Volt idő, hogy nem értettem, miért is vagyok én ezen a Földön. Volt, hogy nem értettem, miért is kellett megszülessek. Csak vártam, hogy teljenek a napok, egyik a másik után. Nem hittem, hogy egyszer még tapasztalhatok szépet és jót. Túléltem.... csak túl akartam lenni ezen az egészen. Semmi más célom nem volt, minthogy felneveljem a gyermekem. És nekem ennyi elég is lett volna. Semmi mást nem akartam. 

Vártam, hogy elteljen egy nap. Vártam, hogy jöjjön a tavasz, jöjjön a tél. Vártam, hogy jöjjön egy szebb élet. Vártam, és nem értettem, miért nem jön. Csak vártam. És teltek a napok, teltek az évek. És én hiába vártam, nem történt semmi. A reggelek ugyan beköszöntöttek, az évszakok váltották egymást, de az én életemben nem következett be semmi pozitív változás. Változások történtek. Egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát a lelkem. Ki akart törni abból az életből, amiben része volt. De még nem tudtam, vagy nem akartam, vagy nem mertem lépni. Ma már tudom, akkor léptem, amikor itt volt az ideje. Amikor már az égiek annyi de annyi jelet, figyelmeztetést küldtek, hogy már nem maradhattam. És mentem. Összeszedtem az utolsó erőimet, és elindultam. Nem vártam többé. Mert már eleget vártam, éppen eleget. 

Vártam... és időnként azt veszem észre magamon, hogy manapság is várok. Várok egy sms-t, várok egy ételt, várom a tavaszt. Egyszer megkérdezte tőlem valaki. Miért várod? Hiszen úgyis tudod, hogy megérkezik! És mennyire igaz is. Hiszen megérkezik. A tavasz eljön akkor is, ha nem várom, hanem tartalmasan töltöm addig is az időmet. Megérkezik az étel akkor is, ha nem nézegetem percenként az órámat. Megérkezik... minden megérkezik, akkor is, ha nem várom. Megérkezik akkor is, ha azt az időt, ami addig eltelik, nem idegeskedéssel töltöm, és nem dühöngve, hogy mikor jön már. Ideje tartalmasabban tölteni az időmet. Mint a várakozással. 

Vajon, miért nem tudunk néha csak úgy lenni. És elfogadni az életet olyannak , amilyen? Miért várunk mindig valamire? Miért akarunk mindig mást, mint ami van? Miért hisszük azt, hogy, ha várunk, akkor megkapjuk? Miért nem hisszük el azt, hogy megkapjuk, anélkül, hogy várnunk kellene. Anélkül, hogy ezzel kellene foglalkozzunk. A tavasz beköszönt akkor is, ha nem gondolkodom rajta napokat, hogy mikor jön végre a jó idő, mikor kapcsolhatom ki végre a fűtést, mikor tehetem el a téli kabátokat. 

És, amikor végre megkapjuk, amit vártunk, miért keresünk újra valamit, amit várhatunk? Tényleg olyan nehéz lenne várakozás nélkül lennünk? Hiszen annyi szép dolog történik az életben? Csak amíg várunk, addig a szép dolgokat nem vesszük észre. Amíg várjuk a tavaszt, nem örülünk a hótakarónak. Amíg várjuk az ebédet, miért nem örülünk annak a szabad pár órának, amit azáltal nyerünk, hogy rendelhettünk ételt, és nem nekünk kellett elkészíteni? Ezt az időt, akár pihenéssel is tölthetnénk. Ehelyett percenként nézzük az órát, hogy megérkezik e már végre.

Manapság értettem meg, hogy a dolgokat nem kell várni. Felesleges. Megérkeznek, amikor meg kell érkezniük, függetlenül attól, hogy én mit is teszek közben. Nem kell várni. Ahogyan beköszönt a tavasz is, úgy fognak megérkezni a dolgok is az életembe... anélkül is megérkeznek, hogy várnám őket. ÉS most már a közben eltöltött idő milyenségére koncentrálok. Mert szeretem az életet! Ezt az életet, amiben részem lehet, a múltammal együtt, a jelenemmel, és az elképzelt jövőmmel együtt... mert ma már tudom, csak szép lehet. Már nem csak azért kelek fel minden nap, hogy felneveljem a gyermekem. A legcsodálatosabb dolog az életemben, hogy édesanya lehetek, de most már vannak álmaim. Most már van, miért felkeljek minden reggel. Az elmúlt időszakban elkezdtem megtanulni, elkezdtem megtapasztalni az életet. Az elmúlt időszakban megtanultam élni! Megtanultam szeretni! Sosem hittem volna, hogy a szeretet tanulható, és azt sem hittem volna, hogy nekem tanulni kell ezt. De az utóbbi pár hónapban jöttem rá, hogy vajmi kevés dolgot tudtam a szeretetről. Sok dologról azt hittem, hogy az a szeretet, holott nem volt hozzá köze. 

Az élet a legcsodálatosabb tanítókat küldte nekem, a lovakat, és velük együtt sok sok embert is, akik mind mind segítőmmé váltak az utamon. Segítettek, hogy megtanuljam a szeretetet! Anélkül tanulhattam, hogy vártam volna. De az égiek odafenn jobban tudták, hogy nekem igenis szükségem van erre a leckére. Meg kell, hogy tanuljam. Nem vártam, mégis csodákat kaptam. A lovak megtanítottak tisztelni önmagam. A lovak megtanítottak arra, hogy milyen a feltétel nélküli szeretet. A lovak megtanítottak elengedni. A lovak megmutatták nekem a szabadságot, megmutatták a bizalmat. Nem hittem, hogy nekem ezeket tanulnom kellene, abban a hitben voltam, hogy birtoklom ezt a tudást. Nem így volt. Most már tudom. Mert megtanulhattam. Addig csak azt hittem tudom. Itt kezdődnek a csodák. És ezáltal válnak a napok egyre szebbé és szebbé. Ma már elmondhatom magamról, tudom, milyen a szeretet, és azt is tudom, milyen szeretni. Eddig csak azt hittem tudom. 

Miért kellene várjak bármit is? Hagynom kell, hogy az Univerzum, Szellem, isten, nevezzük bárminek vezéreljen az utamon. És megkapok mindent, amire szükségem van, anélkül, hogy várnom kellene rá. Hiszen életem legnagyobb ajándékait is meglepetésként kaptam. Nem vártam, mégis megkaptam.

Számomra a legcsodálatosabb dolog lóháton kimenni a természetbe. Olyankor megszűnik a külvilág. Nem gondolok semmire és senkire. Nem várok semmit és senkit. Egyszerűen csak hálás vagyok a pillanatokért, amelyben részem lehet. És megélem a perceket. Tegnap beálltam egy cseresznyefa alá. Amíg lovam legelészett a fa alatt, én cseresznyéztem a fáról. Együtt legeltem a lovammal. Hihetetlen élmény volt. És ezekről a gyönyörű pillanatokról kell, hogy szóljon az élet. Nem mindig a várásról. Várunk üzenetet, embereket, férfiakat, nőket, ünnepeket, ünnepek elmúlását. Várunk... mindig várunk valamire. Miközben elfelejtjük megélni a perceket. Elfelejtjük megélni az életet!