Nézem őt. Már nem csillog a szeme. Ahogy nézem arcát, amelyen az elmúlt évek nyomott hagytak, csak azt érzem, feladta. Ő már feladta. Ő úgy érzi, nincs miért álmodni. Megkeseredett. Elkeseredett. Megszorítom a kezét, és elindulunk a nagy utazásra. Visszamegyünk gyermekkorunk helyszínére. Szembenézünk a múlttal, a múltunkkal, az álmainkkal, a be nem teljesült álmainkkal. 

Szótlanul ülünk egymás mellett. Némán hallgatunk. Valahol a szívünk legmélyén félünk. A múlt már elmúlt, és nem árthat nekünk, de már nem vagyunk benne biztosak, hogy jó ötlet volt elindulni. Évek óta nem jártunk abban a faluban. Most elindultunk.

Valamikor, valahol újra találkoztunk, újból keresztezte egymást életünk útja. Felnőtt emberek lettünk, édesanyává váltunk. Én akkor kezdtem újra az életem, és Ő talán akkor halt meg. Nem, nem a fizikai teste, az most is itt van, itt ül mellettem. A lelke halt meg. Elvesztett mindent, ami addig fontos volt neki. Porba hullott élete, mint ahogyan porba hullottak az álmai. Vajon képes lesz még felállni? 

Nézem őt. Hová lett az álmodozó kislány, aki valaha volt? Hová lett a mosolygós gyermek, akivel én annyit játszottam? Meghalt. Elszálltak az évek. Ő megkeményedett. Páncélt vont maga köré, és ezen a páncélon nem juthat át senki. Kizárta az életet, mert azt hitte ezáltal megvédheti magát, és most az élet zárta őt ki. 

Már magam sem tudom, mi célunk volt ezzel az utazással. Vajon, jó, hogy felkavarodnak bennünk az emlékek? De már késő. Ráfordulunk az útra. Aszfaltos út. Hányszor, de hányszor sétáltunk rajta, hajnalban, amikor mentünk a buszhoz. Távol laktunk a falu központjától, ahol a buszmegálló volt. Távol laktunk mindentől. Hányszor, de hányszor tettük meg ezt az utat, hóban, fagyban, esőben, hidegben, forróságban. ÉS mennyit de mennyit beszélgettünk a fél órás séta alatt. 

Mennyi, de mennyi álmunk volt. 

Nézem őt. Arca még komorabbá válik, ahogy elérjük az utolsó utcát, amiben felnőttünk. Szinte semmi sem változott. Ugyanazok a házak, ugyanazok az épületek. Szinte semmi sem változott. Mintha megállt volna az idő. Talán meg is állt.

Elhagyatott házak. Az idősek meghaltak, nem volt aki ápolja, gondozza ezen  valaha szebb napokat látott épületeket. Lassan minden az elenyészetté válik. Az ébredező természet visszahódította a területet. Összeszorul a szívem. Még látom a nénit, aki annak idején olyan gondosan ápolta életének helyszínét, a gyönyörű virágokat. Mára nem maradt belőlük semmi. A néni már régen meghalt. Nézzük a házat, amiben felnőttünk. Alig változott valami az elmúlt húsz év alatt. Most olyan kicsinek látom. Ilyen kicsi lett volna a kert, ahol annak idején annyit játszottunk? 

Keresem a bokrot, amelyet a dédi mamám ültetett. Azt mondta, ha majd meghal, akkor legyen, ami emlékeztet rá bennünket. Már nincs meg az a bokor. Kivágták. Mint ahogyan nem áll már a diófa sem a szántóföld közepén, amelynek oltalmat adó lombja alatt megváltottuk a világot. 

Kimegyünk a játszótérre. Már akkoriban sem gondozta azt a területet senki. Talán, ha a csúszdát még tudtuk használni akkor. Mára semmi sem maradt. Talán egy két gumiabroncs, amelyeken elképzelhető, hogy még mi is ugráltunk. 

Ránézek. Látom arcán a könnyeket. Végre látok az arcán érzelmet! Megszorítom a kezét, csendben maradok. Mit mondhatnék? Látom a harminc évvel ezelőtti önmagunkat, ahogyan ülünk a fűben, és beszélgetünk a jövőről.  Énekesnő akart lenni. Emlékszem olyan szép volt, olyan különleges, és csinos, és magas. Én meg a törpe, a pattanásos arcú, tele megannyi komplekszussal. Nekem nem voltak ilyen nagyra törő álmaim. Talán még álmodni sem mertem.

Hányszor, de hányszor hittük azt, hogy nekünk sikerülhet! Mi megváltoztathatjuk az életünket! És hányan csalódtunk ebben? Porba hullott álmok, porba hullott remények.

Vajon mikor törtek ketté álmok? Mikor veszett el végleg a remény? Vajon, min múlott az, hogy volt, akinek sikerült?  

Nézem őt, és látom, hogy felszakadtak a sebek. Kemény, rideg álarca egy szempillantás alatt összetört, és most várja a megkönnyebbülést. Sír. Elkeseredetten. Érzem, ahogyan megkönnyebbül a szíve és a lelke. Érzem, ahogyan szembe nézve a múltjával, egy kicsit megnyugszik.

Realista lett, elfelejtett álmodni. Egyszer azt mondta nekem, mire megyek én az álmaimmal? Miért álmodom, ha újra és újra fájdalommal jár egy egy álom elvesztése, meg nem valósulása. Nekem muszáj álmodnom! Mert annyi, de annyi éven át voltam halott, hogy nekem muszáj álmodnom! 

Ő nem látta a harcaimat, a remény vesztett éveimet. Ő nem látta a magányban eltöltött majd másfél évtizedet. Ő mind a mai napig nem érti, hogyan mondhatom boldognak magam, ha egyedül élek, mindent elveszítettem. Ő már csak a mostani énemet ismeri. Ő nem látta a múltam, ő nem ismerte a pár évvel ezelőtti lényem. 

Én pedig nem ismerem őt, és nem ismerem a múltját. Nem tudom, miért lett ilyen kemény, ennyire reményvesztett. Nem tudom, mikor engedte porba hullni álmait, és mikor adta fel végleg, hogy valaha is megvalósíthatja önmagát. 

Leülünk egy fa kidőlt törzsére. Valaha még ezen a fán mi játszottunk, felmásztunk rá, és bíztunk a jövőben, bíztunk a jövőnkben. Mára halott lett a fa is, mint ahogyan meghalt oly sokunknak a lelke. Az enyém is meghalt valamikor, de volt erőm felállni, akkor, amikor fel is adhattam volna! Ő feladta, de én még bízom abban, hogy egyszer ő is feláll onnan, ahol most van. Mélyen, nagyon mélyen a lelke útvesztőjében. Hirtelen látom magunkat harminc évvel ezelőtt, és látom a barátainkat, akikkel oly sokat játszottunk.

Mára idegenek lettünk. Ugyan a facebookon ismerősök vagyunk, de az utcán elsétálunk egymás mellett. Látom a két kicsi lányt nevetni, kacagni, felhőtlenül boldognak és szabadnak lenni. 

Hirtelen átfut gondolatomon, hogy vajon, ha most odamehetnék, mit mondanék a harminc évvel ezelőtti önmagamnak? És vajon ő mit mondana neki? 

Visszaülünk az autóba, elindulunk. Szótlanok vagyunk. Porba hullott álmok, porba hullott életek. Ezek vagyunk mi.De én még hiszek, remélek, álmodom. Akkor is, ha néha fáj! Mert enélkül tényleg minden értelmét vesztené, és csak a porba hullott álmok maradnának.