A tegnapi írás http://leleksuttogas.blog.hu/2015/03/16/neha_ott_kell_hagyni_mindent_neha_el_kell_menni.

Gondolkodtam, és el voltam keseredve. A tegnapi katasztrofálisan sikeredett lovaglás után,  dühös voltam, nagyon. Nem a lóra, Basámra... magamra... mert nem tudom megcsinálni. De úgy éreztem, ideje befejezzem. Annyit kértem az Univerzumtól, segítsen olyan döntést hozzak, amely a javamat, és a legfőbb jót szolgálja. Segítsen, hogy úgy hozzam meg a döntést, hogy a lelkem megnyugodjon. Azt tanultam, hogy nincs jó vagy rossz döntés, csak döntés van. Emiatt legalább nem aggódtam. Tudtam a szívem mélyén, hogy bármilyen végső elhatározásra is jutok, az olyan döntés lesz, amit meg kellett hozzak. Tudtam, ha meghozom a döntést, nem fogok később azon gondolkodni, hogy MI LETT VOLNA, HA... mert tudtam, hogy az az elhatározás, amit meghozok a leghelyesebb lesz. Megbíztam magamban. Talán tényleg tévedtem. Talán tényleg egy olyan álmot szerettem volna megvalósítani, amit nem kellett volna. Pár hónappal ezelőttig nem is volt kapcsolatom a lovakkal. Pár hónappal ezelőttig nem jelentettek nekem semmit. Talán tényleg nem kellet volna ennyi idősen belevágni ebbe a feladatba. Lovaglás... lovagolni tanulás... talán tényleg nem kellett volna... Hiszen nem is tudtam, hogy ez az én álmom! Csak láttam egy you tube videót, ahol egy férfi a tengerparton lovagol, láttam az arcát, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy én is átélhessem ezt. Mert az arcán azt a boldogságot láttam tükröződni, amelyet ezelőtt még sohasem. És én is szerettem volna átélni ezt! Megtapasztalni! Ezt a boldogságot! Ezt a csodát! A szobában ülve sokkal könnyebbnek tűnt ez az egész... sokkal könnyebbnek... sokkal... És most itt vagyok. És talán végleg szögre akasztom a kobakom. Mert nem látom már értelmét ennek az egésznek. Nem látom a szépségét sem... csak a dühöt... magam iránt... miért is kezdtem én ebbe az egészbe? Vagy, amikor először felmerült bennem a gondolat, hogy befejezem, miért is hagytam magam rábeszélni a folytatásra? Miért kell nekem állandóan olyan dolgokért küzdenem, amelyekbe úgyis belebukok? Miért nem vagyok képes felismerni az intő jeleket már az elején? Miért várom meg, amíg fáj valami? Miért?

Miért hagytam, hogy egy lélek, mint Basa ennyire közel kerüljön hozzám? Miért szerettem meg annyira, hogy már hiányozna, ha nem láthatnám? Miért ismertem meg az összes lovat, és oly soknak a történetét? Miért szerettem meg a ló illatot? Miért leli meg a lelkem a békét a lovardában, a lovak közelében? Miért váltotta fel bennem a félelmet a szeretet? Miért érzem, hogy a lelkem hazatalál, akárhányszor átlépem a lovarda kapuját? Miért, ha mégsem ez az utam? Miért, ha mégsem ez a feladatom? Miért?

Elhatározásra jutottam. Befejezem. Végleg. Mert nem látom értelmét. Feleslegesnek éreztem minden további beleölt energiát. Ez már nem az én utam, és talán sosem volt az enyém, csak el szerettem volna hitetni magammal, hogy az enyém. Éjszaka már azt sem tudtam, tényleg szeretem-e ezt az egészet, vagy csak folyamatosan elhitettem magammal, hogy ezt érzem. Még elolvastam egy üzenetet. "Nem feladni, csak átértékelni a dolgokat! És, ha nincs belőle jó érzésünk, ha túl nagy a megterhelés, akkor hagyni kell! Ez nem feladás!" És megnyugodtam. Átértékeltem a dolgokat! Nem feladtam, átértékeltem, és rájöttem, nem tudom tovább csinálni! Mert felesleges lenne. Teljesen felesleges. Megtanultam, amit meg kellett, és ideje tovább lépni. Nem ragadhatok bele egy élethelyzetbe, csak azért, mert nem merem vállalni a tetteim következményét. Éveken át játszottam ezt a játékot! Nem tehetem meg ezt még egyszer önmagammal. Nem! Lépnem kell!

Álomra hajtottam a fejem, és még azon gondolkodtam, mit is fogok csinálni a hirtelen megszaporodó szabadidőmben. Mert valamit kell, hogy találjak, hogy a lelkem ne háborogjon. Valamit muszáj lesz. Elviszem a gyermekemet ezek után is az órákra. De nem kísérem fel. Lenn maradok a kocsiban. Soha többé nem fogok felmenni oda. Soha többé! Jól el leszek én az autómban. Nem megyek többé a négylábú patások közelébe. Soha többé! 

Hajnali három órakor még kimentem a levegőre. Néztem a csillagokat, jó nagyokat lélegeztem. És hallgattam a csendet. Befejezem! Soha többé nem ülök lóra, és még a közelükbe sem megyek. Soha többé. Fáztam. Bementem a lakásba. Levettem a mellényem. Észre vettem egy foltot rajta. Tegnap délelőtt csinálta Basám, amikor összebújtunk. Mosolyogtam. Hihetetlen szeretetet éreztem, az én Drága Basám, és mindenki drága Basája, az én nagy tanítóm, makacs, akaratos ló iránt. Befejezem.... abba hagyom a lovaglást! Abbahagyom. 

Hamar eljött a reggel. Iskolába menet megbeszéltem a gyermekemmel, hogy soha többé nem megyek. Őt el fogom vinni, de én nem megyek. Nem volt tőle boldog, de megértette. Megmagyaráztam neki, és ezzel magamnak is. 11-re be kellett volna menjek a lovardába. Felhívtam őket, kértem a telefonhoz Szilvit. Mondtam neki, hogy ne várjon, mert nem megyek, se most se máskor. A gyermekem menni fog, de én soha többé! Szilvi nem hagyta annyiban. Beszélgettünk, és végül csak elmondtam mindazt, ami bántott, amiért eme elhatározásra jutottam. Ismét úrrá lett rajtam a düh. Nem gondolkodtam, csak mondtam, és mondtam. Kértem tőle, hogy nézze el ezt nekem, de ennek most ki kellett jönnie belőlem, mert itt mardosott belülről. Valahol a beszélgetés közepén már abban maradtunk, hogy akkor jó, most nem megyek be, de a legközelebbi órára már elmegyek. Aztán úgy fejeződött be a telefonálás, hogy... oké.. jó... rendben.. 11 órakor landolok. Mosolyogtam. Hát igen... ennyit a szilárd elhatározásomról! Ennyit az egész éjjel minden oldalról körüljárt, kellő megfontolással meghozott döntésemről! És mosolyogtam. Mert már tudtam, éreztem, érezte a szívem és a lelkem, hogy minden rendben van. Megyek, ott leszek 11 órakor. Mert ott kell lennem. Hol máshol is lehetnék?

Leparkoltam. És mosolyogtam. Mert boldog voltam. Nagyon. Felmentem a lovardába. Korán érkeztem. Még jött egy óvodás csoport órára. Volt időm kedvenc rajzfilmfigura lovamat, Csillámot kipucolni a bogáncsoktól. Beszélgettem vele, és a többiekkel. A csoda patásokkal! Az univerzum leggyönyörűbb teremtményeivel! Az én nagy tanítóimmal. Szilvi és Erika, két fantasztikus oktató. Kimentünk terepre. Életemben először egy totálisan végződött lovaglóóra után, mégis úgy döntöttek, elvisznek, elvezetnek engem, terepen. Csenge mamát kaptam. Tapasztalt, 22 éves, nyugodt ló, aki még véletlenül sem ugrik be vágtába. Szilvi Basámmal jött. Basával, aki olyan segítően állt hozzám kezdő lovashoz, akinek hátán annyi de annyi mindent megtapasztalhattam, aki észrevétlenül nőtt hozzá a szívemhez. És a sok sok közösen vett óra után, most velem lehetett az első tereplovaglásomon, még akkor is, ha nem az ő hátán ülve tettem meg ezt. De ott volt Ő is. A részese lett, a részese volt. Jött velünk Erika is, egy pónin. Először azt hittem viccel, de valóban Peggy pacin tartott velünk. Mert szerette volna tudni, Peggy milyen terepen, és ezt csak úgy tapasztalhatta meg, ha vele jön ki. Már az első lépések nagy nevetésbe torkollottak. Ezáltal az a nagyon kevés aggodalom is eltávozott belőlem, ami még bennem volt. És szerettem, szerettem minden egyes pillanatát ennek az egésznek. Szerettem, ahogyan sétáltunk Csengével, szerettem lehajolni rajta, ha jött egy faág, szerettem megtanulni, hogyan kell lejtőn le és felmenni lovon. Szerettem megtanulni, hogyan is kell a lábammal és a testemmel kommunikálni vele úgy, hogy értse, mit is szeretnék. Szilvi, és legfőképpen Erika pedig folyamatosan mondta, mit és hogyan kell csináljak, hogy minden rendben legyen. Erika belovagolt bátor paripájával,  Peggyvel a pónival mellém, és folyamatosan szemléltette a dolgokat. És azt is megtanulhattam, hol is kell "belerúgni" (értsd képletesen) a lóba, ha nagyon nem azt csinálja, amit én szeretnék, vagy, ha azt csinálja, amit ő szeretne. Szilvi megjegyezte, hogy egy lónak nem fogok tudni fájdalmat okozni. Lehet fájdalmat okozni neki, de az már állatkínzás. Vagyis ne féljek a lábam használni. Nem bántom őt ezzel, viszont egyértelművé teszem a vágyam. Hiszen, hogyan csinálná a ló, amit én szeretnék, ha magam sem tudom! Aztán egy jót nevettünk azon, hogy helyben forogni egy lóval sem sokan tudnak! Mert ugye tegnap drága Basámmal ezt tettük. Ezen a délelőttön már tudtam nevetni rajta. Mint ahogyan ezen az egészen. A szikla szilárd elhatározásomon, hogy én soha többé nem ülök hátasra, és eme kimondott mondataim után pár órával már róttuk a kilométereket Csengével. Mert talán mégis csak az én álmom. Hiszen ki másé is lenne?

Amikor először felmentem ebbe a lovardába, már akkor úrrá lett rajtam egy érzés, hogy nagyon jó helyen vagyok! Gábor a lovarda tulajdonosa többször kihangsúlyozta, hogy náluk tilos verni a lovakat, és ez be is bizonyosodott számomra többször is. Nem azért nem verik a lovakat, mert tilos, hanem, mert jó emberek, jó lovasok, akik nem erőszakkal akarják uralni a lovakat, hanem társukká téve közösen dolgozni velük. És közösen megszerettetni a lovaglást, a lovakat az olyan lelkekkel, mint én is. Szilvi és Erika, ma mindent elkövettek, hogy ne dobjam el magamtól az álmom, valamiért, a semmiért! Nem szavakkal győzködtek! Megmutatták nekem! Lehet, hogy ebben a lovardában nincsenek több milliós lovak, de ebben a lovardában megvan minden, ami ahhoz kell, hogy a lélek megnyugodjon. És nem a pénz, a motiváló erő! Aki ebbe a lovardába jön tanulni, két dolgot biztosan meg fog tapasztalni. Milyen, amikor hozzáértő csupa szív és lélek emberek tanítanak a lovaglás tudományának elsajátítására, és megtapasztalhatják, hogy képesek megtanulni lovagolni! És megtapasztalhatják, hogy, milyen az, amikor van egy álmuk, és szeretnék eldobni maguktól egy kudarc miatt, akkor ott fog állni mellettük két csupa szív és lélek ember, és megmutatják a helyes utat. Nem szavakkal, tettekkel!

Fontos tanítás volt nekem ez a mai nap is! Mindig ki kell adjam a dühömet, mindig el kell mondjam, mi a problémám. Magamért. Mert megúszhattam volna egy átgondolkodott éjszakát, ha azon a délutánon elmondom, mi bánt. És hagynom kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Valaki, vagy valakik odafenn sokkal jobban tudják, mi a jó nekem.  Csak engedjem, hogy cselekedjenek. És az álmok valóra válnak, még akkor is, ha a legnagyobb csatákat önmagammal vívom közben!

Ha az út, amin éppen jársz a Te utad, úgyis rajta maradsz, mert menned kell rajta tovább. És, ha mégis elbizonytalanodsz, akkor engedd, hogy rendezzék a dolgokat, azok, akiknek ez a dolga. 

Reggel nyolc órakor már eldöntöttem, hogy befejezem a lovaglást. Reggel nyolc órakor már azt hittem, ennek az egésznek itt volt a vége, és minden eddig beleölt energiám felesleges volt. És akkor az Univerzum, isten, sors, nevezzük bárminek is küldte nekem, Szilvit, Erikát, Csengét, Basát, Peggyt, és három óra múlva, már ismét érezhettem mindazt, amiért ebbe az egészbe belekezdtem. Érezhettem mindazt, amiért annak idején arra az elhatározásra jutottam, hogy szeretném megtanulni a lovakkal való bánást, szeretném megtanulni a lovaglást, szeretném megtanulni mindazt, ami hozzá tartozik a lovakhoz, a lovak szeretetéhez. 

Mert nincs annál jobb érzés a világon, mint hozzábújni egy lóhoz, érezni testének melegét, érezni az illatát. És nincs annál csodálatosabb érzés, mint lóhátra ülni, érezni a szabadságot, érezni a boldogságot. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint megbízni egy 600 kilós állatban, és megbízni magadban, hogy igen, képes leszel együtt dolgozni vele! És nincs annál csodálatosabb érzés, mint megbízni az oktatódban, mert tudod, úgysem mondana vagy tenne olyat, amivel akár a Te, akár a ló testi épségét veszélyeztetné. Mert ez, itt, ebben a lovardában nem erről szól! Hanem a lovakról, az emberekről, a lovak és az emberek kapcsolatáról. És a szeretetről! A lovak szeretetéről! Az élet szeretetéről!

A lelkem ismét békére lelt, mert már tudom, nem tévedtem. A lehető legjobb helyre mentem annak idején tanulni! Hazatértem!

Köszönöm nektek Szilvi, Erika, Csenge, Basa, Peggy, és mindenkinek, aki részese lehet ennek az egésznek! És nektek is, akik olvassátok! Köszönöm a sok üzenetet, köszönöm a sok támogatást! Köszönöm, hogy vagytok nekem!