Szeretem a vasárnapokat. Lelkiismeret furdalás nélkül pihenhetek akár délig. Pihenhetnék, de amióta egy Drága ló úgy döntött szeretne a mi lovunk lenni, a hétvégék sűrűek, és úgy eltelnek, hogy vasárnap este csak azt veszem észre, hamarosan kezdődik egy új hét, és én még a mostanit sem zártam le. 

Olvastam az egyik internetes oldalon, hogy hogyan is kellene teremtenünk, illetve hogyan taníthatjuk meg a tudatalattinkat teremtésre. Ezen mindig elgondolkodom. Tele vagyunk lehetőségekkel, hogy teremtsünk, mégis a legtöbben itt állunk megoldandó feladataink sűrűjében, és azt sem tudjuk, hogyan másszunk ki ezekből. 

Szerencsés ember vagyok én, nagyon szerencsés. Egy rakás olyan dolgot teremtettem, amit nem is szerettem volna. Gondolok itt lóra. Sosem akartam lovat, sőt tudományosan felvázoltam egy papírra a gyermekemnek, miért is nem lesz lovunk. Aztán most ott nyerít az istállóban, és már alig várja, hogy bohóckodjunk. Aztán nem akartam még egy kis kutyát. Aztán egyszer csak a semmiből a ló kis híján agyontaposta Pupák manót, aki, miután annyira a mi kutyánk akart lenni, hogy az életét is kockáztatta, most itt játszik a másik szobában a gyermekemmel. 

Most nézzük azt a trükköt, amellyel a tudatalattinkat sikerre és az Univerzum ajándékainak elfogadására programozhatjuk. 

Reggel felébredve köszönjük meg a csodás napot, amire ébredtünk, és mondjunk el egy kedvenc megerősítést. Pl. "Ma angyalok védelmeznek egész nap!" "Megnyílok az Univerzum határtalan bőségére!" "Engem és szeretteimet Isten ölelése óvja!" vagy bármi hasonlót, amit igaznak vélünk.

Következő lépés: Menjünk ki a fürdőszobába és jelentsük ki hangosan: Azt szeretném, hogy meg tudjam mosni az arcomat, és szárazra tudjam azt törölni. Aztán tegyük is ezt meg, majd utána hangosan jelentsük ki: Minden vágyam teljesül.

Aztán a konyhában jelentsük ki hangosan szeretnék egy csésze kávét. Majd készítsük el a kávét, és jelentsük ki hangosan: Minden vágyam teljesül.

Aztán ezt a kis rituálét ismételjük meg minden reggel egy héten keresztül. RÖVID CSELEKVÉS LEGYEN, AMI SZINTE AZONNAL TELJESÜL!

Ezzel elérjük, elérhetjük azt, hogy tudatalattinknak természetes lesz, hogy vágyaink szinte azonnal teljesülnek. Hiszen nem merjük elhinni, hogy méltóak vagyunk álmaink beteljesülésére, nem merjük elhinni, és elfogadni az ajándékokat, mert a tudatalattink a kudarchoz volt hozzászokva.  (forrás: Jóportál)

Vajon, ha szinte mindennel tisztában vagyunk, mit és hogyan kellene teremtenünk, dolgozunk magunkon, meg minden egyéb, akkor miért van az, hogy vannak dolgok, amelyek nem sikerülnek? ÉS miért van az, hogy körbetekintve olyan emberek, akik nem hisznek semmiben, sem Istenben, sem senki másban, mégis nagyszerűen élik, és megélik az életüket. Igen.. persze tudom... nekem nem kell a MÁSOKKAL foglalkozzak.... nem is foglalkozom, csak néha felmerül bennem ez az egyszerű kérdés, amelyet feltettem már annyi önmagát spirituálisnak valló embernek, de még nem érkezett rá válasz. 

Aztán eszembe jutottak a teremtéseim! Csak egy pár az elmúlt napokból.

Épp azon gondolkodtam, hogy ugyan szép az élet, főleg, ha az ember estére szedi össze az energiáját, hogy végre megcsinálja az akváriumot, amit egy hete ígérek a halaknak. Most jöttel végre a napja. Aztán nagy akváriumászás közben azon gondolkodtam, hogy hogyan is menne nekem a "nagy" teremtés, ha én magam nem hiszem el, hogy képes vagyok rá... illetve beletörődöm a létezésbe, nem merek nagyot álmodni. Aztán azon morfondíroztam, kenyérért kellene menjek. Gondoltam kipróbálom mennyire tudok teremteni, hiszen hogyan teremthetnék milliókat, ha fél kiló kenyeret nem sikerül. És akkor megjelent Berni barátnőm a kenyérrel. Délután brekegtem neki, hogy nincs kedvem kimozdulni, hozhatna kenyeret nekem! Vagyis bakker... teremtettem kenyeret. Felbuzdulván ezen, gondoltam teremteni szeretnék egy dzsipet, mindezt a szelektív hulladék udvaron történő válogatása közben. ÉS ebben a pillanatban megjelentek új szomszédomék két dzsippel!  Így kell ezt kérem! Ideje pontosítsam a kéréseimet. De végül is menyeret szerettem volna, és lőn kenyér, dzsipet akartam és tessék! És még, hogy az égieknek nincs humoruk! 

Aztán egy másik! 

Mint kiderült új szomszédom lett. Nekem igazából azt sem tűnt fel, hogy a régiek elköltöztek. Aztán volt itt nagy jövés menés, meg felújítás közbeni szakemberek által végzett anyázás. Szóval zajlott az élet rendesen. Aztán egyik éjjel megjelent az új lakó egy gyönyörű autóval, de erről már írtam.
Sokszor mondták írjam le, milyen társat is szeretnék, kitérve minden apró részletre. Hát... én le is írtam.
1. Megismerkedésünk legyen igazán különleges, egyedi....
Első reggelén arra ébredt, hogy vadul kiabáltam az összes kutyám nevét, mert már megint játszották a NEM fogadunk szót játékot, és hárman hatszáz fele rohangáltak úgy, hogy én macskás pizsamámban kergettem őket. Kibóklászott a házból, gondolta megkér arra, hogy legyek halkabb. A következő látvány fogadta. Elöl fut három kutya, utánuk nagy anyázások közepette, meg kitömlek titeket, meg kóbor kutyák lesztek felkiáltással macskás pizsamában én. Néha helyet cseréltünk, meg megváltozott a sorrend, de ez mindegy is. Amikor megláttam őt, épp két kutyát már betuszkoltam a lakásba, a harmadik a kezemben volt. Fényes nappal olyan helyes pasit pillantottam meg (ő a szomszédom) midőn bozont hajamat kisöpörtem a szememből, meg kompletten az arcomból, mert a nagy fogócska előtt nem igazítottam hajat ( utólag megjegyzem:hiba volt) tehát olyan jó képű, hogy még én magam is meglepődtem. Nekem ezen dolgok nem szoktak feltűnni. Meglepetésemre kis híján hanyatt estem a kis kutyával a kezemben a lépcsőn, mert ugye olyan rendes ember lakik a házban, hogy még nem sikerült csúszás mentesítenie a lépcsőt. Odajött a kerítéshez, miközben én épp kapaszkodtam a korlátba, még mindig kutyával a kezemben (végre elkaptam, nem akartam elengedni) Bemutatkozott, nyújtotta a kezét. Elengedtem a korlátot ( kutyát még mindig nem) addigra visszanyertem az egyensúlyom, odabotorkáltam lelkesen a kerítéshez (kutya még mindig kézben) Ott álltam a jeges túlélés után, még mindig kutyával a kezemben, addigra az összes hajam megint az arcomba volt, mert egyik kézben kutya, másikkal kapaszkodás, így nem maradt kezem amivel hajat igazítsak, macskás pizsamában. Megígértem neki, legközelebb csendben végzem ki a társulatot. Közben kis kutya, aki még mindig kézben volt rágta a hajam.
Vagyis megismerkedtem egy jóképű pasival igazán extrém körülmények között. Bár nem így gondoltam. Azt hiszem valamit nem fogalmaztam meg jól! 

Aztán megesett, hogy annyira pozitívan akartam gondolkodni, hogy már attól idegbajos lettem, hogy vajon elég pozitívak-e a gondolataim! Igen... azt hiszem ezt sem így kell csinálni. 

ÉS aztán ma kimentem lóháton a lányommal, az ő barátnőivel és az én barátnőmmel. Fél órán belül túlélő túrává változtattuk a lovam és én ezt a kalandot, amelyet így fogalmaztam meg:

Babimmal az élet!

Az ember gondolkodás nélkül megmenti egy ló életét. Innentől kezdve
az amerikai filmekben a folytatás: A ló örül mindig amikor meglátja új gazdáját... a valóság nálunk. Le se sz@r.. a múltkor fél órán keresztül kergetőztem vele, mert meg akartam szeretgetni
amerikai film: bújik, ölel a valóság nálunk: a múltkor úgy tarkón fejelt, hogy 15 percig gondolkodtam melyik dimenzióban is vagyok.
Ma kimentünk egyet lovagolni. Ideális napsütés, őzek, friss levegő... mindezt reggel negyed kilenckor, vagyis hét órakor kellett kelljek, hogy kiérjünk, leápoljuk, felnyergeljük. Normális ember vasárnap akkor fordul át a másik oldalára, mi már ott álltunk Babival, aki leginkább egy disznóhoz, mintsem egy lóhoz hasonlított. Előzmény: tegnap egy órán keresztül próbáltam kivakarni a koszból. Kicsit lelkesedés hiányos volt a sztori... ezért kellett az egy óra. Először abban sem voltam biztos, ha levakarom róla a sár és minden egyéb dolgot, ami rá ragadt, hogy ló lesz alatta... vagy a mi lovunk lesz alatta. Tehát Babi csillog villog, mint kiderült ő volt... Ezért ma azt hittük kevesebb retket kell levakarni a Drágánkról. Végül is csak a fél oldalát intézte el, így legalább abban biztosak lehettünk, hogy a mi lovunk.
Indulás előtt még megkérdezték tőlem, biztosan Babival akarok-e menni. Ezer éve nem ültem Babin, és lovon se, ezért kézenfekvő volt a válaszom, hogy naná, mert őt ismerem, benne megbízom. Na... fogalmazzunk úgy, hogy nem ez bizonyult életem leghelyesebb döntésének. Már az első ügetésénél éreztem, hogy hiába futószárazták le a lányok... túl sok az energiája. De bírom én, meg Babi is, vagyis kellő küzdelemmel, feltalálva új jármódokat, megoldottuk a feladatot. Ügetni pont nem ügettünk, mert mint írtam volt, új jármódok felfedezésével múlattuk az időt. Felértünk egy mezőre, ahol vágtázni szoktunk... ha nem derékig ér a sár... most csak ügettünk volna... de Babi úgy érezte ideje nehezítenie a feladatot, és gyorstalpaló lovaskiképzést folytatni, valamint egy új játékot játszani, miszerint maradja a hátamon, ha tudsz... ha nem az se baj, de akkor legalább dagonyázz velem, mert az tök jó! Kitört a sorból, bakolt, ugrált és még mit tudom én mit csinált, mert én életem filmjét néztem, ami lepergett szemeim előtt, miközben a hátán próbáltam maradni. (Megjegyzem tök jó életem volt eddig... legalábbis amit ma láttam belőle az szuper volt) Végül bárcsak azt írhatnám, én voltam rá olyan hatással, de szerintem szimplán érezte, ha rögtön és azonnal nem fejezi be, megnyúzom... vagyis egyszer csak megállt. Én próbáltam túlélni a szívinfarktust, és a lábaim remegésének véget szabni. Akkor ideje volt lovat cserélni a gyerekemmel, akinek az volt a legnagyobb bánata, hogy alatta Babi sosem csinál ilyeneket, pedig ő ezt úgy szeretné kipróbálni! Ő jobb lovas, mint én, és nem fél évvel ezelőtt ült utoljára lóháton, mielőtt még valaki megkérdőjelezné, hogy alkalmas vagyok-e édesanyának, ha a gyerekemet egy ilyen fenevadra ültetem.
Nos... megúsztam, hogy életemben először leessek egy ló hátáról, pedig már felmértem a terepet, hol kellene landoljak, hogy kevésbé sárba érkezzek.
Aztán megkaptam egy imádni való lovacskát, akinek vízfóbiája van.  Nos ilyen időben szerintetek mennyi, és mekkora kiterjedésű vizek vannak a mezőkön? De épségben hazaértünk, megküzdöttünk a vízfóbiával, és Babi energiájával.
Ezért annyira imádni valóak ezek a lovak! Egyéniségek, fél pillanat alatt rájönnek, hogy kivel, mit lehet megtenni, jobban ismernek téged, mint Te saját magad, és gondolatolvasók! Imádnak megijedni a több száz kilójuk ellenére, mindentől, és bármitől... tesztelve ezzel a rajta ülő lovasuk ügyességét.
Imádtam ezt a mai napot!

ÉS tényleg így volt! Imádtam ezt a napot. A lelkem és a szívem végre békére lelt, az a sok feszültség, amely az elmúlt időben felgyülemlett bennem, hirtelen semmivé lett, mintha soha nem is lett volna. Kiüresedtem teljesen. Ott és akkor csak élveztem a friss levegőt, a napsütést, a lovaglás. Minden eltűnt, minden megoldandó feladat, minden feszültség, minden olyan gondolat, amely nem hagyott nyugodni. Békére leltem.

Talán ez kell ahhoz, hogy az ember tudjon sok sok szépet és jót teremteni. Meglelnie azt az elfoglaltságot, ahol megkönnyebbülhet a szíve és a lelke. Mert akkor minden olyan tökéletes, minden olyan szép.

Lehetőségek ezrei állnak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy olyan életet élhessünk, amilyet szeretnénk. Próbáljuk meg megvalósítani! Hiszen mit veszíthetünk?