Vádolunk. Manapság divat mindig mindenért külső okokat keresni, ha valami nem működik, vagy nem úgy működik, ahogyan mi azt elgondoltuk, vagy, ahogyan mi azt szeretnénk. Vádoljuk a férjünket, a feleségünket, a barátnőnket, a szomszédot, anyánkat, és apánkat. Van, aki a kevésbé sikeres életéért a szüleit teszi felelőssé, mert az ő hibájuk. Mindig másokban, és máshol keressük a hibákat, miközben életünkben cipeljük a fájdalmakat. Azt viszont hihetetlen nagy erővel. Ülünk az életünk útvesztőjében, és vádoljuk a másokat. 

A magyarság, a magyar ember egyébként is szeret szenvedni. Úgy tekintünk a szenvedésre, mintha az valami nagy dicsőség lenne. ÉS szenvedünk... azt viszont nagyon. Szenvedünk, mert süt a nap, szenvedünk, mert esik az eső, szenvedünk, mert azt hisszük a szenvedés jó dolog. Szenvedünk... És ez így megy generációk óta. Fiatal huszonéves emberek, már úgy nyilatkoznak, hogy a lelkük már annyi szenvedésen van túl, hogy megérdemelnék a boldogságot. De hiába várják, még sem érkezik meg. És szenvednek tovább! Magányosan, szomorú dalokat hallgatva, és várva valamit, amiről azt hiszik egyszer csak megérkezik az életükbe. Boldogok szeretnének lenni, mint mindenki. De hogyan lehetnének boldogok, ha folyamatosan terheket cipelnek, olyan terheket, amelyek talán nem is az övéké?

És a dolgokon az sem segít, ha folyamatosan valami külső okot keresünk, megmagyarázva ezzel, a "Miért is szenvedünk?" nagy kérdését. Talán ideje lenne elfelejteni egy pillanatra a szenvedést, és mások vádolását. Lehet, hogy a szüleink nem voltak igazán jó szülők, de egy bizonyos kor után, már a saját lépéseinkért, mi magunknak kell vállalni a felelősséget, és nem kenhetjük atyáinkra. Attól, hogy a szüleink kevésbé voltak odaadóak irántunk, a mi életünk útvesztőit nem ők okozzák, és ez sem ok arra, hogy ugyanúgy bánjunk a gyerekeinkkel, mint ahogyan velünk bántak. Felesleges tüskéket dobálni a világra a nagy szenvedések közepette, és közben mindenkit és mindent utálni. 

Hányan próbálnak felmentést kapni az életükért? Hányan próbálják meg elhitetni magukkal hogy semmi nem az ő felelősségük? Nekem sem volt a szó szoros értelmében vett édesanyám. ÉS én most mégsem bánok ugyanígy a gyermekemmel. Édesanyám egyszer azt mondta, "Nem tudtam, milyen jó anyának lenni, mert nem volt előttem példa!" Hát előttem sem volt példa, vagyis volt két választásom. Vagy sétálok tovább a családi minta ösvényén, vagy megváltozom, és megpróbálok a lehető legjobb édesanya lenni. És eszem ágába sincs nyilvánosan megalázni a gyermekemet, mert anyám ezt tette velem. Nekem nincsenek ebbéli gondolataim, de sajnos nagyon sokaknak van. És talán észre sem veszik, hogy ugyanazokat a hibákat követik el a gyerekükkel szemben, mint amiért manapság ők még mindig haragudnak az édesanyjukra, édesapjukra. És észre sem veszik ezt. És fröcsög mindenütt és mindenhol a gyűlölet. A gyűlölet az élet, az emberek, a szülők iránt. 

Megható levelek íródnak manapság, férfiak, nők, édesanyák, édesapák nevében. És ezen levelek semmi másról nem szólnak, mint a másik vádolásáról. Tönkre ment a házasságunk, mert TE ilyen meg olyan voltál, elhagytak a gyerekeim, mert anyám olyan volt, amilyen és ezért. És ez megy. Gyönyörű szívhez szóló levelek, a gyűlöletről és a mások hibáztatásáról. És ezen levelek több ezer megosztást érnek meg, és mindenki nagyon is azonosul a szenvedővel, meg persze azzal az elgondolással, hogy saját életünkért, saját magunk vagyunk a legkevésbé felelősek, és a bekövetkezett rossz dolgok, mindig a mások hibája.

Kicsit meg kellene álljunk az életünkbe, és körülnézni. És észre venni benne a szépet és a jót. Kezdetnek. Kezdetnek tökéletes lenne. ÉS onnan el lehetne indulni egy úton, amikor már felnőnénk annyira, hogy a kialakult helyzetért nem hibáztatnánk senkit és semmit. Hanem mennénk tovább az életünkben, felfedezve mindazt a szépséget, amit magában hordoz. De amíg ülünk az önsajnálatban nyakig belemerülve, és vádoljuk a csillagokat, Istent, a sorsot, anyáinkat, apáinkat, addig semmi nem fog változni. A változást igenis csak és kizárólag magunk indíthatjuk el! De ehhez le kell tenni a terheket, a haragot, a dühöt, a gyűlöletet. Le kell tenni. Hogyan? Ha tudatosan figyelünk a szépre! Kezdetnek elég annyi, hogy van hol laknom, van fedél a fejem felett, van élelmem, van ruhám, van, vagy vannak egészséges gyermekem, gyermekeim. Első lépésnek ez a legjobb. És utána, már maguktól fognak jönni a szebbnél szebb csodák, amelyek eddig is jelen voltak az életünkben, a létünkben, csak a nagy szenvedések közepette nem tudtunk rájuk figyelni. 

Lehet kifogásokat találni. De ha elcsendesedünk egy pillanatra, akkor igenis észre lehet venni a jót! Mert megannyi szépség van jelen az életünkben, csak elfelejtjük látni azokat, mert manapság divat szenvedni, és mindenhol és mindenütt a rosszat látni, a rosszat észrevenni. Lehet így is élni. Hogyne lehetne. Nem tiltja senki! Csak nem biztos, hogy van értelme. Nem biztos, hogy célra vezető. Azért születtünk le eme Földre, hogy megéljük a szépet, és nem a szenvedés miatt. De szenvedni könnyebb, és egyszerűbb. A szenvedésre lelünk hirtelen ezer okot talál, és ezeket felsorolva már nyugodtan hátradőlhetünk a karosszékben, és elmondhatjuk, igenis az élet rossz. 
Pedig nincs így. Próbáljunk találni egy okot, amiért minden reggel érdemes felkelni. És ezért az egy okért elindulni minden nap. És ez az egy ok már hozni fogja magával a többi szépet és jót, és szinte észrevétlenül megváltozik az életünk, az élethez való hozzáállásunk. Az sem feltétlen baj, ha a nagy baráti beszélgetéseket nem annak szenteljük, hogy azon versengünk, kinek volt rosszabb napja, hete, nagyobb csalódása. Mert miért is kellene még több energiával megtölteni a rosszat? Miért is kellene?

Reggel felébredve úgy is gondolhatunk a napra, hogy köszönöm, hogy van munkám, és bemehetek dolgozni... persze felébredhetünk úgy is, hogy jaj... most megint mehetek be gürizni. Megpillantva a gyermekünket, mondhatjuk azt is, hogy de jó, hogy vagy nekem drága gyermekem, mert végre szerethetek valakit feltétel nélkül... de gondolhatjuk azt is, hogy a neveletlen gyerek, most egész nap idegeskedhetek, mit fog alakítani. Ha takarítunk, mondhatjuk azt is, hogy már megint mekkora kosz van ebben a lakásban és nincs más, aki ezt megcsinálná, és mindent nekem kell, munka, és gyerek mellett, vagy mondhatjuk azt is, de jó, hogy van, mit takarítanom, van otthonom. Hatalmas különbségek! Óriási különbségek. Viszont ha megváltoztatjuk a gondolkodásunkat, azt vesszük észre, megváltozik az életünk. Azt vesszük észre, hogy a világ tálcán kínálja nekünk a szépséget, a csodákat, a boldogságot! 

És végre ideje lenne abba hagyni a mások hibáztatását. Ideje lenne felnőni, és vállalni a felelősséget.  Mert a már megtörtént dolgokon változtatni nem tudunk, viszont azt eldönthetjük, hogy hosszú hosszú időn keresztül kesergünk, vagy elfogadjuk, hogy megtörtént, és megyünk tovább, figyelve arra, hogy még egyszer ne történhessenek meg. És nem bonyolult! Igenis egyszerű! És miért is feltételeznénk, hogy bármi, ami velünk történik mindig a mások hibája? Miért könnyebb, ha ezt hisszük, és, ha könnyebb, akkor miért is sajnáljuk magunkat miatta? 

A dolgok megtörténnek, és nem feltétlen a mások, vagy a saját hibánkból. A dolgok megtörténnek, mert meg kellett történniük, hogy végre tanuljunk, felébredjünk, tapasztaljunk, és változtassunk. Megtörténnek... akkor is, ha nem okolunk ezért másokat. 

Ébredjünk fel végre, nyissuk ki a szemünket, és kezdjük el észre venni a szépet! Mert az élet tele van a SZÉPPEL! Csak meg kell lássuk őket!  És a saját éltünkért igenis, mi vagyunk a felelősek, még akkor is, ha ezt szeretnénk tagadni, és áthárítani ezt másokra!