Ülök a barátnőm könyvbemutatóján: Telt ház van. Barna Berni The One... A könyv. Már a címe is sokat mondó, és ha nem is az elejétől, de aztán kísérhettem a könyv sorsát, útját, ahogyan a gondolatokból összeállt valami, ami reményt adhat, ami útmutatást nyújthat mindazoknak, akik keresnek valakit, vagy valamit... a válaszaikat... a kérdéseikre.. olyan kérdésekre, amelyeket talán fel sem kellett volna tenniük. De mi emberek ilyenek vagyunk. Örökkön örökké keressük a válaszokat.

Istenem... hányszor ültem én is, és vártam a válaszokat. Kiabáltam, sikítottam, hogy valaki segítsen... valaki mondja meg! De nem érkeztek a feleletek. Ezért elindultam, hogy megleljem azokat. Elindultam egy hosszú utazásra, amely még most sem ért véget. ÉS a kérdéseimet újabb kérdések követik. ÉS én csak keresem, és kutatom a válaszokat. 

Nézem az embereket, nézem az arcukat, nézem, ahogyan mosolyognak. Nézem, hogy boldogok. Boldogok, mert itt lehetnek, boldogok, mert a kezükben foghatnak valamit, amibe annyi ember tette bele a szívét és a lelkét, és ami talán nekik is megnyugvást, békét hozhat. Vagy csak kiragadhatja őket a valóságukból, egy álmokkal teli világba, ahol egy édesanya egyszer csak úgy dönt, elég volt a kérdésekből, válaszokat akarok! ÉS elindul a világban vallási, és spirituális vezetőkhöz eljutva, keresve, és meglelve a válaszokat. ÉS ezek most ott vannak egy könyvben. Egy könyvben, amit a szeretet írt, egy könyvben, amit a szeretet hozott létre. 

Nézem és eszembe jut a múltam. ÉS eszembe jutnak az álmaim. Eszembe jut a négy évvel ezelőtti önmagam, aki ott állt teljesen kétségbeesve a saját életében. Tudta, érezte, hogy megállíthatatlanul száguld a szakadék felé... csak még nem tudta, merre is kellene mennie, hogyan állíthatná meg az ámokfutást. Reménytelen és elveszett volt minden. Már azt hittem, nem fog eljönni a holnap. ÉS volt egy pillanat, amikor már én nem akartam, hogy eljöjjön a holnap. Amikor ott ültem az autómban, és arra gondoltam, megállok a vonatsíneken, és egyszer majd csak érkezik egy vonat, és végre mindennek vége lesz!

Mert már nem bírtam. Nem bírtam az életemet, nem bírtam a házasságomat. 15 év... 15 évig éltem gyakorlatilag rabként az életemben. A most már csak volt férjem... szépen lassan elvette minden élni akarásomat, szépen magához láncolt , megmondva nekem, mit érek, mit tehetek, merre mehetek... és merre nem. Elvette a lelkem, és elvette az életem. Elvett mindent, ami valaha voltam. Vagy én adtam neki? Már magam sem tudom.

Az évek alatt szépen  elhittem neki, hogy semmit sem érek, hogy nélküle egy senki vagyok. Azt mondta szeret... És én fiatal lányként nem nagyon tudtam, mi az, hogy szeretet. Mit jelent szeretni valakit. Ő nem szeretett. Ő uralkodott rajtam. ÉS mire erre rájöttem, már benne voltam egy olyan létezésben, ami nem szólt másról, csak róla, az akaratáról, az uralkodásáról.

Amikor menekülni akartam, már késő volt. Elfogyott az erőm. ÉS én ott ültem az autómban, és arra gondoltam, ha ráállok a sínekre, legalább vége lesz. Megszabadulok tőle, és mindentől. ÉS akkor abban a pillanatban kevésnek bizonyult, hogy ott van a gyermekem.

Aztán magam sem tudom honnan, Isten, sors, Univerzum, nevezzük bárminek.... küldött nekem erőt... és én elindultam. Hátrahagytam mindent, ami valaha a létezésemet jelentette, megfogtam a kislányom kezét, és a kiskutyámat, és elindultunk egy nagy utazás felé! Ott, akkor azon az éjjelen az életet választottam, az élni akarást, és azt az utat, ahol a kislányommal kéz a kézben lépkedve, felfedezzük a szépséget, felfedezzük az álmokat, és az álmaink megvalósulását. 

Nekem meg kellett tanulnom, újra álmodni, újra játszani, újra élni! Mert elfelejtettem, mit is jelent az élet! Csak voltam.. lélek nélkül várva, hogy este a nap nyugovóra térjen, és reggel felkeljen.. és csak vonszoltam és vonszoltam magam a létezésemben... 

Nézem az embereket... nézem a mosolyukat... nézem, ahogyan lapozzák a könyvet. Vajon milyen élet lehet mögöttük? Vajon milyen terheket cipelhetnek, vagy már tettek le? Nézek egy idős nénit. Két könyvet szorít a kezében, mosolyog... szemében könnyek. Már alig várja, hogy leülhessen az asztalhoz, ahol a barátnőm ült, és dedikálta a könyvét. Nézem őt.... aztán nézem őket....

ÉS megint a múltban találom magam, amikor eljőve a régi életemből, csak álltam a semmi kellős közepén, és kerestem bármit, amibe belekapaszkodhatok, ami reményt és erőt ad, ahhoz, hogy folytathassam. Néha elég volt egy mondat, egy idézet... egy álom... egy emberrel való találkozás... ÉS én mentem tovább. Sokszor csak a földön vonszolva magam... Csak annyit tudtam, nem állhatok meg... mert akkor vége... mindennek. ÉS én csak mentem.... magamért, a gyermekemért... a jövőnkért.... és most már tudom, ezért az életért, amit most élhetünk... Akkor még nem tudtam, csak hittem benne.... hogy léteznie kell valahol egy szebb világnak, egy szebb életnek! 

Kimegyek rágyújtani. Ahhoz képest, hogy lassan november, nagyon kellemes idő van. Nem fázom. Nézem a belváros fényeit, a sétáló embereket, és eszembe jut a volt férjemmel való utolsó beszélgetésem. Vajon a holtomiglan holtodiglantól, hogy jutottunk el odáig, hogy azt mondjam neki dögölj meg! Vajon ő változott? Én változtam? Vajon szerettem őt valaha, vagy csak azt a valakit szerettem, akinek képzeltem őt? Vajon annyira hittem az igaz szerelem létezésében, hogy képes voltam ennyire nem látni milyen ember is ő valójában? Vagy csak valahol valamikor az együtt töltött évek alatt ment el ez az egész valami egészen vad, egészen más irányba? 

Még hallom a mondatait: "Én mindent a gyerekemért tettem!" Mindent? "Ezért nem léphettem ki az utcára, csak az engedélyeddel? Ezért zsaroltál vele éveken át, hogy elveszed tőlem? ÉS, hogy ezt nyomatékosítsd elvitted egy gyönyörű nyári délutánon szó nélkül, hogy bebizonyítsd nekem, hogy bármikor megteszed, ha a jövőben nem úgy és nem azt csinálom, ami neked jó? Érte, miatta kellett nekünk évekig menekülnünk előled, és a bosszúd elől? Miatta, és érte csaltad el a pénzemet, hogy én ott állva, csak bízva és remélve mehessek tovább az utamon? Miatta adtad el a házam, ahol biztonságban lehettünk volna? Miatta kerültünk gyakorlatilag az utcára pénz, élelem, megélhetés, és remény nélkül? Mert mindezt érte tetted? Valóban?" ÉS csak mondtam neki a dolgokat. Csak mondtam és mondtam, és ő mély cinizmussal a hangjában válaszolt. Mert ő nem érti, mi is volt ezzel a baj. Nem érti, hogy öt éve csak egy hang a telefon túlvégén ennek a kislánynak. Nem érti, miért  baj az, hogy nem fizet egy forint gyerektartást sem, sőt ahol tud árt, elvesz, mocskol, tönkretesz! Nem érti.

És én már nem akarom elmagyarázni neki. Nem érdemli meg ezt a kicsi lányt! Nem érdemli meg! Öt évvel ezelőtt lemondott róla... de talán már a születése pillanatában. Ez a pici lány nem volt más csak egy eszköz az édesapja kezében, hogy még inkább magához láncolhasson. ÉS ő ezt tudja. Tudom, hogy tudja! Öt éve nem járt felé, öt éve nem küldött neki egy szelet csokoládét sem. Öt éve csak egy hang a telefon túlvégén. Csak egy hang!

Annyit mondok neki! "Te lemondtál erről a kislányról! Az, hogy még beszélhetsz vele, nekem köszönhető, mert engedem! Neked már nincs jogod hozzá! Nincs jogod! De ő kérte tőlem, hogy beszélhessen az apukájával, ezért engedem! A legjobb lenne, ha elsétálnál az életéből szó nélkül! Mint ahogyan öt éve megtetted ezt! Menj, lépj tovább, hogy élhessük az életünk nélküled, mert Te ennek a kislánynak nem adtál, csak elvettél!" Hallom a hangján, hogy tudja, hogy igazam van! De amíg én kérem nem fog elmenni! Amíg én kérem nem! De ismerem őt nagyon is. Egyszer majd megszűnnek a telefonhívások, mert már nem lesz fontos ez a kislány, már nem lesz fontos, hogy elmondhassa van egy gyermeke. Ha azt fogja érezni, nincs rám hatással, akkor elsétál a gyerek életéből is, itt hagyva nekem a kislányunk kérdéseit... hiszen már egyszer megtette...

Illúziók világában éltem. Aztán egyszer csak semmivé lettek a délibábok.. és én ott álltam egy tőlem teljesen idegen életben, megalázva, kiszolgáltatottan, semmi nélkül! És most itt állok egy új életben! Tele álmokkal, reményekkel, vágyakkal, és még mindig bízva az igaz szerelem létezésében!  

Leülök a teremben... nézem az embereket.. nézem az örömüket... nézem a boldogságukat.... és már nem gondolok semmire. Érzem a frissen nyomott könyv illatát. ÉS nézem a sok mosolygós, boldog embert!