Kapkodok. Rohanásban vagyok. Azt mondják az embert az élet próbára teszi azzal, hogy nem történik semmi, vagy minden egyszerre történik. Hát most minden egyszerre történik. Próbálom utolérni magam a nagy kapkodásban, a tömegben. Emberek... mindenhol ember... és mindenki feszült... mindenki ideges.  

Én már elengedtem a feszültséget. Megyek és intézem mindazt, amire eddig nem szántam időt. Pató Pál uras ej ráérünk arra még hozzáállásom, mint most is meghozta gyümölcsét. Az utolsó pillanatban kell elintézzem mindazt, amit már hónapok óta készülök elrendezni.

Karcolás... ezek a szavak jutnak eszembe... csak egy újabb karcolás. Megint hittem valakiben, megint hittem valakinek, megint felruháztam valakit olyan tulajdonságokkal, amelyekkel soha nem is rendelkezett. Csalódtam... benne... vagy talán abba a képben, amit köré festettem. Azt hittem nincsenek álarcok, nincsenek játszmák. Csak azok voltak... és egy olyan valóság, amelynek semmi köze az álmaimhoz. Soha nem is volt. 

Talán ettől olyan szép ez az egész. Az ember belátja a tévedését. Már nem gondolkodik, nem aggódik. Elfogadja, hogy a dolgok teljesen mások, mint amilyennek ő hitte. Mosolyog rajta. Mosolyog önmagán, és már lép is tovább.

Eszembe jut a múltam, eszembe jutnak az óránkénti ellenőrzések, eszembe jut amikor elindultam a kislányommal és a kiskutyámmal egy új élet felé. Eszembe jutnak a meneküléssel töltött évek, amelyek során annyira, de annyira képes voltam megerősödni, hogy már szembefordultam az üldözőmmel. A vadász elveszítette fegyverét. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor szembe fordultam vele, megérezte az erőt. Elment... már nem voltam fontos neki. Ment és keresett valaki mást, aki gyenge, akit elnyomhat, akit az uralma alá hajthat. Persze mindezt szeretetből.. és mindezt csupán a másik fél védelmében. 

Rohanok. Le kell cseréltetnem a felniket. A garázsból előhozom a gumikat, vásárolok még kettőt. Nehezek a gumik, nehezek a felnik. De nincs senki, akire számíthatok. Cseng a telefonom... folyamatosan cseng. Érkeznek az sms-ek. Folyamatosan érkeznek az sms-ek. Miközben én próbálom elrendezni a dolgaimat, cseng a telefonom. Ő hív.. ő keres. Megbeszéltük... megbeszéltük, hogy békén hagy, majd én keresem őt, ha úgy érzem. Ehelyett  folyamatosan cseng a telefonom. 

Őrjöngök. Tudja... tudja, hogy gumishoz is megyek, meg bevásárolni, meg karosszériáshoz, meg rendezem a gyermekeimet... most ketten vannak... valahogy  mindig ketten vannak. A lányom és a barátnője. De szeretjük ezt az állapotot. Megint hív. Állok a gumisnál. Nem engedte, hogy én emeljen ki a gumikat, a felniket. ÉS ez most nekem nagyon imponál. Végre érzem, hogy valaki férfi. Apró tettek. Apró gesztusok. Nem szeret, nem szerelmes belém... egyszerűen nem engedi, hogy nőként én csináljam ezt.

Elegem van a szavakból. 15 éven keresztül hallottam, hallgattam a nagy szavakat. "Szeretlek" "Mi összetartozunk!" "Te csak rám számíthatsz!" "SZeretlek... szeretlek... szeretlek..." A tettek, a tettei teljesen mások voltak. Bezártság. Hosszú éveken keresztül voltam a saját életem fogja, és a saját házam fogja. Nem mehettem sehová az engedélye nélkül, óránként hívott a vonalas telefonon, hogy otthon vagyok-e, a mobilon pedig fél óránként. Nézem Sanyit a gumist, és őrjöngök. Mesélek neki. 

Ő pedig nekem. Negyven éve él házasságban. Az asszony ellenőrzi a mobilját, a keresetét. Ha egy nő rá mer köszönni az utcán a felesége előtt, a felesége magán kívül őrjöngeni kezd a nővel, és vele is. Így él.... "Mindig is féltékeny volt..." -mondja nekem, de az utóbbi években nagyon eldurvult a helyzet. Már tévét sem nézhet, mert a felesége elkapcsolja. Ő szabályozza azt is. "És akkor csodálkozunk, hogy magas a vérnyomásom, és magas a cukrom!" - néz maga elé. Megértem őt... nagyon is. 

"Nem tudok elmenni. Az asszony nem tud kifizetni, én pedig nem azért dolgoztam egy életen át, hogy egy ágyam se legyen, ahol álomra hajthatom a fejem." Nem fogad el pénzt a felnikért. Még bemegyek az irodájába kifizetni a gumik szerelését. "Meneküljön, amíg nem késő!" tanácsolja nekem. Tudom, hogy igaza van. Tudom. Már részem volt ebben. A szavakban... az üres szavakban. 

Nekem ne a szavaival mondja, hogy kellek neki, miközben sosincs itt, amikor kellene a segítsége. Engem ne hívogasson óránként, ne küldözgessen sms-eket, meg viberen rózsákat. Nekem a tettek kellenek. 

Hazafelé tartok. Elintéztem mindent. Boldog vagyok. Megoldottam ezt is. Kifogy a benzinem. Így még sosem jártam. Még le tudok húzódni. Megint hívnak. Egy nem is oly régen barátom lett férfi az. Mondom neki, mi történt. Nevet... mindig nevet. Jó hallanom a nevetését. "Én Budán vagyok, de tíz perc múlva ott a segítség!" "Megmentelek... már megint..." és nevet. "Igen.. hagyom, hogy megments mindig, újra és újra, hogy az amúgy sem kicsi egódat tovább növeljem." még mindig nevet. Öt perc sem telik el, megérkezik autójának márkaszervizéből  az assistance autó. Tele töltik a tankot, és már mennek is tovább. 

Felhívom, megköszönöm neki, és nevetünk... együtt nevetünk. Hányszor nevettünk már együtt. Sosem hittem volna. Én az egyszerű parasztgyerek, és ő a felső tízezer aranyifja. Barátok lettünk. Számíthatok rá. Sosem keresi a mentségeket, miért nem segít. Mindig segít, mindig van rám ideje. 

Eszembe jut a tegnapi nap. El kellett volna húzni a barátnőm autóját a szervizbe. Felhívtam valakit, akiről azt hittem, majd számíthatok rá, most és még elég sokáig. Csak a kifogásait hallgattam. Tíz perc múlva felhívtam, hogy ne túráztassa magát, hogyan, és miért nem oldja meg a kérdést, az autószerelő kijön, és megoldja. Megoldotta. Nem kellett ehhez ez az ember... és a nagy szavai... 

De könnyebb viberen rózsákat küldözgetni, meg óránként telefonálni, mint tettekkel talpon lenni. 

Istenem... egy újabb karcolás... Én látom a békában a királyfit... pedig a béka béka marad... hiába kap ezer csókot. Látom az igaz barátokat. Nem áradoznak, nem nyálukon csúszva kapaszkodnak a cipőmbe, üres szavakat csattogtatva... egyszerűen csak jönnek, ha szükségem van rájuk. 

Én nem hatódom meg az óránkénti telefonoktól! Sőt! Kifejezetten hánynom kell tőlük! Igen.. .vagy egy múltam... és talán a múltam még kísért. De ettől még hánynom kell ezektől. Miközben egy apró szívességet sem tudok kérni.. mert keressük a kifogásokat... 

Üres szavak... az élet tele van üres szavakkal... Nagyon téved, ha valaki azt hiszi én attól odáig vagyok meg vissza, hogy sms áradat úszik felém, meg viberes rózsák jönnek, miközben a garázsból egyedül cipelem ki a felniket és a gumikat. Nekem tettek kellenek. Az üres szavakkal tele van a padlás! 

Itt vannak a hercegek körülöttem, akik fehér lovon alig várják, hogy megmenthessenek! És meg is mentenek, ha arról van szó, és nem azzal jönnek, hogy most nem jó, meg ha öt perccel ezelőtt telefonáltál volna. Bár ők nem küldözgetnek sms-eket, meg viberes rózsákat. Ők csak éreztetik velem, hogy itt vannak nekem az életemben. Barátok... igaz barátok... 

Nekem mégis a békák jutnak, meg az újabb és újabb csalódások. 

Már nem fáj! Csak egy újabb karcolás!