Hosszú idő után végre megint elmondhatom magamról, hogy a lelkem jól érzi magát. Nem is tudom, mikor kezdődött. Talán csak ahogyan teltek a hónapok, úgy rakódott egyre több és több stressz az életemre, az életembe. Csak azt vettem észre, ami öröm volt eddig, az most feszültséget kelt bennem. És ez a fajta nem is tudom honnan eredő idegeskedés csak gyűlt és gyűlt. ÉS hiába akartam én letenni a terheket... valahogy nem igazán jött össze. Illetve talán csak azt hittem leraktam, miközben elnyomtam magamban... és szépen elraktározódott valahol a tudatalattim legmélyén, hogy aztán egy váratlan pillanatban előtörjön, olyan energiával, mint egy lavina, ami ha megindul, nincs se ember, se Isten, ami megállíthatja. Csak megy előre egyre nagyobb sebességgel, miközben elpusztít bármit, és bárkit, aki az útjába került. 

Talán túl sok ideje tartom fenn a rendszert egyedül. Évekkel ezelőtt elindultam az ismeretlenbe, a semmibe, mert tudtam, hittem, hogy vár rám, vár ránk valahol egy szebb élet. ÉS gyakorlatilag téglánként építettem mindazt újjá, ami leomlott. Még romok sem maradtak. Egy teljesen új életet építettem fel. És valahol a mindig félénk, és segítségre szoruló lányból, egy erős nő lettem. Egy erős nő, aki mindent megold egyedül, egy erős nő, aki nem ismeri a félelmet, egy erős nő, aki nem omlik össze... mert nem teheti meg. Felépítettem egy tökéletes életet, egy tökéletes világot... gyermekemmel, kutyákkal, macskákkal, akváriumokkal, tengerimalacokkal, teknősökkel, munkával... két három másodállással... és élveztem minden pillanatát. Szerettem látni, hogy én, akiről mindenki azt gondolta, és ezt is sulykolta belé, hogy nem lesz belőle semmi... hirtelen egyszer csak el kezdett létezni, el kezdett élni... és szerette az élete minden pillanatát.

Aztán egyszer csak történt valami. Sziklaszilárd, gyönyörű, és kemény alapokra épült életem, hirtelen felhívta rá figyelmemet, hogy ennek a tökéletes életnek bizony van egy nagyon gyenge láncszeme.... én magam... hiszen, ha én kiesek a sorból, egy betegség, vagy bármi más miatt... minden összeomlik... nem lesz, aki vigyázzon a kislányomra, nem lesz, aki elássa a kis állatkertünk lakóit, nem lesz, aki fizeti a számlákat... nem lesz, aki ír... semmi nem lesz! Semmi! ÉS ezért elkezdtem még többet dolgozni, hogy legyen tartalék... elkezdtem spórolni, hogy, ha bármi történik, legyen mihez nyúlni, vállaltam még két másodállást, hogy még több bevételünk legyen.... és elkezdtem aggódni. Aggódni, hogy miből lesznek kifizetve a számlák, aggódni, hogy miből fogom eltartani az állatkáimat, és elkezdtem aggódni, hogy lassan itt a fűtési szezon, és, ha szeretném, ha nem be kell kapcsolni a fűtést, és elkezdtem aggódni, miből lesz kifizetve a gázszámla. ÉS minél kétségbeesetten próbáltam, minél több pénzt keresni, annál nehezebben ment. És hirtelen totális káosz lett minden, és fáradt voltam. De erős vagyok! Nem adom fel! Megyek tovább akkor is, ha beledöglök! Mert én nem adhatom fel! Nekem túl nagy felelősségem van, amit én magam vállaltam. Ebben a családban, nincs két kereset... ebben a családban, csak én vagyok! És én nem adhatom fel, nem omolhatok össze, nem eshetek ki a munkából!

ÉS már csak ezekre koncentráltam. Mi az, amit nem tehetek meg. ÉS amit Istentől, sorstól, Univerzumtól ajándékba kaptam, hirtelen teherré vált. Már nem leltem benne örömöm, mert csak azon aggódtam, vajon ki lesz minden fizetve?  És bennragadtam a mókuskerékbe, beragadtam a szürkeségbe, a saját életem, a saját álmaim fogja lettem. 

Az első rosszullétnél még nem tekintettem figyelmeztetésnek a dolgokat... talán még a második után sem... csak mentem előre, és előre megállás nélkül.... folyamatosan aggódva mindenen... és csak gyűlt és gyűlt bennem a fájdalom, a feszültség, és nem értettem, miközben megvan mindenünk a kislányommal, miért vagyok folyamatosan rosszkedvű, fáradt, miért nem látom azt a sok szépet és jót az életembe? Miért csak  a félelem és az aggódás van bennem? Miért? Aztán a harmadik rosszullétnél eljutottam orvosig. Szerencsére, csak egy vírusfertőzést szedtem össze... és, ha akartam, ha nem pihennem kellett, mert nem volt erőm megmozdulni. De a pihenés nem volt igazi pihenés, mert az elmém folyamatosan azon gondolkodott, akkor most, mi lesz? A következő havi számlák, hogyan lesznek befizetve, hogyan fogok helytállni a munkahelyeimen? Napok alatt összeszedtem magam, és folytattam mindent ugyanúgy. Csak mentem és mentem. 

És azt vettem észre, hogy folyamatosan harcolok. Harcolok a több pénzért, harcolok az emberekkel, a barátaimmal, a kollégáimmal... harcolok.... És bár azt gondoltam, minden csatából én kerültem ki győztesként, valójában én voltam a vesztes fél. Minden energiámat felemésztette az értelmetlen harc. Mert valójában önmagammal harcoltam, a ki nem mondott érzéseimmel, a ki nem mondott szavakkal! Sokszor hallottuk már, hogy a kimondott szavaknak ereje van! Hát még mekkora ereje van a KI NEM MONDOTT SZAVAKNAK. Felemésztik az embert, szépen lassan, apránként... felemésztik az ember fizikai testét, és megölik a lelket. A lelkem folyamatosan segítségért kiáltott. Folyamatosan érkeztek a jelek, hogy nem jó az irány. ÉS én végig azt hittem, abban a hitben voltam, hogy a saját utamon járok. Pedig nem. Elvesztettem a lelkesedésem, elvesztettem a hitem, elvesztettem a csodáimat. Vagyis ezek mind itt voltak velem, mellettem, csak én már nem voltam képes látni azokat... csak mentem előre, rendületlen erővel, és harcoltam, és küzdöttem, és szépen lassan kezdtem megölni a lelkem. 

Munkába indultam. Hetek óta nem éreztem jól magam. A lelkem fizikai testem tüneteivel próbált rávenni arra, hogy álljak meg! De én nem tettem. Harcoltam tovább önmagammal, az életemmel., a lelkemmel. És csak mentem és mentem. Megálltam a piros lámpánál. Hirtelen azt éreztem a gyomrom borsó nagyságú lesz! ÉS csak álltam a lámpánál, és mérhetetlenül rosszul éreztem magam. De nem tehettem semmit. Az otthonomtól, és a céltól ugyanolyan távolságra voltam. Amíg piros volt a lámpa, próbáltam összeszedni magam, de csak azt éreztem, nem bírom tovább. De vettem pár mély levegőt, és mentem tovább. Magam sem tudom, hogyan jutottam be a csúcsforgalomban a célállomásra. Mintha másik dimenzióban lettem volna.... szinte nem láttam és nem hallottam, mi történik körülöttem. Folyamatosan kértem a segítőimet, csak jussak el valahogy a célig. ÉS ez a feszültség bennem maradt. Féltem vezetni, mert féltem, mi lesz, ha meg kell álljak egy lámpánál, de a félelem és rettegés közepette is el kellett induljak... mert én csak magamra számíthatok! Én nem engedhetek meg magamnak semmilyen betegséget, főleg nem a pánikot! Hiszen hogyan is engedhetném meg magamnak, hogy legyőzzön saját magam! 

Aztán megelégeltem ezt a dolgot! Vissza akarom kapni a régi önmagam! És végre elkezdtem figyelni a lelkemre, a lelkem segélykiáltásaira! Csak ültem az ágyon, és hirtelen minden világossá vált! A piros lámpa megállított, mert nem a saját utamon voltam! És én ezt nehezen viseltem, mert folyamatosan elhitettem magammal, hogy minden rendben! A lelkem hiába kiáltott, hiába tett meg mindent, én csak mentem és mentem. ÉS a feszültség, a félelem, a ki nem mondott szavak szépen elraktározódtak bennem. És fájt a gyomrom, fájt a fejem, és féltem és aggódtam. Csak ültem az ágyon... és csak azt éreztem, ki kell mondanom a szavakat. Ki kell kiabálnom magamból, hogy igen FÉLEK! Félek, mert egyedül vagyok! Félek, mert a testem nem engedelmeskedik! Félek, mert nem tudom, mit hoz a holnap, lesz e holnap! Elegem van, hogy nem mondhattam el, hogy mekkorát tévedtem bizonyos emberrel kapcsolatban. Elegem van, hogy nem mondhattam el, a gondolataimat. Rosszul vagyok magamtól! Elegem van magamból! Elegem van, hogy az az őszinte ember, aki én vagyok, most a saját ki nem mondott szavai súlya alatt roskadozik. Elegem van! És akkor döbbentem rá, hogy én valójában olyan rohadtul erős voltam, hogy igazából elfelejtettem, milyen is nőnek lenni. Már nem hordok szoknyát, csak farmert, és edzőcipőt. Fodrászhoz hébe hóba jutok el, műkörmeim vannak, de csak azért, hogy ne rágjam tövig a karmaimat... és ezer éve nem voltam sehol, csak a saját létezésembe... nem kapcsolódtam ki, nem léptem ki a hétköznapokból. Csak mentem és mentem. És már elfelejtettem nőnek lenni. Néha ugyan dobok fel egy sminket, de ez kevés. ÉS rájöttem sok sok éve nem omlottam össze, hogy megvigasztaljanak... hiszen, ki lenne az, aki megvigasztal. Felvettem a mérhetetlen erős nő álarcát... és játszottam a szerepem... nagyon nagy alakítást nyújtottam! És a világ, az ismerősök, a barátaim, a főnökeim mind mind odáig voltak ezért az erős nőért. ÉS már elvárták tőlem, hogy erős legyek, és én is elvártam magamtól. Senki nem látta az átsírt, kétségbeesett éjszakákat. Senki nem látta. Csak én magam tudtam ezt. De minden reggel megráztam magam, és felvettem az erős nő álarcát... és tettem a dolgom.. hiszen igenis felelősséggel tartozom az életemért, az életem résztvevőiért! És én erős vagyok! Erős vagyok!

Aztán egyszer csak, amikor senki sem látta összeomlottam. És ez volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem. Mert ki tudja meddig mehetett volna még ez így. Beleragadva egy mókuskerékbe. Elveszítve az örömöt, a hitet, a csodákat! Mennem kell tovább! Igen! Erős nőként, de nem harcolva. Meg kell tanuljak újra nőnek lenni, meg kell tanuljak újra rácsodálkozni a világra, meg kell tanuljak néha gyengének lenni, és ezt nem felróni önmagamnak!