2016. okt 16.

"Mocskos migráns!" Beszélgetés egy szír orvossal

írta: Kata Vank
"Mocskos migráns!"  Beszélgetés egy szír orvossal

migrans Napok óta ez a történet jár az eszembe. Egy igaz mese egy emberről, aki 25 éve él Magyarországon, orvosként dolgozik ő is, és a felesége is. ÉS most, mint oly sokan mások a gyűlölet céltábláivá váltak. Ezt mégis olyan szeretettel, és nyugalommal viselik, ami példaértékű lehet sokunk számára.

Kora reggel volt. Egy másik kerület kormányablakához kellett menjek ügyeket intézni. A kerületünkben lévő bezárt hosszú hosszú hónapokra. A reggeli csúcsforgalomban nehéz volt az előrejutás. Mégis türelmes voltam. Nem szerettem volna mást, csak végre pontot tenni egy hetek óta húzódó ügyem végére. 

Meglepetésként ért, hogy azonnal leltem parkolóhelyet. A következő kellemes csalódás akkor ért, amikor belépve az épületbe, nem várt tömeg. Olyan nyugalom volt mindenütt. Még érezni lehetett a nemrég végbement felújítás illatait. Ahhoz képest, hogy késő ősz van, az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk. Verőfényes, napsütéses idő volt, még szerethetővé téve eme délelőttöt.

Megkaptam a sorszámom, helyet foglaltam a váróban. Néztem az embereket. Minden nemzet képviseltette magát. Mintha a társadalmunk levetült volna eme kicsi helységre. Volt, aki türelmesen, volt, aki kevésbé lelkesen várta, hogy végre a sorszáma kivillanjon, és mehessen tovább a napi teendőiben.

Egy család a gyermekek részére kialakított játszósarokban foglalt helyet.  Hangosak voltak... nagyon hangosak. Mintha apuka ezáltal is érzékeltetni szerette volna, velünk ott lévőekkel, milyen jó apa is. Beszélget a gyermekével, játszik vele... csak kicsit hangosak voltak. Még sem kérte meg őket senki, hogy legyenek egy kicsit csendesebbek. Valahogy belefért a váróterem zajába.

Az egyik sarokban egy csokornyakkendő úr állt. Kezében dosszié, szinte mozdulatlan volt. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, vajon tényleg ott van ő fizikai síkon, vagy csak én látom? Szemeivel nem figyelte a tömeget. Csak állt... és várta, hogy szólítsák. 

Közben az emberek jöttek mentek. Volt közöttük kínai, néger, roma, magyar. Békében megfértünk egymás mellett. Senki nem veszekedett senkivel, vártunk... És ekkor belépett a váróba egy láthatóan manapság "migráns"-nak nevezett család. A férfi öltönyben, a felesége európai és magyar hölgyek által is viselt öltözékben. Egy másodpercre síri csend támadt a teremben. Még a sarokban eddig mozdulatlanul álló úr is feléjük pillantott. 

Nem tudom, mi zajlott le az emberek fejében, amikor meglátták ezt a házaspárt. De szerencsére pár pillanattal később már senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az esetnek. A teremben fülledt levegő volt, ezért kimentem az udvarra friss levegőt belélegezni, és meginni egy forrócsokit. Már régen nem kávézom. Az úr is kijött a teremből. Talán nem akarta érezni a feszültséget.

Nagyon szimpatikus ember volt. Épp, hogy túl vagyunk a népszavazáson. Beszélgetni kezdtem vele.

"20 éve végeztem el az orvosi egyetemet ebben az országban. Szüleim jómódú polgárokként élnek Szíriában, vagyis már csak éltek.  Már meghaltak. 20 éve magával ragadott Európa pezsdülése, a szabadság érzése, és minden egyéb ami annyira különbözik a hazámtól. Az egyetem elvégzése után, itt kezdtem el dolgozni. Közben el kezdtem intézni, hogy hivatalosan is magyar állampolgár lehessek. Beleszerettem egy csodálatos nőbe, és nagyon tetszett az emberek kedvessége, nyitottsága, vendégszeretete. Akkor még nem migránsnak hívtak bennünket. "

"A házasságkötésünk az állampolgárságom megszerzése után történt, mert nem akartam, hogy a feleségem azt higgye, csak azért szerettem volna összekötni vele az életem, hogy ebben az országban maradjak. Gyereksebész vagyok, a feleségem gyerekorvos. Szeretjük egymást. 20 éven keresztül senkit nem érdekelt a származásom, senkit nem zavart, hogy honnan érkeztem. Csak egy orvos voltam. Szeretjük ezt az országot. A feleségem református, én nem tagadtam meg az iszlám vallást, mégis szeretetben, békében élünk egymással immáron 15 éve. Született két gyerekünk."

"A feleségem még csak kendőt sem hord. Miért is tenné? Hiszen ez az ő országa, az ő hazája. Aztán elindult ez a migráns áradat, és vele együtt egy olyan gyűlölet felém is, amelyet nem értettem. Én nem ártottam senkinek, nem vettem el senki munkáját, nem robbantgatok, nem erőszakolok meg sem nőket, sem fiatal lányokat. Egy orvos vagyok, férj, és apa, aki Szíriából származik, de Magyarországot tekinti immáron az otthonának, és Magyarország is befogadta őt. Aztán hirtelen valami megváltozott."

"A gyerekeimnek volt a legnehezebb. Ők már ebben az országban születtek, mindig is itt éltek, és nagyon nem is ismerik az édesapjuk, vagyis az én életem, múltam, családom, és nem  is értették, hogy hirtelen miért éri őket annyi bántás az iskolában. Megfordult a fejünkben az is, hogy iskolát váltunk, vagy, hogy elhagyjuk ezt az országot. Láttam nap, mint nap a gyerekeim arcán, hogy mennyire fáj nekik, ami velük történik. A barátok hirtelen ellenségek lettek. Persze nem mindenki, de épp elég, ha akad egy két hangadó."

"Akkor bementem az iskola igazgatójához. Olyan szeretettel próbáltak úrrá lenni az ügyön, hogy kértem a gyerekeinket, még egy kicsit tartsanak ki, és, ha nem javul az ügy, akkor majd lépünk. Bátor lányaim vannak. Maradtak, végig csinálták. Összehívtuk a szülőket az iskola tornatermébe, és meséltem az életemről, a munkámról, kértem őket, ne gyűlöljenek csupán a származásom miatt. Gyűlöljenek a tetteimért, azért, amilyen ember vagyok, de csupán a származásom miatt ne! Kértem őket, hogy a gyerekeimet se bántsák, ők végképp nem tehetnek semmiről!"

"Csak reménykedhettem, hogy megértették a szavaimat, csak bízhattam benne, hogy emberként tekintenek rám, és nem migránskét, aki megöli őket, felrobbantja őket, és mindazt a szörnyűséget elköveti, ami árad a sajtóból, az interneten feléjük. Szerencsére békére leltünk, mi is, és a szülők is. Nagy boldogság volt ez nekem! ÉS nagy boldogság volt ez a családomnak is!" 

"Persze vannak még atrocitások, de már nem oly mélyen bántóak, mint annak előtte. Ügyeletes voltam. Behoztak egy gyermeket, nagy fájdalmakkal, gyakorlatilag önkívületi állapotban. Az édesapa, amikor meglátott felém kiáltott: "Ez a mocskos migráns nem nyúlhat a gyerekemhez!" A kórházban nem volt protokoll ezekre a helyzetekre, de végül sikerült meggyőzzem a szülőt, hogy engedje, hogy segítsek a gyermekének. Azóta a kisfiú felépült, minden rendben van vele."

"Az édesapa az eset után elnézést kért. Nem haragudtam rá. Miért is haragudtam volna? Ha az embernek ott fekszik a gyermeke élet halál között, mondd olyanokat, amelyet később megbán. Nem nekem szánta a szavait, csak elkeseredett volt, és félt, és féltette a kisfiát. Én is apa vagyok. Hogyan haragudhattam volna rá?"

"A feleségem háziorvos. Elég sokan elmentek tőle, amikor elindult ez az egész migráns ügy. Mondtam neki, hogy változtasson nevet, vegye vissza a leány nevét. Neki ne kelljen azért szenvednie, mert én szír vagyok. ÉS erre a feleségem azt mondta, nem fog megtagadni sem engem, sem a szerelmünket, majd szépen elcsendesedik minden, és megint minden olyan lesz, mint régen. "

"Lassan lecsendesedik ez az ügy. Lassan az emberek ráébrednek, hogy én csak egy vagyok közülük, aki egy másik világból származik, de tiszteletben tartja a kultúrájukat, nem akar senkit sem bántani, dolgozik, neveli a gyermekeit, és mindent megtesz, hogy gyermekeiből értékes polgárokat neveljen. Én magyarnak tekintem magam, nekem ez az ország szerelmet adott, orvosi diplomát, biztonságot. A diplomát nem az állam pénzén szereztem meg, szüleim fizették.  Remélem megint elfogadnak engem is egy gyereksebésznek, aki minden tudását arra használja, hogy segítsen a betegeken."

"Ez egy csodálatos ország, csodálatos emberekkel, hagyományokkal, tisztelettel, szeretettel. Remélem megint békére lelünk!" 

Szólj hozzá

betegség agresszió hazugság szerelem bizalom őszinteség migráns.