Kaptunk egy életet. Ajándékba. Azért, hogy megélhessük mindazt, amit meg szeretnék élni, átélhessük a csodákat, a szépet. Ehelyett mit is teszünk? Versenyzünk! Versenyzünk, hogy kinek volt vagy van nehezebb élete, kinek, milyen megoldandó feladatai vannak, amelyeket hatalmas problémaként könyvelünk el. Búval éljük az életünket! És mintha táplálkoznánk abból, ha másnak rosszabb! Sőt! Gyakorlatilag olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akiknek nehezebb élete van, mert ezáltal talán nekünk könnyebb lesz! Legalábbis ezt hisszük! 

Aztán rájövünk, hogy a sok panaszkodás, nagy drámák, csak ideig óráig töltenek fel bennünket. Ismét visszaesünk a kilátástalanságba. Csodabogárként tekintünk azokra, akik az életet megpróbálják a szép, a szebb oldaláról nézni, és mindent elkövetünk, hogy ne felemelkedjünk hozzá, hanem őt is lehúzzuk az iszapba a mocsárba! 

Szerencsés ember vagyok. Magam dönthetem el, kiket engedek be az életembe, és azok, akiket beengedtem, meddig is maradjanak. Már nem kellenek a lehúzó emberek, már nem drámázni szeretnék! Abból volt itt már elég! szeretnék reggelente mosolyogva ébredni, hálát adni a reggelért, a gyermekemért, az életért! Mindenért! Nincs szükségem a rosszra! És végre szabadon dönthetek arról, hogy kell-e nekem! Nincs senki és semmi, aki rám erőltetné az ő akaratát! 

Nem versenyezni szeretnék, hogy kinek rosszabb! Nem versenyezni szeretnék, hogy mennyire nehéz is! Mert ez nincs így! Mert az életem szép, mert magam tettem azzá, és az Univerzum, Isten, Szellem, nevezzük bárminek mindent elkövet, hogy felfedezhessem ezen szépségeket! 

Néha mégis azt érzem, nem vagyok jól! És akkor körülnézve rájövök, hogy vannak bizonyos emberek, akik ezt a hatást váltják ki belőlem. És ilyenkor mit tehetek? Elengedem őket az életemből, mert nem kellenek a negativitások, az energia vámpírok! Nem kellenek! Volt itt már belőlük éppen elég! Megélni szeretném az életem szépségeit, és ezt a nagy drámákat generáló emberekkel nem tudom megtenni. Mert ők még a csodában is keresik a rosszat, és meg is találják! 

Nem akarok minden és bármi áron férfit az életembe! Ezt sem értik! Sokaknak a férfi azért kell, hogy eltartsa, hogy biztonságot adjon. Aztán bármennyire is keresik, nem lelik meg! És nem látják, hogy mindez azért van, mert amíg önmagukban nem sikerül rendet tenniük, addig csak keresnek valamit, ami sosem érkezik meg az életükbe! Sokan azt várják, mentsék meg őket! Tapasztalatból tudom, hogy senki és semmi nem fog megmenteni, amíg mi el nem határozzuk, hogy megmentjük magunkat! Érkeznek a segítők, az Univerzum küldi őket, de ehhez kell, a mi elhatározásunk is! Sőt! Csak mi dönthetjük el, hogy megváltoztatjuk az életünket! És nekünk is kell megtenni! A csodára hiába várunk a régi életünk, és régi gondolkodásmódunkkal... így nem fog megérkezni az életünkbe! Élnünk kell! És megélni a pillanatokat! De ezt nem tudjuk úgy megtenni, ha a régi életünkben ülve, azon versengünk, kinek rosszabb, kinek nehezebb!

Sokszor hallom, hogy "ha lenne 100 millió a számlámon, én is nyugodt lennék!" Valóban? Valóban ennyin múlna? Vagy ebben is keressük a kifogásokat, az álmagyarázatokat? A csodákban, a bőségben, a szeretetben hinni... feltételek nélkül! Ezt kellene tegyük, és észre sem vennénk, minden jönne... szinte magától! 

Nem akarom az életembe a drámákat! Nem drámákat, tragédiákat szeretnék teremteni... szépet, és jót, csodákat! 

Hányszor halljuk, vagy akár ki is mondjuk, hogy valaki tönkre tette az életünket? Tényleg ezt hisszük? Hogy valakinek van akkora hatalma felettünk, hogy tönkre tegyen bennünket? Mert amíg ezt hisszük, addig így is lesz! Ideje lenne elfogadni azt a tényt, hogy az emberek csak azt tehetik meg velünk, amit mi engedünk meg! Tapasztalat! Én is éltem 15 évig bezárva a négy fal közé, nekem sem volt a klasszikus értelemben vett csodás gyermekkorom! Mégsem vádolok senkit és semmit, amiért ilyen a múltam. Megtapasztaltam dolgokat, átéltem dolgokat, és túléltem dolgokat. És sosem mondanám azt, hogy a múltamból bárki is tönkre tett volna. A múltbéli tapasztalásaim miatt váltam azzá, aki vagyok, tudom észre venni a szépet! ÉS észre is kell venni a szépet! Mert különben miért is élnénk? 

Hagyjuk a múltunk hibáztatását és a jelenünkért ne okoljunk senkit és semmit! Higgyük el, hogy igenis képesek vagyunk egy szebb életre! Képesek vagyunk rá, és meg is érdemeljük! Ennyi már elég is, hogy megtegyük a kezdő lépést! Hogy végre rálépjünk egy útra, ahol merőben más vár ránk, mint eddig! Ne gyártsuk a kifogásokat, az álmagyarázatokat! Kit akarunk becsapni? Mert ezzel csak és kizárólag magunkat fogjuk! 

Az Univerzum, Isten, Szellem, Angyalok mind mind azt szeretnék, hogy végre éljük az életünket, a saját utunkon járjunk és folyamatosan küldi a segítséget, hogy ezt megtehessük! De amíg hazugságokban ringatjuk magunkat nem leszünk képesek észre venni a segítő kezeket, az álmainkat, a csodákat! Pedig itt vannak körülöttünk! Még csak nem is bujkálnak! Itt vannak tőlünk karnyújtásnyira! De ahhoz, hogy meglássuk, be kell hunyni a szemünket, és kinyitni a szívünket! 

Ilyen egyszerű! Csak el kell kezdenünk hinni! Önmagunkban!