2016. jan 04.

Mert vár rád az élet! Vár rád az életed!

írta: Kata Vank
Mert vár rád az élet! Vár rád az életed!

elet_es_halal

Elmúltak az ünnepek. Gyorsan tova száguldottak, és most itt állunk egy új év küszöbén. Kezdetét veszik a hétköznapok. Azon hétköznapok, amelyek időnként oly szürkék, és oly egyhangúak tudnak lenni. A hétköznapok, amelyek megesik, hogy esetenként a túlélésről szólnak, és egy szebb élet iránti vágyról.

Azt hisszük, valami NAGY dolognak kell megtörténnie, hogy merjünk lépni? Merjünk szembemenni az eddigi létünkkel? Merjük eldobni a családi mintákat, a társadalom ránk erőltetett szerepeit, hogy végre azt az életet élhessük, amelyről mindig is álmodtunk?

Annak idején azt hittem, egyszer csak megjelenik valaki az életembe, és mindent megváltoztat egy varázsütésre. Azt hittem, majd jön valaki, és megment a saját életemből. Azt hittem, egyszer csak megjelenik valaki, és minden más lesz. Minden. És vártam ezt a valakit. Minden nap reményekkel telve ébredtem, hogy talán majd most eljön.... de sosem jött el... és én minden egyes túlélt nap végén, mégis reménykedtem... igen... egyszer talán eljön valaki....

És eljött. Először a tükörbe pillantottam meg. Akit vártam oly nagy szeretettel, az mindig is ott volt velem. ÖNMAGAM! Amikor már elég volt a kifogásokból... az álmagyarázatokból, amelyeket önmagamnak soroltam fel... kilométer hosszú lenne a lista... talán elérne a holdig.... Nem megyek, mert egyedül nem tudom megcsinálni... Nem megyek, mert itt van a gyermekem... Nem megyek, mert nem ismerem a világot... Nem megyek, mert... és mindig volt, amiért maradtam, amiért nem mentem... amiért nem változtattam. 

Aztán már nem volt életem.... már csak a túlélésről szólt... a múló órák, napok számolásáról.... mert azt hittem nekem CSAK ennyi jár... ennyi és nem több.... és meghaltam.. a testem ugyan létezett, de lelkem már régen halott volt.... bezártak, elzártak.... elvették az álmaimat.... elvették az életem.... elvettek mindent... vagy én adtam oda.... kishitűségből... félelemből.... rettegésből.... De az élet a saját ÉLETEM erősebbnek bizonyult a befásultságnál, a félelemnél, és a rettegésnél. A lelkem erőre kapott és élni akart! És mindent elkövetett, hogy végre merjek lépni! Végre merjem megtenni mindazt, amire vágyom. Végre merjek hinni annyira, hogy el merjek indulni egy ismeretlen úton.. a szabadságért, az életért, a gyermekemért.... önmagamért.... Már nem maradhattam... már nem volt maradásom. Mert eljutottam arra a pontra, amikor azt gondoltam, a halál is jobb lehet annál, mint amiben vagyok! Már nem akartam az életet! Már nem akartam túlélni... már azt sem akartam, hogy a testem éljen. És bármennyire is szerettem volna, vágytam rá... a segítség nem érkezett... nem jött senki, aki azt mondta volna: "Itt vagyok! gyere velem, és minden megint szép lesz!" Nem jött... nem jött... és akkor elérkezett az a pillanat, amikor megadtam magam a sorsomnak, Istennek, Univerzumnak. Amikor már annyira fájt, fojtogatott, hogy nem bírtam maradni. Megfogtam a gyermekem kezét, és a kiskutyámat, és neki indultam az ismeretlennek.... mert tudtam... a szívem és a lelkem tudta, hitte, remélte, hogy van egy ÉLET az én ÉLETEM, amelyért mennem kell tovább... akkor is, ha félek, akkor is, ha nem látok a sötétben...akkor is, ha nem tudom, merre megyek... csak mentem és mentem. Összeszedtem egyetlen egy okot... a valaha létezett legcsodálatosabb okot arra, miért is kell induljak! MERT VÁR RÁM AZ ÉLET! MERT VÁR RÁM AZ ÉLETEM! És már nem számított semmi. Csak az ÉLET! Élni akartam, és egy szebb életet szerettem volna a gyermekemnek! Élni akartam. Sétálni a szabadban, látni a napfényt, és a csillagokat, látni a csodákat, amelyek körülvesznek. Nem félni soha többé, nem rettegni... nem engedni soha többé az agressziónak és az elnyomásnak... és nem engedni soha többé, hogy egy olyan világ vegyen körül, ahol minden csak ROSSZ, SÖTÉT, ahol nem létezik a szeretet... ahol nincs semmi... csak az erőszak... Soha többé nem akartam már ezt a világot! Mert tudtam... mindig is tudtam, létezik valahol egy szebb élet, amely csak rám vár, rám és a gyermekemre... és arra, hogy felfedezzük a szépségeit, a csodáit... az álmokat, a vágyakat... a szeretetet... és mindazt, amiről addig csak reméltem, hogy létezik, de soha sem lehetett benne részem.

És most itt állok, és élek az új életemben... egy olyan világban, amelyet megálmodtam magamnak... egy olyan életben, ahol mindaz valóság, amelyről a régi éltemben azt mondták... nem létezik... A csodák a mindennapjaink részévé váltak. A szeretet körülölel bennünket....  és már tudjuk, milyen különbség is van élet és élet között. Már tudjuk... Leírhatatlan a különbség... megfogalmazhatatlan.... de már tudjuk... megtapasztaltuk.... meg kellett, hogy tapasztaljuk..

A csodák, az álmok pedig szépen lassan az életünk részesei lettek. Ahol tudunk örülni a napsütésnek, a pocsolyáknak, a csillagoknak, a hónak.... mert a csodák, az élet szépségei itt vannak körülöttünk... mindig is ott voltak.. csak nem voltam képes beengedni azokat. Ott öleltek körül... és én mégsem láttam, mégsem láthattam őket. Ma már látom... ma már látok. Ma már tudom, hogy az élet szépségei nem nagy autókban, és nagy családi házakban rejlik. Ma már tudom, a boldogság ott van mindenütt... minden pici pillanat magában rejti, magában hordozza. Csak meg kell látni azokat. 

Valahol... egy picinyke lépéssel kezdődött két évvel ezelőtt.... amikor el mertem indulni.... nem léptem nagyot... és még most sem lépkedek... apró, pici lépéseket tettem... olyan volt, mintha nem is haladtam volna... mintha egy helyben álltam volna. Pedig haladtam... nagyon is haladtam... minden egyes pici apró lépéssel közelebb valami felé, amely az életet az ÉLETEM jelentette... és minden egyes pici lépéssel egyre távolabb valamitől, amelytől azt hittem soha nem leszek képes ott hagyni, amelyről azt hittem sohasem lesz képes elengedni. 

Egy icipici lépés.... egy apró... mások számára talán láthatatlannak tűnő lépés! Ennyi kellett! Csupán ennyi. Valahol mindenkit vár az élet, mindenkit vár az élete! Csak merjük megtenni azt az EGY bizonyos lépést! Csak merjük megtenni! 

Engedjük el a múltat... engedjük el a félelmeket... és engedjünk el minden olyan magyarázatot, amelyet önmagunknak gyártunk a MIÉRT NEM-re. Engedjük el ezeket! És tegyük meg azt a bizonyos icipici lépést.... mert ezen tettünk után már ott vár bennünket az ÉLETÜNK... egy olyan élet, amely legmerészebb álmainkat is felülmúlja! Ott vár ránk az ÉLETÜNK, és csak annyit kell tennünk, hogy lépünk... egy aprócskát.... Merjünk lépni! Mert vár bennünket az ÉLETÜNK! 

Szólj hozzá

élet agresszió csodák