2016. aug 28.

Pár pillanatnyi szeretet.... ő már nincs többé

írta: Kata Vank
Pár pillanatnyi szeretet.... ő már nincs többé

pár pillanat szeretet

Rohan a világ. Rohan az idő. És a rohanó világunkban a rohanó idő alatt nincs időnk semmire. Sem magunkra, sem másokra. Még észre sem vesszük, és már megint hétvége... majd egy újabb szempillantás, és már ennek is vége... Az idő csak rohan... pedig néha annyira szeretném visszafordítani. Még egy percet eltölteni valakivel... csak még egyetlen percet, hiszen annyi mindent nem mondtam még el neki... annyi mindent... De már nincs idő... nincs időm.... már nem mondhatom el neki. 

Az életem tele van megoldandó feladatokkal... és csak rohanok... rohanok, miközben semmire nincs időm, és valójában semmit nem intézek el... és az esték csak jönnek és jönnek... a napok csak telnek és telnek. Most itt állok, és egy ártatlan kicsi kutya halála annyi mindenre ráébresztett. 

Szerencsés ember vagyok én. Kevés embert veszítettem el ezidáig az életemben. A halál valahogy elkerült. Drága dédimamám halála érintett meg először. Még gyermek voltam.. nagyon gyermek. Tudtam, hogy beteg... de egyetlen pillanat erejéig sem jutott eszembe a halál... talán még nem is tudtam mi az. Aztán egyszer indultunk az iskolába. Nagypapa biciklizett velünk szemben. Leszállt és csak annyit mondott: "Meghalt a dédi!" Akkor még fel sem fogtam, mit is jelent ez. Hiszen olyan természetes, hogy ő volt nekünk. Olyan természetes volt. Aztán elment... és többé nem láthattuk őt, nem ehettünk tejlevest a barackfa alatt... nem vigyázott ránk többé....

Aztán teltek az évek, és szépen felnőttem. ÉS volt nekem egy nagymamám és egy nagypapám... és olyan természetes volt, hogy vannak.... hogy mindig vannak. Aztán egy váratlan pillanatban a nagymama kórházba került... és nem tért haza többé... és annyi mindent nem mondtam el neki... mert olyan természetes volt, hogy akárhányszor elmegyek hozzájuk, mindig ott van... aztán egyszer csak már nem volt ott. ÉS a nagypapa már nem akart élni. Ötven éves házasok lettek volna abban az évben... és ő már nem lelt értelmet az életében... a mama nélkül már nem akart élni. És fél év múlva el kellett, hogy temessük őt is. Az ő halála valahogy mégis más volt. Hiszen ő menni akart. Ő nap, mint nap elmondta, hogy már nem akar élni. Szinte könyörgött a halálnak, hogy jöjjön el érte.  ÉS teljesült a kívánsága. Teljesült. 

És most itt ülök, és eszembe jutnak ők. Ők, és akiket még elveszítettem. ÉS sírok... sírok miattuk, értük... és magam miatt. És megint eszembe jut Vacak halála. Ő volt a kiskutyám hosszú hosszú éveken keresztül. Aztán egyszer csak már nem volt többé. És én éjjel a sötétben készítettem el végső nyughelyét. És itt van Artúr, egy másik kutyus. Artúr, aki csak pár hetet élt... mégis fáj, hogy már nincs. Artúr, akinek megígértem, hogy hazahozom, hogy a családunk tagja lesz, és amíg él gondoskodni fogunk róla, és szeretni őt. Artúr, aki annyit küzdött, amikor kézzel etettük , és itattuk, hátha megerősödik. És Artúr megint járt, futott, és végre evett... egyedül... már nem kellett őt etetni... már a testvéreit is elzavarta, és úgy evett, hogy közben morogta, hogy "nyam nyam nyam." Artúr, akit haza szerettünk volna hozni. Artúr, aki ma reggelre feladta. Artúr, akit többé nem szeretgethetünk, nem simogathatunk, és nem hozhatjuk haza, hogy végre velünk élhessen. Mert elment... örökre... és én nem tarthattam be a neki tett ígéretemet. Nem tarthattam be. Annyit gondolkodtam rajta, hogy talán nem kellett volna várjak a lakók beleegyezésébe... meg kellett volna fogjam és hazahozzam, hogy aztán kész tények elé állítsak mindenkit. És akkor talán Artúr még mindig élne. De nem ezt tettem... és már felesleges is ezen gondolkodnom. Hiszen nem tudom megváltoztatni már a döntésem. Már nem... mint ahogyan Artúr sem lehet velünk soha többé. Nem simogathatom, nem bújhatok hozzá, és nem hallgathatom, ahogyan édesen szuszog. Mert elment.... ennyi volt... váratlanul... egyik pillanatról a másikra. És én nem voltam vele, nem voltam mellette... telefonon értesültem róla. Amikor megtalálták élettelen kis testét, Béci a malac feküdt mellette és sírt.... Néha azon gondolkodom, hogy az állatokba több emberség szorult, mint egyes emberekbe. És Artúr halála megint felnyitotta a szemem az élet törékenységéről. Olyan természetesnek vesszük minden este, amikor álomra hajtjuk a fejünket, hogy reggel felébredünk... vagy, ha valakitől elbúcsúzunk, biztosak vagyunk benne, hogy még látjuk őt.... eszünkbe sem jut, hogy nem ez történik... Aztán egy váratlan esemény kicsit más megvilágításba helyezik a dolgokat... és eszembe jut, hogy bár próbálok mindenkivel a lehető legőszintébben beszélni, és cselekedni... van, amit én is halogatok... hiszen, majd, ha legközelebb találkozunk, majd akkor elmondom... vagy, ha eljő a megfelelő pillanat.... aztán egyszer csak nem lesz megfelelő pillanat... nem lesz következő pillanat... 

Vannak emberek, akikkel még szeretnék beszélni... vannak emberek, akiknek még kérdéseket szeretnék feltenni... vannak emberek, akiknek csak annyit mondanék: MIÉRT? De nem teszem... halogatom... mint ahogyan megmagyarázom magamnak a dolgokat. Ők tanítottak engem, ez volt a feladatuk stb. stb. Igen... néha még én magam is elhiszem... aztán egy egy apróságnak tűnő dolog.... kiborít... és előtör belőlem minden... és csak ülök, és azon gondolkodom, nem kellene e mindent sutba dobnom, és csak menni menni előre, anélkül, hogy hülyíteném magam a "minden ember tanító, meg köszönettel tartozom neki... meg stb. stb frázisokkal"  Egyszerűen eléjük lépni és elküldeni őket oda, ahová ilyen napjaimon gondolom... elmondani nekik, hogy kössz, hogy voltál... kössz, hogy fájdalmat okoztál... kössz, hogy ezzel is ráléptem a saját utamra.... de kössz, hogy ennyire fáj... még mindig... miközben mosolygok, és a megbocsátásról és az elengedésről elmélkedem, csak törnek fel belőlem az érzések... kössz, hogy annak idején semmibe vettél,  és ezáltal túljuthattam életem mélypontján! Kössz mindenért! De tényleg.... Megbocsátottam... talán most már igen... de nem tudom.... szeretném még feltenni a kérdéseim. De talán nincsenek is kérdések. Talán már nincsenek is. Talán soha nem is voltak, vagy valójában már mindenre választ kaptam.... talán... nem tudom... csak azt, hogy az élet múlandó... nagyon is.... néha csak pár hétig tart egy kicsinyke élet.... és a halála mégis annyi mindent előhoz, annyi minden felszínre tör. Néha csak pár hét az élet.... és én nem tudok most ezzel mit kezdeni. Most azt sem tudom, jó úton járok-e? Most azt sem tudom, mit hoz a holnap. Most semmit nem tudok.... 

Szeretnék megszabadulni a múlttól, a múltamtól... az álmodozásaimtól.... mert most fáj... minden... az élet... és a halál... a jelen... és a múlt.... minden... mert néha nincs tovább... és bármennyire szeretnénk is nincs még egy perc.... még egyetlen másodperc sincs.... semmi nincs... csak az üresség... és a fájdalom.... csak ennyi van... és az erőtörő emlékek. ... amelyeket már régen el kellett volna feledni....

Szólj hozzá

halál fájdalom emlékek múlt