Csodálatos idő volt. Szerettem a napsütést, és szerettem a reggelt. Ma mindent szerettem. Végre úgy nyitottam ki szemeimet, hogy mosolyogtam... mosolyogtam, mert tudtam, hogy ma is csodás élmények várnak rám. 

Pillangóhatás: A pillangó-effektus elmélet szerint, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában. Világunkban minden mindennel összefügg, minden cselekedetünk alapjában változtathatja meg a jövőt.

Elvittem a gyermekemet iskolába. Még néztem hosszasan utána, ahogyan besétál a kapun. Már itt állt az otthonom előtt az én "véletlen" lett barátom. Már meg sem lepődtem rajta. Ha bárki más teszi meg, hogy bejelentés nélkül időnként rám tör, valószínűleg ketté harapom a torkát, és mélységesen fel lennék rajta háborodva, hogy ellenőrizni akar, és felügyelni. De az ő esetében nem voltak bennem ilyen negatív érzések. Szerettem, hogy csak így megjelenik nálam. Szerettem, hogy van... Rövid ideje része az életemnek, nekem mégis évtizedeknek tűnik. Olyan mély beszélgetések, megrázó, és felkavaró találkozások vannak a hátunk mögött, mintha már ezer éve ismernénk egymást. 

"Szállj be!" - húzta le álomszép autójának ablakát. Ez az a stílus, amely ki tud hozni a sodromból. De tőle még ezt is elviseltem. És szép reggelem volt. Nem akartam elrontani ennek a csodálatos napnak a kezdetét, egy veszekedéssel, és egy illemórával.  "Neked is jó reggelt, és nem, köszönöm, nem kérek kávét!" jeleztem azért számára, hogy ezt mifelénk nem így intézzük. "Ülj be a kocsiba!" - szólított fel, aztán, amikor látta, hogy szemeim kezdenek villámot szórni még hozzá tette, hogy légy szíves! "És van kávé is!" -- mosolygott. Próbáltam úgy tenni, mintha zavarna ez az arrogáns viselkedése, de végül beültem a kocsijába. "Jó reggelt! Azt hittem már sosem tudlak meggyőzni, hogy végre ülj be mellém!" -mosolygott. "Vaníliás kávé.... párizsi... a kedvenced! És, ha akarod még rá is gyújthatsz a kocsiban!" -nem, nem akartam rágyújtani, a saját autómban sem dohányzom, nemhogy máséban. "Hová megyünk?" kérdeztem tőle. "Meglepetés!" - ennyivel elintézte. És én nem éreztem úgy, hogy firtatnom kellene. Még annyit megjegyeztem, hogy egyébként dolgozom. És a gyermekemért is vissza kell érjek! "Visszaérünk!" mondta, és már rá is lépett a gázra. Kortyoltam a fenséges vaníliás kávét, és bármennyire is abszurd, és furcsa volt a helyzet, nekem valahogy mégis olyan természetes volt. Jó volt ott ülni, kávét inni, és nem tudni hová tartunk. Megbíztam benne. Magam sem tudom, miért, és hogyan alakult ki ez a fajta bizalom, ilyen rövid idő alatt iránta bennem, de szerettem ezt az érzést. Talán elfogadtam végre, hogy olyan embereket vonzok be az életembe, akikben megbízhatok. Elfogadtam, és békesség volt bennem. Még csak a kíváncsiság sem hatalmasodott el rajtam.

"Meséltem már neked édesapámról. Ő az én hősöm, példaképem, és a legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem. És pont ő az én apukám!" - olyan szeretettel mondta ki ezen szavakat "ő az én apukám!"  "Már nyugdíjas, sebész orvos, de egyébként, ha futni megyek vele, tartja velem az iramot, sőt néha még meg is előz. Amikor teniszezünk akkor meg sokszor megalázó vereséget tudok tőle elszenvedni! Ilyenkor mindig megjegyzi, hogy túl elkényelmesedtem a bőrfotelemben. Illetve nem így mondja, hanem valahogy úgy fogalmaz: Édes fiam! Emeld fel a segged a bőrfoteledből, és szerezz egy kis kondíciót! Imádja édesanyámat, és édesanyám is őt. Olyan szerelemben élnek mind a mai napig, amelyet leírni sem lehet. Édesanyám még dolgozik. Bár már csak magánpraxisa van, azért még dolgozik. Édesapa meg otthon tevékenykedik. Már sok lenne neki a folyamatos ügyelet, és a futószalagon végzett műtétek. Mind a mai napig emlékszik a legtöbb betegére. Van, akinek még mindig nyomon követi a sorsát. Azért még bejár az egyetemre tanítani, és néha egy egy klinikára, ha a szakértelmére szükség van. Szeret tanítani. Szereti tovább adni azt a tudást, amelyet az évek alatt felhalmozott magában.  Bár anya és apa is orvosok, mégsem erőltették soha, hogy az legyek. Sőt édesapám mindig mondta nekem, hogy őt az sem érdekli, ha kukásautót vezetek, csak leljem meg a helyem az életben, és legyek boldog. Mindig volt ideje rám." - elhallgatott. Nem értettem, miért mondja el ezeket nekem. De jó volt hallani, jó volt hallgatni őt. Nem figyeltem az utat, de akkor már a Duna felett jártunk. Még mindig nem éreztem fontosnak, hogy megkérdezzem, hová is tartunk. "Amikor elért egy bizonyos kort, elege lett az állami intézményekből. És ezért szerzett magának egy jó kis nyugodt állást egy magánklinikán." - ahogy kimondta a klinika nevét, nekem görcsbe rándult a gyomrom.

Évekkel ezelőtt, pontosan tizenkét éve engem is azon a klinikán kezeltek, amikor daganatot véltek felfedezni a testemben. Nem akartam belekeveredni az állami egészségügyi rendszerbe, és akkor lehetőségem volt igénybe venni eme intézmény szolgáltatásait.  Azóta már meggyógyultam, újra egészséges vagyok, de még mindig rossz érzések lesznek rajtam úrrá, ha visszaemlékezem azokra az időkre. Vajon miből is gondoltam én, hogy a mai napi találkozásunkat megúszom anélkül, hogy a múlt egy fájó emléke fel ne törne ismételten? Nem akartam neki beszélni arról az időről. Csendben voltam, és csak néztem ki az ablakon. Ha nem tudtam volna, azt se hittem volna el, hogy Pesten, illetve Budán járunk. Már Buda szűk, a történelmet magában rejtő kis utcáin haladtunk felfelé a hegynek, Buda azon részén, ahol én még soha nem jártam. Olyan gyönyörű villák mellett vitt az utunk, hogy úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Csak ámultam, és bámultam, és nagyon szerettem utazásunknak eme részét.

"Apukám azt is szokta mondani, mert ugye ő egy végtelenül bölcs ember, hogy Isten néha téved! Édesapám szerint Isten azért teremtette az orvosokat, hogy segítsenek neki kijavítani a tévedéseit. Pedig egyébként édesapa nem hívő ember, sosem volt az! "

Leparkolt. "Édesanya megint felborította a kukát. Az autójában van tolatóradar, meg mindenféle érzékelő, ő mégis minden egyes alkalommal felborítja a kukát! És bárhová is kerül az a szemetes, anya mindig megtalálja az autójával." - nevetett. "Te bírnád édesanyámat! És szerintem ő is téged! Édesapa az ő hóbortos asszonykájának hívja, ha kedvesen akarja becézni. És általában kedvesen akarja! " "Tulajdonképpen hol is vagyunk?" - kérdeztem rá, mert valamiért most egy pillanatra pánik lett rajtam úrrá. "Be akarlak mutatni valakinek!" "Ugye nem? Ugye nem hoztál el édesanyádhoz, meg édesapádhoz?" - futottam utána, mert oly sebesen lépkedett, hogy nem bírtam vele tartani a lépést. "Figyelj csak ... ugye nem?" - hátrafordult felém, és most már a mosolya olyan cinikussá vált, de mégis megnyugtató volt. "Te most komolyan elhoztál bemutatni a családodhoz, családodnak?  Ezt Te így intézed? És ez jó nekem? Engem nem szoktak bemutatni anyukáknak, és apukáknak. Igazából a személyes találkozásig sem jutok el a pasikkal, nemhogy addig a pontig, amíg valaki be akarna mutatni a szüleinek! És erről nem kellett volna szólj nekem, hogy esetleg dönthessek afelől, hogy én akarom- e ezt." Kifulladtam. Hegynek felfelé sétáltunk, vagyis ő sétált, én meg próbáltam a nyomában maradni. "Dugulj már el végre! - ejtette ki ezen szavakat nemes egyszerűséggel a száján - "Ne aggódj, édesanyám nincs itthon!" - mosolygott. És belépett egy csodálatos ház, gyönyörű udvarába. Ilyen otthont én utoljára filmekben, és magazinokban láttam. Akkor már menekülhetnékem támadt, de nem volt menekülési útvonalam. Igazából azt sem tudtam, hogy hol vagyunk. Nem akartam belépni annak a háznak az ajtaján, de nem volt más választásom. "Édesapa!" - kiáltotta. Mentem utána szívemben aggodalommal, és még azt sem tudtam, le kell e vegyem a cipőmet. Ott álltam egy gyönyörű budai otthonban, farmerban, kócosan, smink nélkül. Édesapa ott állt a hallban, háttal nekünk. Amikor megfordult, megállt a szívem. Csak álltam ott, az örömtől, és a meglepetéstől megszólalni sem tudtam. Csak álltam ott, miközben szememben megjelentek a könnyek. Odaszaladtam hozzá, átöleltem őt. Hosszú hosszú percekig csak öleltem őt, miközben sírtam. Ott állt előttem az az orvos, akinek köszönhetően meggyógyultam a rákból, aki vissza adta a hitemet, aki mind végig emberként bánt velem, aki utánam szaladt a folyosón, amikor már épp elhagyni készültem az intézményt, hogy még egy mondatot elmondjon nekem: "Felejtse el, amit mi orvosunk mondtunk magának... felejtsen el mindent. A daganatot teljes egészében eltávolítottam. És minden rendben van! Most térjen vissza a diagnózis előtti állapotba, amikor ez az egész kálvária elkezdődött! És higgye el, hogy egészséges! Higgye el! Menjen haza, ölelje át a kislányát, de most ne úgy, mint, aki beteg, és élni akar. Ölelje át úgy, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna! Ön egészséges! Mindig is az volt!" - és én így indultam útnak egy több órás műtétet követően. Tizenkét év telt el azóta, és teljesen meggyógyultam! Egészségesebb vagyok, mint valaha! És most itt állt előttem az orvos, akinek talán meg sem köszöntem soha, amit tett értem. Zavaros időszak volt az életemben, testileg és lelkileg egyaránt. És most sem tudtam mondani neki semmit. Csak öleltem őt, és sírtam. És nem jött ki hang a torkomon. Hiszen egy köszönöm, hogyan is fejezhette volna ki mindazt a hálát, szeretetet, amit éreztem. Csak öleltem őt, és csak remélhettem, hogy tudja, mi mindent szeretnék neki elmondani, csak nem tudok! Képtelen voltam szavakat formálni!  Képtelen voltam bármire is. Csak álltam ott egy budai villa halljában, szorosan ölelve azt az embert, aki vissza adta nekem az életem, aki megmentette az életem! 

Hosszú hosszú percekig álltunk ott, az idő megszűnt létezni. "Pillangóhatás!" mondta nekem. "Isten néha téved, de mi kijavíthatjuk a tévedését."

Tizenkét évvel ezelőtt valaki végrehajtott rajtam egy műtétet, amelynek köszönhetően élhetek, és nevelhetem tovább a gyermekem. És tudtam, hogy ismerős "véletlen" lett barátomnak a neve, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan. Annyira el akartam felejteni mindent, ami abból az időből való. 

"Isten néha téved!" - mondta nekem. "Talán tizenkét évvel ezelőtt azért kellett, hogy visszaadjam önnek a hitet, és a reményt, hogy most visszaadhassa a fiamnak mindezt. Én annak idején átsegítettem Önt életének egy nehéz szakaszán, és most ön segíthet a fiamnak. Tizenkét évvel ezelőtt megmentettem az életét, hogy ön most megmenthesse a fiamat! És akkor még mondja nekem valaki, hogy nem az élet a legnagyobb forgatókönyv író!" - mosolya ugyanolyan volt, mint a fiáé. 

A hazafelé tartó úton csendben voltunk, én csak sírtam, és sírtam, és minden egyes könnyel egyre könnyebb és könnyebb lett minden. Amik feltörtek, előtörtek a múltból, azok most  szépen el is mentek. A legcsodálatosabb dolog volt látnom, találkoznom ezzel az emberrel!

Szerintem Isten nem téved! Isten igen is tudja, hogy mit miért tesz! Hát pont az életem a legnagyobb bizonyíték erre.

Tizenkét évvel ezelőtt "véletlenül" kerülök ehhez az orvoshoz. Aztán "véletlenül" egy férfi autóját a nevemre írja az amúgy egyébként tévedhetetlen rendszer! "Véletlenül" hónapokig kapcsolatban kell maradnunk egymással, mire vissza sikerül csinálni ezt az egészet. És "véletlenül" épp van mindkettőnk múltjában épp elég dolog, amitől ideje megváljunk, megszabaduljunk, és elengednünk azokat! És most itt vagyunk egymásnak, barátként, őszintén, elvárások, megfelelési kényszer,  álarcok, és játszmák nélkül. És így átsegíthetjük egymást egy olyan életbe, amelyről mindig is álmodtunk. 

Az élet a legnagyobb forgatókönyv író! És Isten, sors, Univerzum pedig a legcsodálatosabb rendező! Csak engednünk kell, hogy vezessen bennünket! Ennyi a dolgunk!