Vannak történetek, amelyek mélyen megérintik a lelkem és a szívem. A most következő élet ilyen. Mert  apa is egy van!

"Édesapám gyermekotthonban nevelkedett.  Valaha volt édesanyja és volt édesapja. De soha nem mesélt nekem arról, miért kellett így felnőnie. És sosem említette a gyermekotthonban eltöltött éveket. Az iskolákról amelybe járt, azokról mindig hallhattunk anekdotákat. Olyan, mintha kitörölte volna azokat az éveket. Mert már nem számítanak. Más talán tele lenne keserűséggel, vagy vádolta volna a szüleit. Ő sohasem. Mintha nem lenne múltja. Amikor nézem, ahogyan játszik a gyerekeimmel, az unokáival, vagy tanul velük, mindig eszembe jut, vajon hol tartana az életében, ha neki is megadatik, hogy legyen családja, ha lett volna valaki, aki bátorítja, vagy egyszerűen csak kíséri az útján. De csak nekem vannak ilyen gondolataim, neki sohasem.Ő végtelen hálás azért az életért, amit élhet. Pedig nem volt neki könnyű, és talán most sem az. Sokszor azt hiszem, ő a legboldogabb ember ezen a Földön. A legboldogabb, és az egyik legcsodálatosabb."

"A gyermekotthonban kapott egy szakmát a kezébe. Ő így mondja. Szobafestő-mázoló. Emlékszem gyerekként milyen gyönyörű rajzokat készített nekünk. Csak ültünk a földön a szobában, ő mesélt, és közben rajzolt. De színezni sosem tudott. Csak elnagyolta. És mi, a testvérem és én  mennyit veszekedtünk vele ezért. Később már meg sem próbálta kiszínezni azokat, inkább ránk bízta."

"Emlékszem, oly sokszor bejött hozzánk, és énekelt nekünk. Mi pedig ott ültünk mellette, körülötte, és hallgattuk a dalokat. Még mindig ott cseng a fülemben néhány éneke:"Ég a város ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is."  Gyönyörűen énekelt, és rajzolt. Vajon, hol tartana az életében, ha nem ez a múlt lett volna osztályrésze?"

"A testvérem és én közöttem épp, hogy egy év van. Az édesanyánk meghalt, amikor három éves voltam, és mi ott maradtunk édesapával hármasban. Annyiszor láttam szomorúnak, és fáradtnak, de mindig bejött hozzánk, és megkérdezte, jól vagyunk-e, mi történt az iskolában, vagy az óvodában. Mindig ott volt nekünk, és támogatott minket."

"Volt, hogy éjjel, amikor már aludtunk, bejött a szobánkba. Leült a földre, és csak nézett minket. Ő azt hitte, alszom, de én hallottam, ahogyan bejön, és hallottam, ahogyan suttogva mondja:"Bocsássatok meg nekem, amiért nincs édesanyátok!" Akkor sírt. Mindig erős volt, de azon éjjeleken, ott, a szobánk padlóján ülve, sírt. Aztán felállt, és elment lepihenni. A mi drága édesapánk. Sokáig önmagát okolta, és vádolta édesanyánk haláláért. Pedig nem tehetett róla. Anya beteg volt.  Feladta a küzdelmet a betegséggel szemben. És mi ott maradtunk hárman."

" Édesapám minden munkát elvállalt, hogy felnevelhessen bennünket. Emlékszem hányszor, de hányszor nem fizették ki a munkáját. Ő kifestett egy házat, és cserébe nem fizették ki. És ezen embereket nem érdekelte, hogy apa dolgozott, szebbé tette az otthonukat. Aztán, ahogyan teltek az évek egyre nehezebben boldogult ebben a világban. Ő nem értett a pénzének behajtásához, a fenyegetéshez. Ő tisztességes ember volt. És azt hitte a világban mindenki az. Aztán már egyre nehezebben ment neki a festés. A naphosszat létrán állás."

"Olyan memóriája van, hogy csak ámulok rajta. Amikor megkérdezi, emlékszel kislányom, amikor olvastam nektek a Kincskereső kisködmönt, és annak a könyvnek a 23 oldalán  ... és mondja és mondja. És én nem emlékszem. Olyan, mint egy lexikon. Oly sokszor segített nekünk a házi feladatokban. Szerintem fotografikus memóriája van, bár ezt nem erősítette meg senki. És amikor idéz, vagy mondok egy nevet, és mindent elmond róla, akkor mindig azon gondolatok futnak át bennem, hogy mi lett volna édesapából, ha nem egy gyerekotthonból indul? Ő sosem teszi fel ezt a kérdést magának. Ő végtelenül hálás mindenért, ami jutott neki." 

"Volt egy kvízműsor, ahová beneveztük, és be is hívták próbajátékra. A legutolsó feladványra is tudta a választ, ami nagyon sok pénzt jelentett volna neki. De ez csak próbajáték volt. Sosem hívták be újra játszani, ezúttal élesben. Életemben akkor először láttam őt csalódottnak, mert a pénzt nekünk szánta, segítségül az életben. Hetekig próbáltuk neki elmagyarázni, hogy drága édesapa nem számít."

"Amikor megszülettek a gyerekeim, az ő unokái, újra kivirult. Nem tudtak, sőt mind a mai napig nem tudnak olyat tenni a gyerekek, hogy ő kiabáljon velük. Igaz, mi sem tudtunk. Emlékszem, vett egy új ágyat magának. Akkor hozták a szállítók. Mi bukfencezni kezdtünk, és véletlenül lerúgtam a frissen locsolt virágot az ágyra. Az én drága édesapám gyönyörű új ágya, földes és sáros lett. Még mindig látom magam előtt az arcát, ahogyan mondja: "Drága kislányom, ezt így gondoltam én is." Végtelen nyugalommal. Majd eltakarította a romokat."

"Volt olyan nap, hogy az unokákkal reggel kiment a játszótérre és csak este jöttek haza. A gyerekeim olyan koszosak voltak, hogy először abban sem voltam biztos, az  enyémeket hozta haza. De boldogok voltak, egész este mesélték, hogy miket csináltak, és édesapa mosolygott."

"Az én drága édesapám olyan tisztán és egyszerűen tud szeretni, mint senki más. Sosem volt benne része, hiszen egy gyerekotthonban nevelkedett, de olyan őszinte és tiszta szeretetet lakozik a lelkében, amely kevesekében. Ő sosem kapott, és mégis annyit tud adni... nekem, nekünk, mindenkinek."

"Pár ember bolondnak tartja, de aki igazán ismeri az tudja, a világ egyik legcsodálatosabb embere, és édesapja és most már nagypapája. Anya nélkül kellett felnőjünk, de ő mindent megtett azért, hogy mi ezt ne érezzük. Talán az anyák napják voltak a legnehezebbek, amikor a sok édesanya és nagymama között ő ott állt egyedül, leghátul, és figyelt minket mérhetetlen büszkeséggel a tekintetében.Akkor láttam, hogy könnyeit törölgeti."

"Édesapám egy gyerekotthonban nevelkedett, és szobafestő -mázoló, manapság pedig reklámújságokat hord, hogy kiegészítse a nyugdíját. Én mégis végtelenül büszke vagyok rá, amiért ő az én édesapám! "

"Nincs nála csodálatosabb ember a földön!"