Ömlött az eső. Végeláthatatlanul. Hideg volt. Minden mai tervünket el kellett felejtsük. Későn ébredtünk. Mit csinálhatunk egy ilyen esős szombaton? Pihenünk. Pihenünk és szeretjük, hogy együtt lehetünk. Csörög a telefon. Ülök kezemben a kávémmal, és még ébredezem. "Apa az... nem tudom, mit akar!"…
Néztem őt. Itt állt előttem, idegenként. Rájöttem, hogy sosem ismertem igazán, mint ahogyan ő se engem. Magabiztos volt, flegma... és meglepődött. Más várt. Mint ahogyan én is. Annyi mindent akartam neki mondani, annyi mindent a fejéhez vágni. De már nem számított. Láttam rajta, hogy nem érti. Nem…
Sietnem kellett. Állok a lakásom kellős közepén és azt sem tudom, hogyan is kezdjek hozzá a nagy rendrakáshoz. Fejvesztve próbálok valamit kezdeni a helyzettel. Pedig csak két napja nem csináltam semmit! Tíz perc őrületes kapkodás után megálltam egy percre, és mély levegőt vettem. Oké.. ez így nem…
Késő éjjel volt. Megérkezett a vihar. Szobámba hallgatom az esőcseppek hangját a nyitott ablaknál. Egy egy villámlásnál kivilágosodik a szoba, szürreális képet festve a helységről. Hallgatom a dörgéseket. Emlékszem gyerekkoromban minden villámlás után azt számoltuk, mennyi idő múlva halljuk meg a…
Már éjfél is elmúlt. Messzire elkerül az álom. Próbálom lehunyni szemem, de nem sikerül. Nem cikáznak a gondolataim, nem ezt érzem. Béke van bennem. Békére leltem. Mosolygok. Mosolygok magamon, azon a valakin, aki vagyok. Aki egy másodperc alatt képes elhinni, hogy megkapta, amire vágyott. Aztán…
Ülök a kertben. Csak nézek magam elé. Már nem hallom az éjszaka neszeit. Most nem hallok semmit. Háború dúl a lelkemben, az életemben. Hittem valamiben, nagyon... túlságosan... Aztán egyszer csak hirtelen egyik pillanatról a másikra minden semmivé lett. Mintha soha nem is létezett volna. Vagy talán…
Csak ülök csendben a kertemben. Üresnek érzem magam. Üresnek és fáradtnak. Valahogy minden más. Olyan, mintha egyetlen pillanat alatt változott volna meg minden. ÉS nem a jó irányba. Az az érzés van bennem, "Én nem ezt akartam!" Csak szívom a cigarettámat, miközben nézem, ahogyan az állataim…