A 21. században élünk.  Az internet világában már lehetőségünk van különböző gyermeknevelési módszerek elolvasására, elsajátítására, pszichológusok, pszichiáterek véleményeinek megfontolására, és mindenre, amivel, még azok is jobb szülővé válhatnak, akiknek erre  a családi minták nem sok esélyt adtak. Ilyen voltam én is. Mégsem olvastam össze semmit, egyszerűen csak hallgattam a szívemre, a megérzéseimre. Sosem hagytam sírni a babámat, ha kellett egész nap a karjaimban volt. Ha kellett éjszakákat voltam ébren vele, mellette. Mindig a szívemre hallgattam, a sok érkező jó tanács közül pedig csak azokat fogadtam meg, amelyeket erre érdemesnek találtam. És úgy érzem, a szívem nem tévedett, mert egy csodálatos kis ember édesanyja lehetek, akivel soha semmilyen problémám nem volt. Voltak nehézségeink, amelyeken kéz a kézben léptünk át. De mindent megoldottunk együtt. Mindig arra kérem, mondja el, ha bajban van, mert együtt kimászunk belőle. Így is úgy is megtudom, csak próbáljunk meg megelőzni egy nagyobb gondot azzal, hogy már az elején értesülök a dolgokról.

Sosem üvöltöttem vele, sosem kiabáltam, még csak a hangom sem emeltem fel... na jó... talán egyszer kétszer az elmúlt évek alatt. Megütni sosem ütöttem meg, ahogyan meg sem büntettem  soha. Vagy én vagyok olyan szerencsés, hogy nem kellett ezekhez az eszközökhöz folyamodjam, vagy valóban a legjobb gyermeknevelési módszert választottam, a szívem szavát.

Nehéz megvédeni őt a hétköznapoktól, nehéz megvédeni őt az iskolai kihívásoktól. A tanulás nehézségeire még rárakódik egy lassan kamaszkor, és, hogy az osztályban mindenki kezdi próbálgatni a szárnyait, illetve a határokat átlépni. Volt, hogy rossz jegyeket hozott haza. Az osztálytársainak egy része ezáltal azzal fenyegette, hogy így legalább, majd büntetésből nem fog menni lovagolni. Nem ezt tettem. Megbíztam benne annyira, hogy tudjam, mindent el fog követni, hogy ezeket a rossz jegyeket kijavítsa. És ezt is tette. Folyamatosan hozza haza a jobbnál jobb jegyeket. Nekem is vannak rossz napjaim, és biztos vagyok benne, hogy neki is. Amikor én ennyi idős voltam, mint ő, mindig azt hallottam édesanyámtól, "bárcsak annyi problémám lenne, mint neked!" Pedig nem szabad elbagatellizálni az ő problémáikat, hiszen ezek nekik ugyanolyan fontosak, mint nekünk a sajátjaink, és sokszor éppúgy tanácstalanul és kétségbeesve állnak egy egy próbatétel előtt, mint mi felnőttek. Nem mondhatjuk nekik, hogy mi a te problémád, a mienkhez képest. Hiszen nekik éppolyan nagy gondnak számít, hogy vajon tetszik-e annak a bizonyos fiúnak, vagy mit kezdjen egy hülyén viselkedő osztálytársával. Egyetlen dolgot tehetünk, meghallgatjuk őket, és esetleg tanácsot adunk nekik, hogy mit is kellene tegyenek. Mert ezáltal fogják tudni, hogy majd ha még nagyobbak lesznek, akkor is itt leszünk nekik, és segítünk, meghallgatjuk őket... megtanulhatják, hogy őszinték lehetnek velünk.

Mást sem lehet hallani, mint annyi felnőtt üvölt, bünteti a gyerekét, egy egy rossz jegyért vagy bármiért, amit felnőtt fejjel helytelennek vél. Nem lenne egyszerűbb nevelni őket? Mire megyünk a büntetéssel? Mire megyünk az üvöltéssel? Mire? Inkább tanítsuk meg őket a tiszteletre, tanítsuk meg őket a bizalomra, és tanítsuk meg őket a szeretetre. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, nekik is. Nekünk felnőtteknek is hullámzó tud lenni a teljesítményünk, akkor miért várjuk el a gyermekeinktől, hogy mindig csak és kizárólag a legjobban teljesítsen? Miért várjuk el tőlük a lehetetlent? Valóban azt hisszük, csak akkor lesz jobb életük, mint nekünk, ha csak ötöst hoznak haza? Inkább tanítsuk meg őket az élet szeretetére, a boldogságra, az örömre, a hálára, az őszinteségre, és arra, ha valamilyen helyzet nem tetszik nekik, akkor merjenek lépni, és tanítsuk meg nekik az önbizalmat! És ezáltal sokkal többet adtunk nekik, mint az iskolai ötös osztályzat.

Ma a gyermekem sírt az iskolában, mert a barátnője már nem a barátnője, és ezt le is írta neki egy papírra. Mindezt azért mert szerinte Ő hazudott. Haza felé a kocsiban sokat beszélgettünk. Nem mehetek be az iskolába, vagy hívhatom fel ennek a kislánynak az édesanyját, vagyis megtehetném, de teljesen felesleges lenne, hiszen nem ez a feladatom. Nekem az a kötelességem, hogy megtanítsam neki, hogyan reagálja le az ilyen helyzeteket, és ezáltal már tudni fogja, hogy mit is kell legközelebb cselekedjen. Ha felnőtt lenne, akkor azt mondanám, hagyja az egészet, mert egy ilyen barát, nem barát, és teljesen felesleges, hogy az élete része maradjon. De mivel ő egy osztálytárs, akit nem lehet kikerülni, nap, mint nap, azt tanácsoltam neki, hogy ne engedjen az érzelmi zsarolásnak. És soha ne essen abba a hibába, talán nem is ez a legjobb szó, de jobb nem jutott az eszembe, hogy könyörögjön bárki barátságáért is! Mert ennél ő többet ér! Soha ne engedje, hogy megalázzák, főleg azért ne, mert egy másik gyermek titkát szerette volna megőrizni. Soha ne alázza meg magát mások előtt a szeretetért! Kértem tőle, hogy írja le ő is egy papírra, hogy "nekem nem kell egy ilyen barát!" És pont az a kislány ír le ilyeneket egy papírra, és zsarolja érzelmileg a gyermekemet, aki a nagyapjával is úgy beszél, mint a kutyával. Bár én a kutyáimmal is szebb hangnemet ütök meg. Ez a kislány folyamatos büntetésben van, és üvöltözésekben van része, miközben egyetlen fontos dolgot nem tanítanak meg neki otthon, tisztelni mindenkit, bárkit, önmagunkat. Hiszen az ötös osztályzat a lényeg, minden más mellékes! Remélem sikerül meggyőzni a csemetémet, nem kell mindenkivel jóban lenni, nem kell mindenkivel barátkozni. Azokkal kell, akik most is megvédték. Ezt a kislányt meg felejtse el.... vagy béküljenek ki, de ne rögtön és azonnal, amikor ez a kislány mondja, mert ne ugráljon Ő úgy, ahogyan a másik fél fütyül. Igenis érezze ez a kislány, hogy a tetteknek következménye van!

Imádom a 11 évesek problémáit, és ahogyan meg tudja őket viselni egy egy történet. Szeretek velük iskola után beszélgetni, szeretem hallani ők hogyan látják a dolgokat, a lányom, az osztálytársai. Mert jó velük beszélgetni. Jó látni, hogy egy egy kivétellel szuper kis csapat, szuper osztály, ahol  összetartanak! És szeretem ezen helyzeteket is, mert ezáltal tudok segíteni a gyermekemnek, hogy hogyan is álljon egy egy ilyen szituációhoz. Hogyan próbálja meg kezelni, hogyan próbálja meg "nem a lelkére venni". Csak tanácsot adhatok neki, elmondhatok több lehetőséget, és tudom, hogy a lehetőségek közül a lehető legjobbat fogja választani. Mert megbízom benne, mert megbízom magamban, hogy jól nevelem. Üvöltés, agresszió, büntetés nélkül! Mert, amit szép szóval nem tudunk megbeszélni, másként sem fogunk tudni!

Sokat lehet szidni ezt a mai oktatási rendszert! De nem a tanárok hibája, és nem is foghatjuk a tanárokra, hogy mi szülők elfelejtjük nevelni a gyerekeinket. Elfelejtjük tisztelni őket, elfelejtjük, hogy ők is emberek, és mi nagy és okos felnőttek az egyszerűbb utat választva büntetünk, üvöltünk, ahelyett, hogy beszélgetnénk, szeretnénk, támogatnánk. Persze sokat dolgozunk, és még ott a háztartás és minden egyéb! De ettől még kötelességünk nevelni, és nem az iskolától elvárni, hogy még ezt a feladatot is átvegye tőlünk, utána meg fennhangon szidni az iskolát, a tanárokat, mert persze mindenki hibás, hogy a gyerek agresszív, neveletlen, ne adj úristen bunkó! Ez nem a tanárok, az oktatás felelőssége, hanem nekünk, szülőké! A mi feladatunk, a mi felelősségünk! A mienk! Tanítsuk meg végre a gyermekeinknek a tiszteletet! Neveljük már végre a gyerekeket szeretettel, megértéssel, tisztelettel! Többre megyünk vele, mint az üvöltéssel, büntetéssel!