2015. már 19.

"Ne merd feladni az álmaidat!"

írta: Kata Vank
"Ne merd feladni az álmaidat!"

konnyekkel-irt-almok-01

 

Elhatároztam. Megingathatatlannak éreztem magam a döntésemben. És éreztem, helyes elhatározásra jutottam. Mert megkönnyebbültem, mert nyugalmat éreztem. Vagyis, eldöntöttem, hogy feladom a lovaglást. Aztán, ahogy később meg is fogalmaztam, két óra múlva lóháton róttuk a kilométereket. Erről itt olvashattok: http://leleksuttogas.blog.hu/2015/03/17/engedd_hogy_megoldodjon_engedd_hogy_minden_rendben_legyen

Szerettem azt a napot, azt a délelőttöt. Mert ismét érezhettem azt, amiért elkezdtem a lovaglást tanulni. Talán nem is a lovaglás a lényeg, hanem a lovak, és most már biztosan állíthatom, hogy azon emberek is, akikkel a lovak, a lovaglás által megismerkedhettem. Mert gazdagabb lettem velük, gazdagabb lettem általuk. És oly sokat tanultam ezen idő alatt. Valamiért időnként mégis el akarnám dobni ezt az egészet. Miért? Nem tudom! De, az élet, isten, sors, Univerzum, Szellem nevezzük bárminek ismét bebizonyította számomra, hogy ahol lennem kell, ott leszek, amelyik út az enyém, visszatesznek rá. Oly sziklaszilárdan elhatároztam, hogy befejezem, oly sziklaszilárdan tudtam, hogy számomra ez az út véget ért. Én ezt éreztem, de odafenn pedig azt, hogy ennek még nincs vége. Itt és most ez az út még folytatódik, még mennem kell rajta tovább! És jött Szilvi, Erika, Csenge, Basa, Peggy... és mentem tovább az úton, velük, mellettük, általuk. Mert még mennem kell tovább... még nem állhatok meg... még nem fordulhatok vissza... mert ez az út még tartogat számomra valamit, amiért még nem térhetek le róla. Hogy mit? Hát a csodát, mert a szeretet néha négy lábon érkezik, és patája van.

A lovak annyi mindent tanítottak nekem, Basám által annyi mindent láthatok másképpen. És hosszú idő után Basa az, akit úgy érzem, annyira megszerettem, hogy fájna, ha nem lenne már az életem része. Embereknek ezt a gyermekem kívül még nem sikerült elérnie. Jöttek mentek az emberek az életemben. És, aki jött szívesen fogadtam, aki ment, megköszöntem neki, hogy az életem része volt, és harag nélkül engedtem az útjára. Mert tudtam, hogy már nem adhatunk egymásnak, és minden tovább erőltetett kapcsolat, csak energiaveszteség lenne, és nem adnánk ezáltal egymásnak, csak elvennék. És ennek nem láttam értelmét.

És akkor besétáltam egy lovardába. Nem lovagolni akartam én, de még csak nem is a lovak miatt. Hogy miért? Mert be kellett oda menjek. Elkísértem valakit, aki szintén nem lovagolni akart. És az első megtett lépések után éreztem valamit, valamit, amit még addig talán sohasem. Valamit.... A lelkem megnyugodott... mert tudta, hazatért. És másnap már ott ültem egy lovon, és eljött az ideje, hogy valóra váltsam az álmom. Egy álmot, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik. Egy álmot, amelyről azt sem hittem, hogy az enyém. De odafenn tudták jól. Nagyon is jól tudták. És valószínűleg azóta is mosolyognak. Meg kell hagyni, olyan jól végezték a dolgukat, hogy mire felocsúdtam, már lóháton voltam. És mind a mai napig nem tudom, hogyan jöttek azon lépések, hogy egyszer csak ott álltam a lovardában, és tudtam, ennél jobb helyen nem lehetnék. Az Univerzum nagy varázsló, az már egyszer biztos. A legjobb varázsló! Főleg, ha hagyjuk, hogy tegye a dolgát, és nem akarunk az árral szembe úszni. Mert akkor is eléri a célját, maximum, mi érezzük magunkat sokkal rosszabbul közben. És azalatt az idő alatt, amióta a lovak, a lovaglás elsajátításának feladata az életem része, annyi mindent tanulhattam, amennyit eddigi életemben összesen. Annyi mindennel lettem gazdagabb, hogy leírni sem tudnám. És boldog vagyok. Annyi mindent tapasztalhattam, hogy ezáltal emberként is több lettem. Sokkal több! És az élethez való hozzáállásom is merőben más lett. Mert legyen mögöttem bármilyen nehéz nap, legyen mögöttem egy át nem aludt éjszaka, ha lóháton lehetek, elfelejtek mindent, és csak mosolygok. Mert minden egyes lóháton töltött pillanat egy csoda! Egy álom! És néha mégis eldobnám ezt. Eldobnám....

Délután már gyermekemmel együtt pattantunk nyeregbe. Csengével töltött délelőtt után, Basa lett a társam. A legutóbb történt összeveszésünket Szilvi szerint így lehet a legjobban megoldani. Nem haragudtam Basára. Tudtam, hogy az, hogy nem azt tette, amit szerettem volna elérni nála, nem az ő hibája volt. Hanem én voltam annyira határozatlan, hogy bármit megtehetett alattam, és ezáltal meg is tett. Akkor dühös voltam. Utólag már tudom, Basa azon a délutánon is tanított nekem nagyon is sokat! Többek között az, hogy még nagyon az elején járok eme  csodás útnak, és még oly sok mindent kell tanuljak. És azt is, hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy nem érez az ember iránta dühöt. Azon az éjszakán, amelyet végig gondolkodtam, hogy meghozhassam a legmegfelelőbb döntést, láttam a táskámon a fogai nyomát, mert egyszer észrevétlenül elemelte, láttam a mellényemen azt a foltot, amit Ő kent oda egy nagy összebújásunk alkalmával, és csak mosolyogni tudtam. Mert soha nem hittem volna, hogy lehet egy lovat ennyire szeretni. Mert Ő számomra nem csak egy ló... nem csak "valami", ami hozzásegít ahhoz, hogy lovagoljak, nekem ő a nagy tanítóm, egy sokat látott lélek! Egy csoda! 

Tehát együtt lehettünk. Szilvi megmutatott nekem annyi mindent. Többek között, mit is kell tegyek, ha az én Drága Barátom, megmakacsolja magát, és öszvérnek áll. Elmagyarázott sok mindent, és ezeket meg is értettem! És végig mosolyogtam az órát. Mert Basám csodálatosan teljesítette a kéréseimet, és rá kellett jöjjek, Basám tud rendes iramban is sétálni, ügetni. Basa mindent tud.... csak van annyi esze, ha a rajta ülő lovas nem elég határozott, akkor nem csinálja meg. Feleslegesen nem dolgozik! És milyen igaza is van. És azon a délutánon az én Drága Basám igazi táltos paripaként viselkedett. Az én csodaparipámmá vált. Az is volt ő mindig is, csak azon a délutánon szárnyalt. És még közelebb került a szívemhez. Mert Ő nem csak egy ló! És én elakartam dobni ezt az egészet. De szerencsére odafenn figyeltek rám, mint mindig. Hagyták, hogy gondolkodjak, döntsek, aztán léptek. Mert ők tudták, hogy nekem mi a jó!

Amikor mosolyogva megtettem a sokadik körömet, sikeresen bevéve minden kanyart, megcsinálva a feladatokat, akkor Szilvi csak annyit mondott: "És ne merd nekem feladni az álmaidat, csak azért, mert volt, hogy valami nem sikerült!" ... Nem adom fel... mert számomra is világossá vált, hogy nekem ez a minden! És talán csak az égiek tudják, hogy miért is kellett nekem ezelőtt pár hónappal érintkezésbe lépni a lovakkal... talán csak az égiek tudják, miért is kell nekem ez az út. Mert bár nem ismerem a tervüket, de azt tudom, ez sokkal többet rejt, mint pusztán a lovaglás tudományának elsajátítása. Ebben sokkal több van.

Vajon nekem a lovaglás az út, vagy ez fog elvezetni engem egy következő állomáshoz? Nem tudom... és bár próbáltam kideríteni... ezt még homály fedi. Nem kell nekem mindent tudni. Nekem egyetlen feladatom van. Élvezni, szeretni ezt az utat, kitartani, nem feladni, mert valami nagyszerű dolog vár rám az út végén, és csodálatosabbnál csodálatosabb dolgok az úton. És hinni... hinni, hogy nem véletlenül alakul úgy az életem ahogyan alakul, és hagyni, hogy az égiek rendezzék a dolgokat! Értenek ők hozzá nagyon!

És hálásnak lenni minden varázslatos pillanatért, megköszönni azon emberek munkáját, akik segítenek nekem, akik megfogják a kezem, és átsegítenek egy egy nehéz helyzeten! Pár hónappal ezelőtt a lehető legjobb helyre vezéreltek engem az égiek! Mert nem csak lovasoktatást kapok  én minden alkalommal! Sokkal többet! Ennél sokkal többet. Leckét az életről, a szeretetről... a csodákról! Köszönöm nekik! 

Szólj hozzá

célok hit álmok kitartás feladás