünk... amíg csak alázatosak vagyunk, és elviselünk bármit, addig nincs lehetőségünk észre venni az élet csodáit!

Meg kell tanulnunk élni! Meg kell tanulnunk felismerni a csodákat! Meg kell tanulnunk eldobni a családi mintákat.... hogy a történelem ne ismételhesse önmagát generációkon át! És meg kell tanulnunk elfelejteni a múltat... tovább lépni... hogy már ne fájjon.... nem hibáztatni önmagunkat, és másokat... mert, ami megtörtént, már megtörtént... változtatni nem lehet rajta... egyetlen dolgot tehetünk... tovább lépünk... és álmodunk egy világot magunknak!!!! Olyat, amiben élni szeretnénk! "Álmodj egy nem létező világot, és álmodd valódivá!" Kell ennél több?