Két éve léptem rá az új életet jelentő utamra. Négy éve érkeztem a semmiből... indultam el a gyermekemmel, mert az életet választottam. 15 évig éltem egy kapcsolatban, amelynek talán létre sem kellett volna jönnie. Aztán ráléptem a spiritualitás útjára, és elkezdtem átformálni a gondolataimat. A tévedésemet, a hibáimat, az önmagam ellen elkövetett árulásokat átneveztem... TAPASZTALÁSNAK. Mert így jobb... így szebb... hiszen nem tudom, már megváltoztatni. Hiába tenném fel, vagy tettem fel százszor, ezerszer a kérdést.. MIÉRT? Miért engedtem, hogy valaki elvegye a lényem? Miért engedtem, hogy valaki elvegye az életem? Miért engedtem, hogy ezt tegye velem? És miért engedtem, hogy ezt tegye a gyermekemmel? MIÉRT? ... Nem leltem meg a választ. Mint ahogyan arra sem, miért nem jöttem el hamarabb? Miért nem? ... Már nem teszem fel ezeket a kérdéseket. Mert elmúlt. A múlt nincs többé... nem engedhetem meg, hogy elvéve a fél életem, romba döntse a jelenem, és egy szép jövőt... amelyet megálmodtam magamnak, és megálmodtam a gyermekemmel... És nem tettem fel a kérdéseket. Elfogadtam, hogy ezek kellett ahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok... elfogadtam... és szépen elkezdtem élni az új életem. Amelyben felfedezem a szépségeket, az álmokat, amelyben létezhetem... amelyben LÉTEZEM. 

Napról napra körvonalazódnak, és töltenek testet a vágyaim. Szinte ajándékként kapok az életembe mindent, amiről eddig azt hittem nekem nem jár, vagy nem lehet benne részem. Most ezüst tálcán kínálják fel nekem az égiek. Mert megérdemlem! Mert már tudom, hogy megérdemlem, és azt is tudom jár nekem! És mindenkinek. Csak és kizárólag önmagunkat foszthatjuk meg ezen szépségektől.... félelemből. 

Pénteki nap volt. Ültem a gép előtt. Nincs múltam... tapasztalások vannak... megtanultam belőle, amit meg kellett... mégis az az érzésem... valami nincs rendben... valami nagyon nincs.... az életem egy területén... elakadtam.. elakadtam, pedig elkövettem mindent, hogy ez is boldogsággal beteljesedett legyen. Csak ültem. És hirtelen átfutott azon gondolat a fejemben, hogy hetek, hónapok óta azt teszem életem ezen bizonyos területén, amit tettem a házasságomban 15 évig. Magyarázkodom. Magyarázkodom magamnak... hogy miért nem teszem meg a szükséges lépéseket.... a Holdig elérne a papír, ha ezeket mindent leírnám... magyarázom... önmagamnak, hogy miért nem teszem meg azt, amit a szívem és a lelkem már könyörögve kér. Álomvilágba menekülök. Elhessegetek mindent és mindenkit... csak és kizárólag azt szajkózom... Isten, Szellem, Sors, Univerzum majd elrendezi... és miközben tiszta szívből hiszem ezt... gyártom a kifogásokat.... az álindokokat. De nekem ezen péntek reggel gyúlt világosság a gondolataimban.

Nincs múlt... most mégis azon kapom magam, hogy félek... félek valamitől... Félek, ha megkapom, mit is kezdhetnék vele? És félek, mi van, ha elveszítem? Elveszítem az álmot? És nem cselekszem... nem merek cselekedni... inkább gyártom az okokat... a kifogásokat.... Pénteken délelőtt szembe kellett nézzek önmagammal és a valósággal... a FÉLELEMMEL. Hogy igenis, bármennyire is tapasztalásnak nevezem a múltam részeit... itt vannak... árnyékként vetülnek rám.... és bármennyire is azt hiszem elengedtem őket, valójában itt vannak mélyen legbelül... a tudatalattim legmélyén megbújtak, és csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy előtörhessenek. És előtörtek... olyan erővel, hogy megtérdeltem... ismét... mert rájöttem FÉLEK! Félek! Én!!!! FÉLEK!!! Félek, mert ott van az a 15 év elnyomás, fájdalom, sebek, hegek... ott van 15 évnyi rettegés.... belül... mélyen... elásva... de most előjöttek... és mindent elkövetnek, hogy megakadályozzanak az utam folytatásában. Aztán rájövök, nem ők akadályoznak engem. Én akadályozom saját magam, mert oly bőszen állítottam, hogy nincs MÚLT! Tapasztalás van! És péntek délelőtt rá kellett ébredjek, igenis ott van a múlt.... mindenestől.... a bezártsággal, az elnyomással, a félelemmel, a rettegéssel, a meneküléssel... és ott vannak a sebek... nem csak a testemen... a lelkemen is.... és a lelkem sír! Segítségért kiált! Mert már réges régen szólni akart, hogy vegyem már észre ezt! De nem láttam, nem éreztem... hiszen nincsen múlt... és nincsen semmi... csak a jelen. És akkor rá kell döbbenjek, hogy bizony van! Tagadhatom én bőszen... állíthatom én magamnak töretlen hittel és lelkesedéssel, hogy már elengedtem a múltam.... mert bizony, most előtört.... mert nem elengedtem... elnyomtam... mert nem akartam tudomást venni róla... mert nem akartam, hogy fájjon... mert nem akartam érezni... újra és újra átélni... de most szembe kell nézzek vele! Mert az égiek most látták elérkezettnek rá az időt. Be kellett valljam magamnak, hogy bizony sérültem... sérült a testem.. és sérült a lelkem.... sérült.... bármennyire tagadhatom, bármennyire elnyomhatom... az IGAZSÁG ott van, mélyen legbelül.. és ordít, hogy szabadulni szeretne! 

És nem tehetek mást engedem. Szembe nézek vele. Újra átélem a dolgokat... látom a képeket... és még félek... sírok... és fájnak a sebek... felszakadtak... a lelkemben... a testem begyógyult... egy két heg még jelzi a múltat... és most azok is elkezdenek fájni... jobban, mint valaha! Sírok... csendben... némán.... és átélem újra... Sírok... és félek.. és fáj... nagyon fáj... sosem éreztem még ekkora fájdalmat... sosem. Hiszen tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben! Tudnom kellett volna, hogy valaminek még lennie kell! Tudtam.. de elnyomtam ezt is. Mert én annyira de annyira lezártam már a múltam, hogy már nincs... mert én úgy akarom. Aztán az elmúlt hetek eseményei szembesítettek a lezáratlan dolgokkal... és egy pénteki nap csodás délelőttjén úgy döntöttek az égiek, rám zúdítják mindazt, amire eddig még nem álltam készen! Sírok... sikítok... némán... mint ahogyan tettem éveken át... fájnak a sebeim... fáj a lelkem... látom az életem, mint egy film... nem tetszik, amit látok! FÉLEK! Nem akarom! Nem akarom újra és újra átélni.. nem akarom, hogy fájjon... de minél inkább ellenállok, annál erősebben jönnek az érzések.... Nem bírom tovább... már nem némán sírok... kitör belőlem minden... minden feszültség, félelem, rettegés, fájdalom... minden egyes elnyomott másodperc... És még mindig jönnek a képek... és én csak sírok... és látom... 

Aztán azt veszem észre, hogy a fájdalom kezd elmúlni... aztán azt érzem... könnyebbé váltam.... érzem, hogy már nem fáj.. érzem, hogy már nem félek... érzem, hogy már nem sikítok.... órák teltek el.. és már mosolygok... és végtelen hálát érzek, amiért megélhettem ezt... mert végre elengedhettem ezen dolgokat... mert itt voltak... velem... belül... és ezért akadtam el életem útján.... mert letagadtam a létezésüket önmagam előtt. És már nem tudtam hazudni önmagamnak. Mert Isten, Sors, Univerzum, Szellem most látta elérkezettnek az időt, hogy megtapasztaljam ezt... és elengedjem... ne elnyomjam... elengedjem.... mert ideje elmenniük... elvették a múltam... nem engedhetem meg, hogy eltűnjön a jövőm... nem engedhetem meg! 

Békesség van bennem. Már nem fájnak a sebek.... gyógyulni kezdenek. Ideje volt szembenézzek ezekkel a dolgokkal... ideje volt letegyem ezeket... mert vár az élet! Vár az életem! 

Tagadhatom, tagadhatjuk önmagunk előtt az igazságot... de az úgy is felszínre tör. Be kellett valljam, hogy fáj a múlt... az a múlt, amelynek létezését eddig oly bőszen tagadtam... fáj a múlt... és fájnak a sebek... és be kellett valljam, hogy félek.... félek, mert ott a múlt... a múlt tapasztalásai. Mit tehetek? Vagy tagadom tovább, hogy vannak, vagy szembenézek velük... és elkezdek gyógyulni.... és én ezt választottam... gyógyulni szeretnék.... és elengedni..... mindent... mert már nem kellenek az árnyak... már nem kell a félelem!