Elkészült a piskóta. Belekerült a vaníliakrém, már csak hűlnie kell. Állok a konyhában, és mosolygok. Mosolygok az életemen, a világomon, az érzelmeimen, és Önmagamon. Szeretve mosolygok magamon. Olyan, mintha egy gyermek lennék önmagam számára, akit nem lehet nem szeretni. Csalódtam már annyiszor, hittem már oly sok mindenben... és aztán bebizonyosodik, hogy álmokat kergettem... vagy álmokat szerettem. ÉS én még mindig tudok nevetni... tudok szeretni... és tudok hinni. Egy életben... egy szebb életben, ahol végre a szeretetem... a szerelmem viszonzásra lel. Állok a konyhámban. Pár héttel ezelőtt még elképzelni sem tudtam, hogy frissen sütött süteményem felett fogok elmélkedni az élet, az életem nagy dolgairól. Nincs bennem düh, vagy fájdalom, csalódottság... semmi nincs bennem... csak egy mosoly.... egy mosoly.... 

És aztán elképzelem... mi lenne... ha... mi lenne, ha... egyszer az életben úgy szeretnék, vagy úgy szerethetnék, hogy szeretetem, szerelmem viszont szeret. Hogy minden amiben oly tisztán és őszintén hiszek, egyszer megvalósulna, beteljesedne. Nem a lelkek útján... hanem végre itt, ebben a valóságban, ebben az időben... ezen a fizikai síkon. Már csak nevetni tudok... és mosolyogni... mosolyogni valakin... aki annyira tud hinni, hogy nem is érdekli a körülötte zajló valóság. Elképzelem, hogy mi lenne... ha.. egyszer valaki ilyenkor átölelne... és azt mondaná: "Itt vagyok, hiszen Téged vártalak egészen idáig!" Elképzelem... és nem tudom, hogy nem kellene-e sírnom. Sírnom mindenen, ami én vagyok, voltam, leszek... az álmaimon, a vágyaimon, az életemen, a múltamon, a szeretetemen, a szerelmemen..... Talán sírnom kellene... mégsem tudok... csak mosolyogni... mosolyogni ezen az egészen. Hiszen annyi mindent kaptam az élettől, az életemtől..... és most mégis itt állok a konyhámban a vaníliás piskótám felett.... és elképzelek... elképzelek valakit, akit végre nem csak én szeretek, hanem akinél a szerelmem viszonzásra lel.

Szerettem... egy valamit nagyon megtanultam... szeretni.... szeretni... és Hinni... akkor már két dolgot tanultam meg.... és tovább mosolygok. Megtanultam... és most mégis itt állok a konyhámban, és csak abban tudok bízni, azt tudom remélni, hogy egyszer talán úgy szerethetek, hogy végre viszontszeretnek. 

Szeretek szeretni. Mert számomra a szeretet új dimenziókat nyit meg. Felfedezhetek önmagamban olyan dolgokat, amelyekről azt hittem, nem is léteznek bennem. Felszínre kerülnek azok a dolgok, amelyeket mélyen eltemettem önmagamban, és azt hittem már sosem törnek elő. És nem is hiányoztak. Nem hiányzott a főzés, nem hiányzott a vasalás, nem hiányzott a sütemény sütés sem. Azt sem tudtam, hogy el tudok készíteni egy süteményt. ÉS most mégis kiderült, hogy van egy ilyen énem is... és most előjött. Létezik egy olyan valaki, aki szeret sütni, szeret főzni... aki gondosan képes összeválogatni az alapanyagokat, aki a lehető legnagyobb szeretettel készít el egy ételt, hogy utána ünnepélyesen elfogyasszuk... a szoba közepén ülve piknikezve. 

Mosolygok önmagamon. Mert létezik egy olyan énem, aki kisminkeli magát, aki felöltözik akkor is, ha csak a "sarki" boltba ugrik le egy margarinért. Mosolygok.. és elképzelem, hogy talán lesz egyszer valaki, aki szeretni fogja ezt az énem, és az összes többit is. Akinek nem leszek sok vagy nem leszek kevés, aki nem rója fel hibáimat vétkemül, aki fel mer vállalni, hogy szeret... így ahogy vagyok.... az írásaimmal, a gondolataimmal, a múltammal, a jelenemmel, és a jövőmmel. Mosolygok önmagamon... mert már annyiszor hittem azt, hogy ez végre megtörténik. Hogy végre belépett az igazi társ az életembe. Aztán kiderül, hogy nem így van. Álom volt. Egy álom, amelyet oly sokáig dédelgettem, szeretgettem... aztán egyszer csak felébredtem, és rá kellett jöjjek... álom volt... talán nem is az én álmom. 

Most még sem fáj. Annyi mindent kaptam ettől az "álomtól". Egy új arcomat fedezhettem fel... reményt, csodát, hitet.... Szép volt álmodni. Mert minden egyes nappal új és új arcom mutatta meg magát.... Szép volt álmodni, mert jó volt végre ismét hinni abban, hogy van valaki, vagy lesz valaki, aki a szépet még szebbé, az egészet még egészebbé teszi. ÉS jó felébredni. Felébredni... és hinni tovább.... hogy egyszer majd talán tényleg belép valaki az életembe, aki már nem álom lesz! Akit már szerethetek pusztán a létezéséért, akinek megköszönhetem, hogy az életem, az életünk része lett, akit átölelhetek... és aki vissza ölel... akit szeretek... és aki viszont szeret.... 

Mosolygok... mosolygok ezen az énemen, aki ennyire képes hinni.... mosolygok és szeretem ezt az énemet. 

Jó lenne végre szeretni... és szeretve lenni... jó lenne végre.... végre úgy szeretni, hogy valaki viszont szeret.... jó lenne végre úgy szeretni, hogy ne "örök" és "elronthatatlan" szerelem legyen.... örök és elronthatatlan... mert nem valósulhat meg ezen a fizikai síkon.... jó lenne végre úgy szeretni.... jó lenne végre így szeretni....

Állok a konyhámban és mosolygok.... mosolygok magamon... és mosolygok a férfin.... mosolygok a hitemen... és mosolygok a szereteten... és mosolygok a szerelmen.. és mosolygok a szerelmemen. Mosolygok a szívemen, ami még mindig képes megdobbanni, ami még mindig képes szeretni, ami még mindig képes hinni, és ami még mindig képes álmodni... és remélni.... mosolygok ezen a szíven.... a saját szívemen... ami már annyi mindent megélt, átélt, annyiszor remélt, hitt... és még mindig ÉL, még mindig dobog! És mosolygok önmagamon... aki még mindig képes hinni az igaz szerelemben... hogy létezik valahol valaki, aki előtt nem kell álarcot  viselnie , aki nem játszik, és akivel nem kell játszani.... akit szerethetek úgy ahogy van... és aki szeret engem úgy ahogy vagyok. Aki mellett a teljességet még teljesebbé tehetem, akivel nem meglelnem kell a boldogságot, hanem akivel megoszthatom a boldogságot. Hiszem, hogy léteznie kell egy ilyen valakinek ebben az életemben... ebben az idő síkban... és ebben a fizikai világban. Szeretek szeretni.... mert minden ilyen megélt csodában még többé válok. 

Állok konyhámban és mosolygok.... Mert olyan jó lenne egyszer igazán szeretve lenni!