Az ember annyi mindenben hisz élete folyamán. ÉS ahogyan telnek az évek, vagy elveszíti a hitét, vagy halad az útján, nem törődve másokkal, mások romboló hozzáállásával. Én is hiszek... sok mindenben. Hiszek az élet szépségében, a benne rejlő csodákban, a boldogságban, a szerelemben, és önmagamban. És megyek, akkor is, ha a külvilág megpróbál megállítani. És sokszor teszi. Én mégsem törődök vele túl sokáig. Néha ugyan megtérdelek egy egy külső erő hatásától, de aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Van, amikor könnyebb... van, amikor nehezebb. 

A 21 században az internet világában már ki sem kell mozdulnunk otthonról. Virtuális facebok barátságok köttetnek, aztán  való életben elmegyünk egymás mellett köszönés nélkül. Az embernek akár több ezer barátja is lehet, esténként mégis egyedül, sokszor magányosan hajtja álomra a fejét. De ilyen ez a világ... ilyen korban élünk. Vagy elfogadjuk, vagy teszünk ellene.

Szeretek beszélgetni az emberekkel. A legszebb történetek jutnak el így hozzám, amelyet aztán megoszthatok a Léleksuttogó olvasóival. A most következő élet írta mese is egy üzenetben érkezett el hozzám. Köszönöm az írójának.

"Elegem lett mindenből, elegem lett ebből az életből. Elegem lett a facebookon élt életből, elegem lett az álbarátságokból, elegem lett mindenből. Szeretem ezt az országot, mégis egyre nehezebbé vált elviselnem azt a pesszimizmust, időnként rosszindulatot, ami áradt az emberekből. Ha mosolyogtam az utcán elmebetegnek néztek, mindenhonnan áradt a pesszimizmus. Persze a facebook falak tele voltak pozitív életszemléletet árasztó posztokkal, meg a szeretet erejét hirdető idézetekkel, a valóságban azonban ezek legtöbbje ott is maradt az üzenőfalon."

"Ha kiírtam valami szépet, ami történt velem, egyből negatív kommentek sokasága íródott alá. Könnyű neked, te megteheted stb. stb. Igazából a csodákat, a boldogságot hiába próbáltam megosztani másokkal, nem sikerült célt érjek vele. Támadás, támadás hátán. Kicsit elegem lett ebből a talán "tipikusnak" mondható magyar hozzáállásból. Amikor mindenki másban keressük a hibát, szidjuk a rendszert, a politikusokat, mindent és mindenkit vádolunk saját életünk zátonyra futásáért, mégsem teszünk semmit azért, hogy nekünk jobb legyen."

"Akkoriban kezdtem megismerkedni a spiritualitással, a spirituális utakkal. De egy idő után abba is megcsömörlöttem. Elegem lett, hogy arc nélküli emberek osztják az észt... a Dalai láma tükör törvényét mindig az arcomba vágták, és elegem lett abból is, hogy csak úgy fejlődhettem a spirituális utamon, ha egyre drágább és drágább tanfolyamokra mentem el... vagy egyre drágább és drágább előadásokat néztem meg. ÉS elegem lett abból is, hogy mindenhol mindenki jeleket keresett... és a nagy jel értelmezések közepette elfelejtettek élni. Elegem lett ebből a spirituális világból is."

"Elegem lett a nagy tanítókból, mesterekből, és mindenkiből. Igazából volt, hogy azon gondolkodtam, egyáltalán őket ki nevezte ki mesternek, tanítónak? Ugyan kerestem valamit, de rájöttem, hogy a hétköznapi értelemben vett spirituális utak sem az enyémek. Így meg kellett leljem mindazt, ami számomra örömet okoz." 

"Túl voltam két nagyon rossz házasságon, neveltem két csodálatos gyermeket egyedül, mert egyikük édesapja sem fizette a gyerektartást. Albérletben éltünk, mégis megvolt mindenünk, amire nekünk szükségünk volt. Békében, szeretetben éltünk. Nekem nagyon hiányzott egy társ az életembe. Próbálkoztam én mindennel. Még a netes társkereséssel is. Életem legnagyobb tévedésnek bizonyult. Valahogy azt kezdtem el érezni,  hogy az összes normális férfi valahol máshol van, vagy mind foglalt, mert nekem csak atomhulladék kategória jutott. Volt, hogy nevettem, volt, hogy sírtam az egészen."

"Aztán próbáltam hinni a spirituális tanoknak... hiszen valamibe csak kell kapaszkodni... és elkezdtem magammal foglalkozni... és az életemmel... hogy szeressem az életet, hogy elfogadjam, ami van. És már nem érdekelt a társkeresés. Elegem lett a folyamatos reménykedésből, aztán meg a csalódásból. Volt, hogy azzal vádoltak a barátaim, hogy én vagyok túl válogatós. De én nem voltam képes elfogadni egy szürke kapcsolatot, csak azért, hogy legyen valaki mellettem. Én nem alkudtam meg sem magammal, sem az univerzummal."

"Így eléggé úgy festett a dolog... nem sok reményem van egy értelmes férfit lelni. Egyik nyáron fogtuk magunkat a gyermekeimmel, és nekiindultunk felfedezni Budapest szépségeit. Felmentünk a várba, a Mátyás templomhoz, megjártuk a Halászbástyát. Mindezt gyalog. A legtöbb helyet csak kívülről szemléltük meg, mert olyan drága volt egy egy belépő, hogy hármunknak túl sok lett volna. De ez bennünket nem zavart. Végig nevettük és szórakoztuk az utat, és a műemlékeket csak kívülről csodáltuk meg. Nekünk ennyi is elég volt. A lényeg, hogy együtt lehettünk, és végre kimozdultunk otthonunk biztonságot nyújtó négy fala közül." 

"Aztán a várban egy kedves férfibe botlottam, aki ugyan nem beszélt magyarul, de remekül megértettük egymást. Emlékszem arra a csodás pillanatra, amikor odalépett hozzánk, és a szemembe nézett. Őszinte tiszta tekintete volt... olyan mély, erős, biztonságot nyújtó.  Szuper fotókat készítettünk róla a várban, ő meg rólunk, hármunkról. Aztán ő is útjára ment, és mi is."

"Próbáltam élni az életem, elfogadni a jelent,... élni a jelenben... de valahol a szívem mélyén nagyon is vágytam arra, hogy végre egy igazi férfi mellett ébredhessek. De ez a vágy sokáig az maradt. Aztán egyszer  ültem a facebook előtt és egy tipikus "oszd meg" felhívásra lettem figyelmes. Nem tulajdonítottam ezen írásoknak nagyobb jelentőséget, mert a legtöbb átverésnek bizonyult, ezt valamiért mégis elkezdtem olvasni. Egy férfi kért ebben segítséget, hogy meglelje azt a nőt, akivel Budapesten a várban találkozott. "

"Erősen gondolkodóba estem, vajon lehet, hogy nekem szól a felhívás? De vajon hány férfi és nő találkozhat a várban? Elhessegettem a gondolatot. Tovább lapoztam. De nem hagyott nyugodni a gondolat. Éjjel felkeltem, és elküldtem a fotót a kérés eredeti feladójához. Aztán reggelre ott várt az üzenet, Tőle! Attól a férfitól akibe a várba botlottunk, és csak egy pár fotó erejéig tartott a kapcsolatunk." 

"Elkezdtünk beszélgetni. Ő Ausztriában élt, mégis eljött Magyarországra, hogy találkozhassunk. Aztán egyre többet és többet beszéltünk, és egyre többször és többször találkoztunk. És aztán már én is elkezdtem hinni abban, hogy talán Ő az, akire mindig is vágytam. De a sok csalódás óvatossá tett. De ő nem adta fel. ÉS fél évvel az első személyes találkozónk után, már én is tudtam, hogy igen ő az! A kitartása, a hite, a reménye elvezette őt hozzám, és engem elvezetett hozzá, hogy végre együtt lehessünk." 

"Ennek immáron harmadik éve. Két éve házasodtunk össze, januárban érkezik az első közös babánk. Ausztria lett az új otthonunk. Mindig is hittem az igaz szerelemben, de amikor rám talált oly nehezen akartam beengedni az életembe. De Ő nem engedte, hogy eldobjam magamtól a boldogságot, mindent elkövetett, hogy végre felnyissa a szemem, ő az, akire mindig is vágytam. Megkaptam mindent, amiről annak idején csak álmodni mertem, és volt, amikor azt hittem nekem nem is jár."

"ÉS most itt állok egy csodákkal teli életben a gyermekeimmel, és a társammal, a férfivel, akiről mindig is tudtam, hogy létezik!"