Az élet megannyi csodával fűszerezett. Aki hajlandó, vagy képes észre venni a szépségeket, az tudja, hogy a legcsodálatosabb dolog élni. Megélni, átélni mindazt a sok tapasztalást, amiért leszülettünk erre a Földre. Néha mégis olyan nehéz észre venni a szépséget, észrevenni a jót. Nagyon nehéz. Ilyen időszakon vagyok túl. Amikor tudom, hogy ott a fény, ott vannak a csodák, mégis annyira nehéz minden. A legszívesebben elástam volna magam kicsiny otthonom egy sarkában, és nem érdekelt volna a világ, és ami zajlik benne.

Szerettem volna elbújni minden és mindenki elől, és szenvedni. Szenvedni, mint ahogyan tettem a régi életemben. Várni a látszat segítőket, akik megjelennek, és nem könnyebbé, hanem még nehezebbé tették volna ezt az egészet, én pedig maradtam volna a sötétben. Hiába tudtam volna, hogy csak egy lépést kellene megtegyek, hogy minden megint szép legyen, maradtam volna.

De az Univerzum, Isten, Szellem, Sors nevezzük bárminek, most nem hagyta. Nem hagyta, hogy tartósan visszasüllyedjek egy mély sötét állapotba. Nem engedte, hogy a gödröt, amibe belemásztam, tovább mélyítsem, egészen addig, amíg már végképp nem leltem volna a kiutat. Küldte a segítőket. Segítőket igaz barátok képében.

Amikor csak kinn lehettem  a tanyán a lovak, és a gyermekek közelében, olyan emberekkel, akik közelében szeretek lenni. Akik annyi mindenre megtanítottak, és akik oly sokat jelentenek nekem. "Feltöltődtél?" Kérdezték tőlem minden egyes nap, amikor úgy éreztem, kaptam annyi energiát, hogy képes legyek túlélni a saját életem által kapott kihívásokat, megoldandó feladatokat. Feltöltődtem, és ez sokban hozzájárult ahhoz, hogy egy nagyon rossz lelki állapot után, megint képes legyek észre venni a sok szépséget, ami körülvesz. Ezek nem tűntek el, egyszerűen láthatatlanok maradtak a számomra, mert nem akartam észre venni őket. A megoldandó feladatok, olyan kihívások elé állítottak, amelyek az általában pozitív életszemléletemet kicsit megtépázták.  Hittem, hogy minden rendben lesz, mégis aggódtam, és féltem. El kellett engedjem az aggódást, és a félelmet, olyan dolgok miatt, amikről tudtam, mindent elkövettem, hogy működjenek, fizikai  és szellemi szinten. El kellett engedjem. És bár tudtam, mit kellene tegyek, mégis nehéz volt megtalálni a hogyant. 

A hétvégén sem engedték az égiek, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba. Vinnem kellett a gyermekemet egy kis szülinapi partira. Nem érdekelt volna, ha csak én lettem volna a meghívott, mert lemondtam volna, elhárítottam volna a részvételt, de a gyermekemmel ezt nem tehettem meg. Így erőt vettem magamon, és nekiindultunk, hogy aztán, mint a későbbiekben kiderült egy fantasztikus délutánt élhessünk meg, nevetéssel, vidámsággal fűszerezve. Azokra az órákra elfelejtettem mindent, ami rányomta bélyegét elmúlt napjaimra. Nevettem, jól éreztem magam, és végtelen hálát éreztem, amiért az égiek mindig a segítségemre sietnek, és olyan helyzetet teremtenek a számomra, hogy ne szabadulhassak meg egy egy kellemesnek ígérkező összejövetel elől, csupán azért, mert a sarokban ülve szeretném nyalogatni a sebeimet. Olyan sebeket, amelyeket még csak nem is mások okoztak nekem. Sőt talán sebek sem voltak igazán. Egyszerűen szenvedni akartam, és ezt szuperül tudom véghez vinni, és véghez is akartam vinni. De az égiek mint mindig most is mellettem álltak.

Most már elmondhatom, hogy vannak barátaim. Igaz barátaim, akik akkor is itt vannak nekem, ha épp nem vagyok jó passzban, akik nem táplálkoznak abból, hogy nem érzem magam jól, hanem megpróbálnak segíteni. Nem erőltetve a jól érzem magam életérzést, hanem ott állnak mellettem, nevetünk, kinevetjük magunkat, és az adott helyzetet, és már léphetek is tovább. Léphetek egyet, hogy kijuthassak egy gödörből, amibe igazán bele sem kellett volna másszak. 

"Tudok segíteni valamiben?" tették fel a kérdést. ÉS ez őszintén kérdés volt. Mert tényleg segíteni akartak. "Gyere ki hozzám, töltődj fel a lovakkal, vagy, ha akarod csak beszélj, szívesen meghallgatlak, de ha neked jobb, akkor csak ülj le a semmibe, körülvéve a lovakkal, és nyerd vissza az energiád!" Ennyit mondtak. Nem voltak transzparensek, hogy majd mi segítünk, hogy mi nagy és igaz barátok vagyunk, nem volt nagy csinnadratta. Igazi segítséget szerettek volna nyújtani nekem, csendben... ilyenek az igaz barátok. Most már tudom. Nekem eddig még nem voltak. Régi életemben érdekemberekkel voltam körülvéve, akik bár feltették a kérdéseket, igazából sosem voltak kíváncsiak a válaszra. 

"Nem tudsz segíteni!" Hangzott a válaszom mindig. "Csak arra kérlek, ne sajnálj, ne mássz le mellém a gödörbe, hogy aztán egyre lejjebb és lejjebb jussunk, hanem állj a gödör szélére, és csak nyújtsd a kezed! Kimászok, még csak meg sem kell, hogy fogd a kezem, csak nyújtsd a tiedet, mert most erre nagyon nagy szükségem van ahhoz, hogy kijussak!" És ezt tették. Nyújtották a kezüket, és bíztak bennem, hogy tudják ennyi elég lesz. És elég is volt. És végre megint látom mindazt a szépséget, csodát, álmokat, amit az elmúlt napokban nem voltam képes észre venni. 

Néha ennyi elég. Egy végig nevetett délután, egy útmutatás, és a szeretet. Néha elég, ha csak nyújtod a kezed, mert ezzel már pont eleget segítettél. Ne mássz le a gödörbe, ne sajnáld a másikat, és legfőképpen ne abban versenyezz, kinek vannak nagyobb kihívásai az életben. Állj meg a gödör szélén, és nyújtsd a kezed. Őszintén, tiszta szívből. Ennyi pont elég! Csak nyújtsd a kezed! És ne mássz le!