Késő délután volt. Egy csodálatos szombati nap után befordultam kicsiny otthonom utcájába. Megláttam őt... ott állt a kapumban. Az én nagy tanítóm, aki gyermekkorom óta jelen van az életemben, tanácsaival, szeretetével kísér utamon. Egy "véletlennek" köszönhetően találtam rá ismét, amikor több, mint tíz év telt el utolsó találkozásunk óta.  Eltévedtem. És egy gyönyörű farm előtt álltam meg. Segítséget szerettem volna kérni az ott lévőektől. És akkor megpillantottam gyermekkori barátomat, a juhászt, akit egy hóeséses délután ismertem meg, és aki azután évekig mellettem volt, mellettem állt. Ki tudja hányszor szöktem ki hozzá a semmibe, a falu végére, ahol legeltette a nyáját. Ki tudja hányszor, de hányszor adott nekem reményt, álmokat, célokat, vigasztalt meg, és ki tudja hányszor, de hányszor érezhettem mellette azt, hogy végre van valaki, aki szeret, aki előtt nem kell megjátszanom magam, aki előtt nem kell titkoljam az érzéseimet, akivel őszintén beszélhetek mindenről, és nem kell féljek, hogy kinevet, megvet, akinél nem kell attól rettegjek, hogy nem ért meg. Ott állt Ő, és mosolygott. Mintha már várt volna. Mintha tudta volna, hogy megyek. Hosszú hosszú évek óta nem láttam, de semmit nem változott. Miközben én szépen felnőttem, született egy gyermekem, elvesztettem, majd megleltem önmagam, Ő ott állt, és az idő nem fogott rajta. Azóta újra és újra találkozunk, megváltjuk a világot, vagyis Ő megváltja a világomat. Amikor az elmém kérdések halmazával bombáz, és nem képes lenyugodni, akkor beülök kocsimba, és elmegyek egy más világba... az Ő világába, ahol végtelen türelemmel, és bölcsességgel tereli azokat, akik keresik az utukat, önmagukat, keresik a világot, amelyben jól érzik magukat... vagy egyszerűen csak a hétköznapok rohanó világából szeretnének egy pár órát eltölteni a csendben. A nyájat időközben lecserélte lovakra. Még mindig a falutól, és az emberektől távol él, amolyan remeteként, de manapság már nem a fura vénemberként emlegetik. Kevesen ismerik őt, és kevesen ismerik azt a világot, amelyben él. De akiknek abban a szerencsében volt részük, hogy megismerhették, a világ egyik legcsodálatosabb embereként tartják számon.  Mert az. Egy csoda! Egy más ember, egy más világ, mint amelyet ebben a földi létben megszokhattunk.

Mosolygott. Próbáltam visszaemlékezni, hogy volt e olyan pillanat, amióta az életem része, hogy nem mosolygott. Szerettem a mosolyát, mert végtelen nyugalom áradt belőle. Amolyan "minden rendben" érzést sugárzott... mint ahogyan az egész lénye. Egy másodpercre megijedtem. Ő nem szokott hozzám jönni. Ő még sosem volt nálam. Soha. De a mosolyával megnyugtatott. Biztosan nincs baj, nem lehet baj. "Mi van, gondolod, hogy ez csak nálad működik?" És nevetett. Nem tudta hol lakom. Sosem mondtam neki, most mégis itt állt előttem. Átöleltem. Percekig csak öleltem. Akkor még nem tudtam, mi szél hozta felém, de örültem, hogy itt van... velem,... és  a gyermekemmel. 

Beszélgettünk.. és nevettünk.. sokat... nem mondta el, hogy miért jött. Nem említette... de itt volt... és ez nekem a mindent jelentette. 

"Minden jó?" kérdezte tőlem. Igen... minden a legnagyobb rendben volt... most elmém nem akart kérdezni, nem háborgott. Lovaglásból jöttem. Ott eggyé válok a természettel az Univerzummal.. és akkor nem számít semmi. Nem számítanak a kérdések, nem számítanak a válaszok.. mert ott, lóháton, Pollym hátán csak a jelen van.. és a végtelen nyugalom, és boldogság. ... Bólogattam, hogy igen. "Változom..." mondtam neki. "Tudom." felelte... és még mindig mosolygott. "Még vasalok is. És főzök! Sosem főztem... jobban mondva az utolsó pár évben nem éreztem, hogy főznöm kellene... csak a hétvégén... most pedig még süteményt is sütöttem... és pogácsát.. és pizzát... és húslevest is készítettem. És szeretem.... szeretem ezt az új énemet... aki most már a házimunkát is örömmel végzi... és a főzést nem teherként éli meg... hanem alkotó munkaként. És a végeredmény is jó lett... legalábbis a gyermekem szerint." Leült a konyhámban. Leült az asztalomhoz. Mosolygott. "Változunk..  Ami tegnap még fájt, ma már nem jelent semmit. Amit tegnap még teherként éltünk meg, ma már boldogság. Emlékszel? Volt idő, amikor nem láttál szépet, jót... aztán hirtelen felfedezted a csodákat....Nem a világ változott... illetve az is... de leginkább Te változtál.. A TE gondolataid, a Te érzéseid... és felfedezted ugyanannak a világnak egy másik arcát. Amit addig nem tudtál, és nem akartál látni... mert azt hitted különlegesnek kell lenni, hogy abban részed legyen. Különleges vagy... mint mindenki ezen a Földön. De Te akartál változtatni! És változtattál is. Mert volt erőd! Mert hittél! Mert tudtad... kell enni valaminek.... valaminek, amiért érdemes élni... kell lenni valaminek, amiért leszülettél erre a Földre! És elkezdted észrevenni a segítőket... és ahogyan elindultál végre a saját utadon egyre több és több EMBER lett körülötted... egyre szebb és szebb álmok váltak valóra... egyre szebb és szebb lett az élet! Mert élni akartál! És az élet is akart téged! Miért lenne baj a változás? Miért kellene félni a változástól? Hiszen, ha nem változtál volna, akkor nem is lovagolnál. Akkor még mindig bezárva élnél egy férj mellett. És akkor nem örülnél minden nap az életnek!  Örülök, hogy örülsz az életnek! Örülök, ahogyan a munkádról beszélsz, a munkatársaidról, a kollégáidról, a lovaglásról, az álmaidról, az írásaidról, a körülötted lévő barátokról, a bizalomról. Mindenről. Mert végre beszélsz! Túl sokáig hallgattál!" Megfogta a kezem. Néztem rá... szerettem volna tudni, mi jár a fejében... szerettem volna tudni, miért is van Ő most itt. "Ugye tudod, hogy minden úgy van jó, ahogyan van? Ugye tudod, hogy nem elégedetlenkedni kell azért, amid nincs, vagy még nincs, hanem hálát adni mindenért, amid van, amid megadatott. Tudod. Hogyne tudnád? Mindig is tudtad. Mindig is tudtad!" ... elhallgatott. Csak nézett maga elé... és még mindig fogta a kezem. Néztem őt. Most nem voltak kérdéseim, amelyekre választ vártam. Rá voltam kíváncsi. Őt akartam hallani... "Az igazság mindig kiderül." folytatta a mondandóját. "Lehet, hogy nem csap nagy zajt... nem forgat fel világokat... de mindig kiderül.... sokszor szépen... csendben... Amikor megkaptad azt a nagyon fontos levelet... mit tettél? Felhívtad a számodra fontos, szívedhez közelálló embereket, hogy elmond nekik. Hogy, sok sok év után végre győzött az igazság.. és végre lezárhatod a múltad. Felhívtad őket... elmesélted nekik, mi is állt abban a levélben. Mert szeretted volna, ha tudják. Győzött az igazság. Mindannyiótok igazsága. És a következő héten végre elkezdted lezárni a múltat. Beadni ismét a válópert. Mert már papíron sem kell, hogy hozzá tartozz! Sosem tartoztál hozzá! A múlt elvarratlan szálai végre már nem fognak kisérteni.... lezártad... elengedted... és elindult a változás... egy új élet kezdete.... elindult a változás... mert a változás  jó... mert kell a változás.... mert nem szabad félelemből aggódásból ragaszkodni valamihez, ami már nincs, ami sosem volt... nem szabad megszokásból benne ragadni valamiben, ami nem jó. Elkezdted a lezárást.. és elindult benned a változás. Már vasalsz, főzöl, rendbe tetted a kertet, eltetted a medencét.... mert rendet szerettél volna magad körül. Mert a káosz nem jó! A káosz felesleges energiaveszteség. És Te rendet szerettél volna. Magad körül.. és önmagadban! Örülj a változásnak kicsi lány! Mert a változás mindig valami szépet és jót hoz magával. De hiszen ezt is tudod! Látod még önmagad pár évvel ezelőtt, és látod most. Látod honnan indultál... és micsoda utat jártál be! És hol van még a vége? A szépség mindenhol ott van. És Te képes vagy látni, érezni, átélni, megélni! Ne félj a változástól! Ne félj tőle! Lányomként szeretlek, mióta megismertelek. Fontos vagy nekem. Az egyik legfontosabb ember ezen a világon. Ismerhettelek kicsi lányként, aki a nagy hóesésben nem bírta el az iskolatáskáját, és ismerhetlek immáron édesanyaként is. Tudom milyen voltál... ismerem a múltad... részese vagyok a jelenednek. És azt is tudom, sokszor mennyire is keresed a válaszokat...  keresed a válaszokat olyan kérdésekre, amelyeket fel sem kellett volna tenni. De te keresed. Aztán megnyugszol... és mész tovább az utadon... töretlen hittel, és kitartással, és lelkesedéssel, és szeretettel. Hidd el.. .mindent megkapsz, amely ma még álomnak, reménynek tűnik. Hidd el, egyszer ... talán nem is oly soká életed része lesz egy férfi is. Higgy benne, mint ahogyan tetted eddig is. És amíg ez bekövetkezik, Te csak menj, egyenesen előre, sosem hátra nézve... ne akarj visszafordulni, ne akarj letérni.... menj... éld meg a csodáidat, szeresd a körülötted lévőeket, hívd fel azokat, akik fontos neked, szeresd és terelgesd a kicsi lányodat. Éld az életed! Éld az életet! Mert ez a legfontosabb. Élni... és menni... élni.. és menni... és észrevenni a szépet.. észrevenni mindazt, amit ajándékba kapunk az égiektől... Istentől... sorstól... Univerzumtól... Szellemtől! " Elhallgatott.

Valószínűleg  sosem tudom meg, miért is jött fel hozzám ezen a napon. De jelenlétével gondolataival megnyugtatott, megerősített. Sokáig beszélgettünk még. Mindenről... a fel sem tett kérdéseimről... a soha nem érkező válaszokról... a hitről... reményről.. álmokról... vágyakról... a változásról... a változásomról.... Egy új életről... az új életemről....